Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-15 / 193. szám

1992. augusztus IS.-% 9(e(et-^Magyarország hétvégi meCCéfcCete \ 9 Tündér Tihany” Illyés Gyulára emlekezve Budapest (MTI-Press — Juhász Ferenc) — Lehet-e valakiről olyan emlékkiállí­tást rendezni, ahol az ünne­pelt személye szinte csak a környezetén hagyott nyo­maiban, a kortársak, bará­tok láttatásában van jelen, 5 maga viszont legfeljebb né­hány fényképfelvételen, ké­ziratok, levelek lapjairól mosolyog vissza ránk? Úgy tűnik, a Veszprém megyei múzeumi szakembereknek — Flóra asszony és lka (a költő feleségének és lányá­nak) kívánságára sikerült egy ilyen tárlatot megalkot­ni. A tihanyi múzeumban október végéig látható az Illyés Gyula 90. születési évfordulójára szánt összeál­lítás. A három egymásba nyíló terem első részében a látoga­tó arra kaphat választ, hogy vajon mi vonzotta (s vonzza ma is) a művészeket Tihany­ba, mi „kényszerítette" ki be­lőlük művek egész sorában az elragadtatott csodálatot, miért választották közülük oly sokan alkotó-pihenő-búvó he­lyül ezt a tájat. Kazinczy Fe­renc „kis Cyprus”-nak becézi Tihanyt, s az 1055-ös keletke­A költö néprajzi gyűjteményéből MTI — FELVÉTELEK Borsos Miklós Szabó Lörinc-szobra, amely­hez Illyés Gyula verset írt zésű tihanyi apátsági alapító- levél másolata mellett méltó körítést adnak a múlt századi metszetek, a Csokonai-, Vö­rösmarty-, Garay János-idé­zetek, az egy­kori kolostori életet, a törté­nelmi múltat, a halászfalut idé­ző relikviák. A másik te­rembe lépve már e század elején találjuk magunkat, a 30-as évektől idegyökerese­dő, rövidebb- hosszabb ideig itt vendégeske­dő alkotók munkái között. Vass Elemér európai rangú festő csendélete, Sass Brun­ner Erzsébet — később Indiá­ban letelepedett művész — tihanyi tájképei indítják a sort, hogy szervesen csatlakozza­nak hozzájuk Borsos Miklós, Gáborjáni Szabó Kálmán, Iván Szilárd, Szitás Erzsébet és Bartha László művei. Ame­lyekhez kivétel nélkül apró tör­ténetek, legendák, barátságok kötődnek. (Vass Elemér vi­rágcsendéletéhez például lly- lyésék kertje nevelte a mo­dellt, és Borsos Miklóst pedig Illyés Gyula A tó című verse ihlette illusztrációra.) A kiállítás ázt sugallja, hogy Tihanyban Illyés Gyula soha nem volt egyedül. Az ő tihanyi házának ajtaja nyitva állt a rendszeres, vagy alkalmi ven­dégek előtt. A kevésbé ismert fényképeken Szabó Lőrinc, Németh László, Kerésztury Dezső, Déry Tibor látható, legtöbbször az étkezésre, po- harazgatásra, főképp írásra használt kőasztal körül. Egy- egy pillanatra feltűnnek a „messziről jött” barátok is: Georges Charaire, aki látoga­tása emlékére anagrammás verset is hátrahagyott, Paul Éluard, akinek Illyés Rimbaud verseit olvasó magyar pász­torként mutatta be Szabó Lő- rincet... Mert a Tihanyba „emigrált" művészek megannyi apró ug­ratástól, idővel szertartásossá vált bolondozástól sem ide­genkedtek. Vass Elemér, Bor­sos Miklós és természetesen Illyés Gyula megalakították a tihanyi fejedelmek klubját. A tréfás ötlet mellett bizonyára praktikus oka is lehetett an­nak, hogy a tihanyi kis ház lá­togatói sajátos vendégkönyv­be, a mennyezetet borító des­zkákba róhatták nevüket, amint arról szintén több felvé­tel is tanúskodik. A kiállítás ,,lllyés-szobá”-ja a kéziratokon, a tihanyi verse­ken, prózai munkákon túl egyéb a költő keze nyomát őrző tárgyakkal is szolgál. Több szőlőgyökér szobrocska áll valódi posztamenseken, a költő sétái során gyűjtött, sa­ját kezűleg kiigazított ter- mésztes „kisplasztikák”. A kőasztal mögötti fal közép­pontjában a „Megfeszített ős”, a kereszten halálos görcsbe merevült gyökér alakzat. Kedvenc balatonfelvidéki néprajzi tárgyai is helyet kap­tak a terem egyik sarkában, a