Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-25 / 175. szám
8 1 Xe-Cet-(Magyarország hétvégi melUffcte 1992. július 25. A török hódoltság peremén Történelmi kistükör (6.) A nagykállói vár a XVII. században Reszler Gábor A felprédáit falvak máglyája messzire világított, gyászos füst terült a tájra, es az üszkös romok alatt napokig lapult a zsarátnok. Az 1500-as évek derekától egyre gyakrabban találkozott a megyénkén átutazó a pusztítások drámai képével. A nagy hadjárat évétől, 1552-tól tűnik fel vidékünkön a török sarcolva, pusztítva az útjába eső településeket. „A terük megrablá pinkesd előtt... Királytelket, vitt tebbet ezer rabnál, égett meg az faluban 300 ember, barmot ménest többet vitt 2000-nil, ezzil a török Szónokba takaro- dék, de senki nem lűn ki meg- ízné.” Olvashatjuk a kortársi feljegyzést a mai Nyírtelek helyen állott egykori település 1566-os feldulásáról. Ha az adatok túlzónak is tetszenek, a pusztítás ténye szívbe markoló. A mohácsi csata után király nélkül maradt ország előkelői mintha nem érzékelték volna a délről támadt veszély igazi nagyságát. A trónutódlásnál, az új király személyének kiválasztásánál a személyes érdek gyakran az országos elé tolakodott. A szabolcsi nemesség is két táborra szakadt. Az egyikben Szapolyai János híveit találjuk, a másikban Habsburg Ferdinánd támogatói tömörültek. Az állhatatosság és hűség nem tartozott az urak erényei közé, egy-egy birtokadomány reményében könnyen átálltak a másik oldalra. Várdai Mihályt, a Várdai család fejét 1526. október 14-én még a Tokajban megtartott, Szapolyait támogató rendi gyűlésen találjuk, de a székesfehérvári királyválasztásra már nem kísérte el urát. Ehelyett Ferdinánd király híveként Vitéz Kállay János birtokaira rontott, hogy elorozzon azokból. Válaszul Kállay János ötszáz lovassal és gyalogossal megostromolta Kisvárda várát, es elfoglalta azt. Várdait még ez sem térítette vissza Szapolyai táborába, várakozó álláspontra helyezkedett. 1531. július 26-án tett végül hüségesküt János királynak, akinek közbenjárásával a Várdaiaknak sikerült az 1531-ben ismét csalárdul idegenek kezére jutott kisvárdai várat visszaszerezniük. Pártállását tekintve nagyobb következetességet mutatott Báthori András, aki Szabolcs és Szatmár vármegyék főispánja, majd kincstartó volt. Bár előbb ő is Szapolyai híve volt, de már 1527-ben Ferdinánd pártján állt. A királyhoz írt leveleiben hosszan bizonygatta, milyen óriási károk érték királyhűsége miatt. Kárpótlásul a Várdai családtól akarta megkaparintani Tass, Demecser, Kék, Dombrád és Szamosszeg falvakat. ,,Ha pedig felséged a kérésünket netán soknak találná, legalább az egy Szamosszeget adományozza nekünk, ámbár többet érdemiünk, hiszen láthatja felséged szolgálatainkat és kárainkat." — vetette papírra kérését Báthori András. A birtokgyarapításoknak és a szövevényes birtokpereknek a török megjelenése vetett véget. Szolnok 1552-es eleste után Szabolcs vármegye nyugati harmada török uralomtól függő területté vált. 1570-ben Szabolcs megye adózó portáinak 70 százaléka, hat évvel később pedig már 76 százaléka a szolnoki török adószedőnek fizetett adót. A nádudvari járás egésze, a dadi járás fele hódoltsági területnek számított, ezekre nem terjedt ki a vármegye igazgatási hatalma. A portyázó törökök nem kímélték a kállói és kisvárdai járás falvait sem. A