faragott szék, a pécselyi ko­vácsműhelyből átmentett cé­gér, a háromlábú ló, míves vasdíszek... Jelezve, hogy ily- lyés Gyula a remekművek al­kotása, a magasan szárnyaló repülés közben is ezen a föl­dön élt, ragaszkodott ehhez a tájhoz, az itt élő emberekhez. S bár a tihanyi kiállítás egy születésnapi köszöntő „első mondatának” is felfogható, érdemes idézni a tihanyi tájtól való búcsújának néhány sorát: Ez hát a rozs. A balticin. A len. A fű. S ezek az ujjaim. Most barátkozhatnánk csak össze, Isten hozzátok mindörökre. Litvániáról szabadon Algirdas Bosas bronza K I a i pé d a .(Tóth Sándor) — A 740 éves fennállását ünneplő Klai- péda főterén a tucatnyi zász­ló között ott a magyar is, egyedül a volt szocialista tábor zászlai közül. Több napos nagys­zabású nem­zetközi konfe­rencián a vá­ros Klaipéda- Memel múltját vizsgálták a tudós törté­nészek. A színházban és a színház előt­ti téren non­stop nemzeti és külföldi — japán, dán. norvég, svéd, német és a testvér balti népek tánco­sai, énekkarai, szólistái, szórakoztatták a nagyszámú érdeklődő közönséget. A többszintes hatalmas vá­rosi kiállítóházban volt a nem­zetközi Ex libris pályázat és a nemzetközi éremművészeti alkotótelep kiállítása. Az eme­leteken a helyi festők, szob­rászok és iparművészek, va­lamint a nyíregyházi Sóstói Művésztelepen járt Algirdas Bosas szobrász és Petras Repsis grafikai tárlata. Az érmészek közül Romul- das Incirauskas és Petras Gintalas nevét érdemes meg­jegyezni. Mindketten a telsei művészeti gimnázium tanárai, a szakma profi képviselői. In­cirauskas könnyed artisztiku- ma és szellemes montázs­technikája ellentéteként Gin­talas kemény, határozott felü­letei a litván éremművészet egészét tükrözték. Már Nyíregyházán megis­mertük — akik együtt dolgoz­tunk Petras Repsissel — e nagy művész alkotómódsze­rét. Látva rézkarcait és tollraj- zait a kiállításon, valamint a vilniusi egyetem falait díszítő freskóit, a fővárosban lévő AMATŐR FELVETEL könyváruházban lévő aranyo­zott faszobrát, érmeinek tárla­tát, festményeit, rajzait, ko­runk egyik legnagyobb élő szépművészét tisztelhetjük benne. Algirdas Bosas Klaipéda művésze, mint ahogy Dona­tello Firenzé. A szállodánk előtt az ő vörösgránit szobra. A szoborparkban ismét három gránit, majd egy kis téren a régi városrészben egy nagys­zerű bronza, az éremkiáliítá- son érmei, az emeleten rajzai, kisplasztikái. A bronz és már­vány együttese, a posztamen- tum alkotóelemként részévé válik a figurális megjelenítés­nek. A posztamentum egyen­rangúsága, a tárlatot érde­kessé, élménnyé teszi. A litván szobrászat, érmé- szet, festészet képviselői, kik­nek munkáit Klaipédában megismertem, egyértelműen bizonyítják, hogy a litván mű­vészet európai, a litván mű­vészetet európai mércével kell mérni, míg az élet más terüle­tén bizony hosszú még az út Európáig. (Hajnóczy Péter emlékének) cán állandóan ott tartotta Jenő nagy f'öldrajzkönyvét. Igen, ha a borókát, tuját, füzet lespricceli egy kutya, elhal a fa kérge, leperzselódik a leve­le. A strandot, ahonnan puska­lövéssel jelezték, hogy hajnali früstökre készül haza a három fiatalúr, látni lehet a ház tera­száról. Ha lettek volna lakói az épü­letnek, innen láthatták volna azt a csődületet, amely körbe­vette az óriás termetű Hajnó­czy Pétert. Amikor rosszul lett. Az alkohol gyengítette le a szervezetetét, s az enyhe mellhártya- és tüdőgyulladás ölte meg. Köhögött, nem jutott levegőhöz. A felesége szó- daszifoncsövet dugott le férje torkán, azzal szívta le a slej­met, tisztította a tüdőt a vála­déktól. De urát orvos sem tud­ta megmenteni. A városka kórháziban boncolták. Halotti maszkot senki nem tudott csi­nálni róla. A darazsak a gégecső mű­anyagját rágják: állapítom meg, s figyelmeztetem a sár­gán világító ház tulajdonosát. A napokban egérfészket bon­tottam ki — feleli —, Komfort­feliratú nájlonzacskókból állt. Errefelé újabban már a vörös mókusok sem félnek. Hinnem kell 0.