hódoltság vonala csak 1566 után állandósult Rakamaz—Nyíregyháza— Debrecen vonalától nyugatra. Temesvár, Szolnok eleste, majd Gyula török kézre kerülése után felértékelődtek a tiszántúli várak, erődítések. A hódoltság peremén az újonnan alakuló végvári vonal egyik pillére a Ferdinánd király kezén maradt Tokaj, a másik az erdélyi fejedelem birtokában lévő Nagyvárad volt. Szatmár vára az 1570-es egyezség nyomán ugyancsak királyi vár maradt. A Tokaj és Szatmár közötti rés lezárására 1571-ben kezdték Kálló várát királyi végvárként építeni. Hogy hogyan nézhetett ki ez az erősség, és évtizedeken at kik voltak a kapitányai, azt tanulmányaiban részletező alapossággal Koroknay Gyula tárta fel. A középkori város helyén emelt erősség tipikus mocsárvár volt: cölőp- palánkok közötti földsánca és körbefutó várárka jelenthetett némi védelmet. A sáncba foglalt templomból alakították ki a fegyvertárat. A felülvizsgáló biztosok rossz véleménnyel voltak a várról, mert sík mezőben épült, így nehezen volt védhető. A káliói végvárnak az ott szolgáló katonák jóvoltából mégis félelmetes híre lett. Első kapitánya, Prépost- vári Bálint teljes hévvel küzdött a török ellen. A Böszörményt kifosztó törököket vezetésével a káliói vitézek szétverték. A szultán a kállóiak viselt dolgai nyomán 1574-ben így panaszkodott: „Kálióból, hol csupa zsiványok laknak, sok csapás éri a törököt.” A szabolcsi végvárak, erősségek katonái között szép számmal találhatunk hajdút. A Nyírségen és a Tiszaháton fekvő településekre más föi- desurak is telepítettek le hajdúkat, akik mindaddig bízhattak kiváltságaik megtartásában, amíg hátuk mögött tudták a virágzó erdélyi fejedelemséget. ÚT A CSÖNDHÖZ Dúsa Lajos: A FECSEGÉS. Ez itt egy költői jegyzet, ám ilyen műfaj köztudottan nincs. Jól gondolták a műfajalkotók: egy többnyire érzékeny lelkületű lírikus ne bonyolódjon prózai eltévelyedésekbe, mert bizonyos, hogy nem lesz tárgyilagos és szikár. A jó próza valóban nem ismeri az egyes személyű ömlengéseket; láttat, de látszólag szenvtelen marad. Azt hiszem, nem vagyok elég okos a prózához. Olyannyira nem, hogy még örömet is lelek ebben a fecsegő műfajtalankodásban. Elbizakodottságomban például most azt képzelem, hogy itthon vagyok, ráérek. Lerúgom utcai cipőmet, fölrakom a lábam az asztalra, és elterpeszkedek ezen a hasábokon. Fecsegek. Tudom, ilyet nem illik tenni, de úgy szeretnék már egyszer végre itthon lenni Magyar- országon! Nem valami ellen, és nem valamiért. Csak úgy. A SZTORI. Péntek. Nyár. Nyírségi falu. Este a kultúr- dában összejött mind a három irodalmár, és mind a kilenc közönség. A hármak pitizni mentek. A falu polgár- mesterének módja van arra, hogy kiutaljon a falu szülöttének harmincezer forintot. Akkor pedig neki könyve lesz. Mint irodalmi korelnök azonnal mértéktévesztek. A falu fiát ugyanis csak irodal- milag dicsérem. Tényleg jó. Ezzel együtt iszonyúan elvont vagyok, mert én tényleg ismerem Ferencünk jó- néhány írását. Mondandóm lényegéről — érzékelem — a többségnek halvány gőze nincs. Kínos. A falu becsületét a pap menti meg. O sem olvasott a jelenlévőktől egy sort sem, ám ezen a tényen feldühödve van mersze kioktatni az irodalmárokat. A hívek és a köz nevében ő mondja meg, hogy mit és hogyan kell csinálni az íróknak. Legutóbb egy párttitkári szentencia alatt éreztem magamat ilyen rosszul. A falu szülötte bölcsen hallgat, ám mint egykor, most is kénytelen vagyok ellentmondani. A helyzet kiéleződik, a harmincezerben érdekelt szerző feszeng. Nagyon szeretnék beolvasni a tiszteletesnek, de inkább nyelek egyet. A pályaalkalmas polgármester ügyesen elsimítja a göcsörtöket. Nyertünk. A harmincezer kiutaltatik., A LEVÉL. Leopoldom, dicső a te tetted, harcosan kiálltál József Attila mellett az irodalmi esten. Biztosra mentél. Tudtad, hogy én sem szeretem a „proletárköltő” skatulyát. Nagyon eleánsan adtad föl a labdát, ogy gólt rúghassak. De látod, Leopold, milyen léha pályatársad vagyok? Üres kapura nem szeretek játszani, szerintem Attilát nem kell megvédeni. Aki támadja, az minősíti önmagát. Persze szó sincs arról, hogy Te azonos lennél a szertartásmesterekkel és hengerpörgetőkkel. Nagyon is emberi voltál, amikor az irodalmi estem után a szemembe mondtad: — Azért beszéltem József Attiláról, hogy végre egy költőről is szó essék. Köszönöm, kedves Leopold, nagyon köszönöm. A CSÖND. A fecsegés, a történet és a levél után visszalapulok a hallgatásba. A remény, hogy legalább barátaim, legalább keresztyén testvéreim nem döfnek hátba, nos, ez a remény azonos a felfuvalkodottsággal. Rút béka vagyok, nem királyfi. Marad a csönd. Nem kell hozzá semmit sem csinálnom, nem kell látványosan kivonulnom sehonnan. Hiszen olyan egyszerű hallgatni. Oly egyszerű. Tarr János: Ősz felé Pardi Anna: Átváltozások Az ember nem az a halhatatlan állat, ami a világegyetem. Csak az a szítzkos, mérlegoroszlán, ikerrák, aki hátrálva, előzve érinti a természetet, s a látható és láthatatlan gyermekeket az utcán Az ember nem az a hideg ész, meleg vér mosta makroorganizmus. De oszlásnak indult jácintjával kinyitja a legtitkosabb ajtót. Fölmegy egy lépcsőn, a hol hősi, hol öngyilkos labirintusokon, s mert tudja, hogy a legfőbb jót csak egyetlen lépés választja el a legfőbb rossztól, áll és tétováz, míg suhan felé két, hamar degenerálódó dolog szárnyán a csőd vagy az átváltozás. Baráti Szabolcs: rősen dívik ismét a démonológia,, miért tagadnánk? Életünk apró rejtelmeit kiirtotta a diadalmasan előrecsörtető tudomány (amely mellesleg magunkra hagyott, és súlyos dilemmákat szabadított ránk), de a nagy, az egyetlen kérdés — a miért —- mögött, a káosz ásít. A lélek modem, merész misszionáriusai és konkvisztádorai új tájakra merészkedtek. A No- bel-díjas Isaac Bashevic Singer így írja le a Gonoszt, ahogy holdtöltekor megjelenik egy eltévelyedett és elkeseredett asszony ágyánál: magas, fekete lény összegubancolódott, hosszú boszorkafürtökkel, bakszarwal, szájából előremeredő két vadkanagyarral. A teste áttetsző volt és kátrányszagot árasztott. Biztos vagyok benne, hogy nincs feltétlenül szükség a Gonosz ily markáns megjelenésére ahhoz, hogy éreztesse jelenlétét. Elég ha egyszerre csak minden felfordul Körülöttünk. Akik eddig jól megvoltak, kigúvadt szemmel epét fröcskölnek egymásra, a szilárdnak és táplálónak hitt rend szilánkokra robban, őrjöngő vádak és sértések hangzanak el. Visszaemlékszem egy nyolc évvel ezelőtti nyárra. Minden egyszerre szakadt ránk. Tavasszal fogtunk neki emelet- ráépítéssel kialakítani az otthonunkat, az életünket elborította, s már-már maga alá temette a sitt, a tégla, a malter, a kőpor, a beton, a hajnaltól éjszakáig tartó üvöltözés káosza, a szétdúlt házban két viszonylag nyugodt zugot kellett kialakítani; egyiket a feleségemnek, aki veszélyeztetett A gonosz homállyal terhes volt, a másikat édesanyjának, a nagyon fiatal nagymamajelöltnek, akit frissen műtve küldtek haza mondván: hetei vannak hátra és nincs mód arra, hogy ennyi ideig legfoglaljon egy ágyat. Mit tehet ilyenkor az ember, aki a Gonosz tapintható közelségét érzi? Elővesz egy müvet, s olvasni kezd, túl a jón és a rosszon, de főként a kimerültség parázsló kínjain. Ha nincs ez a rendkívüli helyzet, talán sosem olvasom végig feszített figyelemmel J. R. R Tolkien professzor monumentális háromkötetes meseregényét, „A Gyűrök urát". Nem sokat tudtam róla. Annyit, hogy a nyelvészprofesszor 1936-tól 1949-ig dolgozott rajta, s bár tündérmeséről van szó, átáramlik, átmosódik, áttisztul rajta a mi történelmünk is, mert cselekményét a közelmúlt apokalipszisei ihlették meg. A címoldalakon furcsa ábrák voltak láthatók: fenyegető, agyarszerű vártornyok, kondorsötét madarak, szertelenül öreg ember aki kidőlt fatörzsön ül, csúcsos tetejű kalapban, fel- leghajtó lebernyegben, s botjára támaszkodva tűnődve bámul a lángokba. Mottóként pedig egy egészen elképesztő versezet volt benne olvasható: „ Három Gyűrű ragyogjon a tünde királyok kezén, / Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő, /Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény, / Egyet hordjon a Sötét Ur, szolganyájat terelő, / Mor- dor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején. / Egy Gyűrű mindfölött, Egy Gyűrű kegyetlen. / Egy a sötétbe zár, bilincs az Égyetlen, / Mordor éjKülönös lények közé „lapozzuk be magunkat” esténként... fekete földjén, sűrű árnyak mezején.” Ahogy ültem éjszaka, hallgattam a haldokló ziháló lélegzetét, s időnként felpillantva láttam, ahogy keze nyugtalanul motoz a takarón, azt olvastam, hogy a rejtélyes gyűrűket, egy titokzatos nép, a tündék kovácsolták. Ezek varázsgyűrűk voltak, és felettébb sokfélék. A kisebbeken csak próbálgatták tudásukat a készítők, mígnem mesterségük elérte, és megközelítette a tökélyt. Ekkor alkották mpg a Hatalom Nagy Gyűrűit. Es ezek már félelmetes jószágok voltak. Volt köztük Egy, amely valamennyi gyűrű — s ezzel mindenek felett — uralmat nyert. E rettenetes kincs birtokosa ilyen formán szörnyű veszélybe került; a tökéletes hatalomra általában a gonosz erői áhítoznak, s mindent meg is tesznek, hogy megszerezzék azt! Idáig érve a rejtélyes versben, egyszerre mélyértel- mű varázs zengését éreztem meg („Egy Gyűrű mind felett, egy Gyűrű kegyetlen, egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen"), s a kikerülhetetlen veszély előérzetét. Akkor éjjel álmatlanul feküdtem a sötétben és a titokzatos öregre gondoJtam, aki a tűz előtt ült gondterhelten és magányosan, , Es új, és újabb esték jöttek. Egy őszi napszállaton, amikor az Egy Gyűrű tulajdonosa (a véletlenek összjátékaként került hozzá a veszélyes jószág) a külvilágban újabban történt furcsa dolgokon tépelődött, nyílt az ajtaja: meglepetésére Szürke Gandalf, a nagymágus lépett be, aki most a szokásosnál is sokkal öregebbnek látszott, és szerfelett keserűnek. A rossz hírekről természetesen tudott. A jelek arra mutattak, hogy a Gonosz Hatalom legutóbbi veresége után ismét felbukkant Mordor erődjeiben. Állítólag a Sötét Tornyot újjáépítették. Innen terjeszkednek, s szövetségükben olyan iszonyatos lények js