-nak. Tegnap éjszaka kiültünk a sétáló utca betonkávájára, a Cholnoky- ház alá, megbeszélni, hogy milyen lenne a három Cholno- ky-kiadvány. Veszprém ké­szül, hogy tudomást vegyen szülötteiről. Mindhárom fiú kü­lön kötetet kap. Dugó leült mögénk, majd elfeküdt, szo­kása szerint a kakukkfűágyás közepében (merthogy kedvét leli az illatos növények szagol- gatásában, a kertünkben is rendre a szibériai ternye egérszürke szigetében szösz- mög), amikor 0. egy állatkára figyelmeztet. A volt takarék­K tár lépcsőházának kukái trappol elő a mókus, ide-oda cikázik az éjjeli járó­kelők hosszú csizmás lábai között, majd betelepedik, ku- tyabosszantóan, a bánáti fás bazsarózsa és a sárga moha­rózsa közé. Nem hittem 0.- nak, nem a szememnek. Még a döhödt pulinak sem, hiszen általában patkányt kerget, és macskákat ver. Mókusok tehát vannak. A parkban, amely közepén álló épületben valamikor dol­goztam, s a helyiek csak Da- vidikumként ismerik, éltek mókusok. Azokat etetve ért a telefonhír, hogy Hajnóczy meghalt, és a kérés, hogy segítsek intézni a temetkezési vállalatnál a Pestre szállítást. Nem akartam (mertem! — ja­vítom magam) megnézni. Az arcátlan szobrászok egyéb­ként se találtak alabástrom- gipszet a maszkvételhez. Hajnóczyt életében egyszer láttam..Szép férfi volt. Nagyon szép. És a nők is, akik körül­vették. A New York Kávéház­ba jött egy könnyű rőt bundás nővel, nagy társasában — de csak kettejüket figyeltem. A tükrök közül léptek elő. És a közelembe ültek, konyakozni. A szőke asszony a hátán hagyta a bundát, aztán apró vállrándítással a szék karfájá­ra ejtette. Akkor csattant el te­stetlen arcán a pofon. Hajnóc­zy ütötte meg, áthajolva az asztal márványlapja fölött. Ar­con csapta. Nagy volt a tenye­re. A nő lezuhant a földre, a mókusszőr bunda utána. Haj­nóczy egy mozdulattal emelte fel mindkettőjüket, s ismét ütötte. Az asszony vonítva sírt. De néhány perc múltán csendben ültek, és szörpöl- gették italukat. tólag E. tudatosít­ja benne, hogy még volt egy alka­lom, amikor lát­hattam: az egyet­len szerkesztőség, ahová szerettem bejárni, a régi Moz­gó Világ, lerobbant helyiségei mindig nyitva álltak a szerzők előtt. Onnan vágódtam ki, amikor egy taxiból kiszállt apró írógépével egy kóválygó férfi. De nem ez lepett meg; Hanem hogy selyempapírba csomagolt süteményeket egyensúlyozott egyik tenye­rén. MIJX<SÁK. ha Lalúlkoxtmk Ferenczes István: Széttördelt eclogák jönnek el érted lobog már lángja az irtott avarnak krumpliszár füstje lomhul a földre miként az elrongyolt zászló a szélben csattogva szétszáll az égen a varjúsereg rád hull te kedves rád mintha a hóra milyen kár érted és milyen kár értünk zsoltáros ködökben már nem is látlak messzi vagy mint a zápor akár a tenger éjjeli szirénák kék szomorúsága vonatkürtök gyásza tudná csak felidézni a nyárból alig-szerelmünk szédületét királyi vadászok megsebzett ordasa zengi a század széttapsolt tereire gyönyörű hiányát testednek árvaságát arankaput tartott a vállad a vállad leomlik lázra szaggatja szíved harangja nyakadra kötélként szorulnak a ráncok széttördelt eclogák jönnek zörögve érted latrok és cédák tanyáznak már szemeidben hónaljad málnaillatát a húzat szagolja senki sem fog szeretni ha már nem szeretlek partra vetett halként múlik el combod ágyékod törtszárnyú társtalan holló melled kunhalmán margaréta-téren mint kápolna a falu fölötti dombon siratja istent rézérc mellbimbód Barkóczi Vera: Mellkép

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents