Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-18 / 169. szám
101 A %e(et-9Aaflijarorszáfl hétvégi mdUftete 1992. július 18. A tiszalöki néprajzos Szőke Judit Talán Brecht írta, hogy „vannak emberek, akik egy napig harcolnak — ezek a jó emberek, vannak, akik minden nap — ezek a nélkülözhetetlenek”. Jó is, harcos is, nélkülözhetetlen is Görbedi Miklós. Ismerik me- gyeszerte. Azok közé tartozik, akiket azonnal ajánlanak, ha meg akar valaki ismerkedni egy településsel. Ha Tisza- lök, akkor Miklós bácsi. Hogy mitől jó ember? Eredetileg tanító. Ezt a meghatározást szereti. Magyar, történelem, testnevelés szakot végzett, aztán esztétikát és népművelést tanult. Sosem felejtem el történelemóráit. Ahogy az őskorról mesélt..., mert azt lebilincse- lően tud. Mindig be- csukatta a tankönyvet. Halkan beszélt, de pisszenés sem hallatszott. 1943-ban kezdett tanítani Berzétekőrösön, Rozsnyó és Krasznahorka mellett. Majd Büdszentmihály- ra került, aztán Tiszalökre. A hosszú évek alatt több ezer gyerek jelentett számára élményt — ahogy megfogalmazta élete munkáját — és ő is nekik. Szinte mindegyikükre emlékszik név szerint is. Hosszú pályája érlelte hitvallását: csak az tanítson, aki szereti a gyerekeket, aki sokkal többet tud a tananyagnál és aki feltétlenül igazságosságra törekszik. Szakfelügyelőként fiatal kollégák pályáját is egyengette. Hogy mitől harcos? Mivel, kivel küzd? Tizenkét éve egy roham következtében hónapokra ágyba kényszerült. Senki nem gondolta volna, hogy egyáltalán talpra áll, de szerencsére ő „fügét mutatott” az orvostudománynak. Szívós, iszonyatos erőfeszítéssel visszahozta magát a teljes értékűek sorába. Sőt. Mintha mi sem történt volna, folytatta, ahol muszájból egy kicsit abbahagyta. Újra tele van energiával és szellemi frissességgel. Tanulmányai, pályázatai jelennek meg időről-időre. Legfeljebb más munkamódszer folytán születnek. íróasztalán oldalt dossziék tornyosulnak, alig jut hely az írógépnek, bár arra csak a legvégén van szükség. Tollal ír, szeles margóval — kell a hely a jegyzeteknek, az utalásoknak. BALAZS ATTILA FELVETELE Nyelvészeti, településtörténeti munkák sora fűződik a nevéhez. „így éltünk a Tisza mellett”, „Tiszalök a századok tükrében”, „Tiszalöki iskola- történet”. Az „1020 nap...” a tjszalöki internáltak sorsáról... És augusztus közepén a Pedagógiai Intézet nyomdájában elkészül a Szögesdrótok mögött a Sajó völgyében című könyve, mely a kazincbarcikai kényszermunkatábor történetét dolgozza fel. A szerző szerint ez sikerültebb még az előzőnél is. Bár a kutatómunka során birtokában volt a Miniszterelnöki Hivatal megbízólevele, az sem nyitott minden ajtót... Megjárt néhány börtönt, már olyan értelemben, hogy az ottani iratanyagot tanulmányozta, több hónapos utánajárás, engedélyszerzések után (hiszen államtitkok és személyiségi jogok is vannak a téma közelében) olyan helyen, ahová ebben az országban sokan több ok miatt szeretnének bejutni, a Belügyminisztérium Központi Levéltárában bukkant a legértékesebb adatokra. Ahogy mondja, nem akar vészbíró lenni, ítélkezni nincs szándékában, de a megtorlás sem célja. Őt a história érdekli, a lidércnyomásos emlékek, ahogy az ember hánykolódik a kor viharaiban, a lélekvesztés és az örök emberi értékek. Hamarosan megjelenik majd a könyv. Vájom mi szerepel a haditervben? Ezt Jolika néni, a felesége is megkérdezte már. Azt gondolná az ember, elég elfoglaltságot, örömöt adnak az unokák, dédunokák és elég volt a munkából, a hobbiból is... De már válaszolja is a kérdésre huncutkás mosoly- lyal: — Piszkál Kecskemét, ott több ezren sínylődtek, a szovjeteknek építettek hangárokat, föld alatti bunkerekben laktak. Csak fárasztó és drága már a sok utazás, még egy évig jeggyel utazom, a telefonálás, csak a postaköltség 4—500 forint egy hónapban. De ha én nem írom meg, senki nem tudja megcsinálni, senkinek nincs ennyi adata. Lehet, hogy inkább mégis Kórik Gábor naplóját hozom össze. Egy Jókai veszett el benne... s már meséli is a sztorikat, a biztos kézzel rajzolt korképet. Még ebben az évben könyv lesz belőle. — Mennyi mindent nem csináltam meg, amit meg kellett volna — szóval elégedetlen is. Hiába így van az, ahogy öregszik az ember, úgy jön rá arra, menynyi mindent elmulasztott. Meg persze ott a múzeum. Kettő is. A saját, a házi múzeum a padláson, és a nagy, a helytörténeti gyűjtemény, melyet októberben adnak át ön- kormányzati segítséggel, a régi patika officinájában. Ez az, ahol Csontváry is dolgozott. Folytatni kellene otthon a lambériázást is. Saját maga készíti a kazettás mennyezetet. Nem fér már a több mint háromezer könyv. A legrégebbi az 1600-as évekből való, alig merem megérinteni. Honnan táplálkozik érdeklődése? Nagyapjának mesegyűjteményét kiadták már, maga pedig a Debreceni Református Kollégiumba járt, ahol híres tanárai révén „rákapott” a néprajzra. Azóta sem tudott leszokni róla. Szerinte sok hiányossága van a történelemtudománynak, a szó szoros értelmében is. Minden kor a saját szája íze szerint magyarázza a történelmet. Történész, távlatokban gondolkodik, előre is, hátra is. Amiket ma kutat, valamikor valakinek forrásértékű lesz. A következő nemzedéknek már kezében lesz legalább az iránytű, melyet Görbedi Miklós készítgetett nagyon sok munkával és szeretettel. S hogy miért kezdtem az idézettel, mely a nélkülözhetetlen emberekről szól? Hát ezért. Horváth János: Délutáni ritmusok FECSEGŐ CSECSEBECSÉK Hamar Péter S zíves elnézést kérek a tisztelt Olvasótól a lopott címért, de e jegyzet témájához annyira találónak vélem, hogy nem volt szívem lemondani róla. A szerzőt már nem követhetem meg, lévén, hogy Diderot úr régóta a szférák zenéjét hallgatja. Egyetlen mentségem, hogy legalább a Moldova György-i intelmet betartottam, mely szerint ha ilyesmire vetemedik az ember, akkor csak a legjobbakéhoz nyúljon. Akik nem érik be a bemutató mozik kínálatával, hanem mélyebb érdeklődést tanúsítanak a filmművészet iránt, azok nyilván észrevették azt az eléggé nem dicsérhető szándékot, amely nyomán néhány forgalmazó az utóbbi időben egy-egy jelentős rendező minél teljesebb megismertetésére törekszik több filmjük egyidejű bemutatásával. így vált elérhetővé Fassbinder, Jarman, Makavejev, Greenaway, Waters; és a Budapest Film jóvoltából most Eric Rohmer. Gyanítom, hogy a legmeg- átalkodottabb mozijárók kivételével másoknak Rohmer neve nem mond semmit, holott három filmjét korábban játszották nálunk, és Francia- országban élő klasszikusként tisztelik a hetvenen túl járó mestert. A nyári melegben nem untatom a tisztelt Olvasót Rohmer életrajzi adataival, ám ha kedve és lehetősége támad utaz- tában valahol megnézni Jean Charles Tacchela A film varázsa című alkotását, akkor képet kaphat arról, hogy a hajdanvolt fiatalember hogyan szerette meg a mozit, miként szervezett filmklubot, hogyan vált először kritikussá majd rendezővé. A film varázsa nem életrajzi film, hanem annak a folyamatnak a tükörképe, amely megszülte az újhullámot, elindította azt a nemzedéket, amely új szemléletet vitt a mozgókép megkövesülni látszó világába. Lehet, hogy paradoxonnak tűnik, ennek ellenére igaz, amit az a rendkívül ízléses formátumú, és gazdag tartalmú füzet állít Rohmerrol, amelyet a forgalmazó adott ki a sorozat nézői számára:,,... a francia újhullám egyik szellemi előkészítője, bár maga sohasem volt újhullámos rendező.” Hosszabb gondolatmenetet igényelne ennek a látszólagos ellentmondásnak a feloldása, itt most meg kell elégednünk annak jelzésével, hogy Rohmer valóban közelebb áll a hagyományos eszközök használatához, mint például Truffaut vagy Godard, ám hogy munkái merőben mások, mint „a papa mozijának” képviselőié, az első találkozásra is nyilvánvaló. Amikor a Teliholdas éjszakák révén megismerkedtem Rohmer művészetével, egy beszélgetés során azt mondtam Bikácsy óer- gelynek, a francia film legjobb magyar ismerőjének, hogy erről a műről a József Attila-i „fecseg a felszín” jut az eszembe. Kellőképp megsértettem, mert az éloszóbeli válasz után még visszatért e gondolatra az akkor még létező Film Színház Muzsikában ekképpen: „A Rohmer-filmek nem szobrok, hanem kisplasztikák. Szoborbűvölethez szokott, akár esztétikai félrene- veltségből, akár csak kényelmes hagyományból nagy műveket csak szoborként elképzelő néző számára itt bizony „fecseg a felszín’.’’ A szelíd dorgálás ellenére ma is úgy vélekedem, hogy Rohmer filmjei „fecsegő csecsebecsék”. Kéretik észrevenni a kisplasztika és a csecsebecse közötti különbséget! Ezzel együtt is szívből ajánlom Bikácsy zseniális könyvét, a nemrég megjelent Bolond Pierrot moziba megy -et, ahol a rendező érdemeit a szerző hosszan méltatja. Tagadhatatlan, hogy bizonyos értelemben az életmű darabjai közelítenek a tökéleteshez, hiszen figurái élőek, kapcsolataik pontosan megrajzoltak, cselekedeteik lélektani hitele kikezdhetetlen, történetük kerek és végiggondolt. Csakhogy ezek a történetek mindennaposak, a hősök konfliktusai felületiek és jelentéktelenek, a filmek gondolati hozadéka csekély, a képi megformálás úgyszólván unalmas. És ami valójában taszító: hősei beszélnek, beszélnek, beszélnek. (Bár technikai kérdés, mégis érdemes szólni róla, hogy a rengeteg felirat elolvasása annyira elvonja a figyelmet, hogy a képi információk jelentős hányada elsikkad. Aki tud franciául, bizonyára nagyobb élményhez jut, de a többség kénytelen kiegyezni azzal a helyzettel, amit a pénzhiányból fakadó szinkronnélküliség eredményez.) Rohmer ezt írja egy cikkében: „A szó arra való, hogy eltakarja a gondolatot. A kép viszont arra, hogy feltárja.” Hajlok arra, hogy igaza van. A gondom inkább az, hogyan vonatkoztassam ezt filmjeire. A Budapest Film forgalmazásában elérhető Rohmer- filmek: Claire térde, A férfigyűjtő, Pauline a strandon, Barátnőm barátja, Tavaszi mese. Legendák a Bibliában Tóth M. Ildikó z ember mindig külö- \ nős izgalommal te- kint vissza a múltba, amelyben réges-régi ősgi-éltek. A világ az ő tetteiknek is köszönhetően lett olyanná amilyen, ezt akarták- e, vagy hibáztak, tévedtek, hol és miben? — tűnődik el időnként. Bizonyos korokról csak a föld mélyéből kiásott tárgyak, ezredévek óta élő, ma már töredékes mítoszok, legendák, megfejtésüket vesztett mesék árulkodnak. Másokról agyagtáblák, papiruszok, könyvek is. De vajon minden úgy volt-e, ahogy az írások megörökítették? Menynyi a szépítés, ferdítés a ránk maradt krónikákban, elbeszélésekben? A nagy bibliai legendák korába, a Kr. e. 1300 és Kr. u. 70 közötti véres, népek, nemzetek sorsát eldöntő időszakba vezeti olvasóit Fröhlich Ida, a televízióból is ismert, neves történész Az ókori Kelet nagyjai című könyvében. A híressé vált keleti tájakon, Júdában, Föníciában, Izraelben, Kánaánban történtekről szinte kizárólag csak a szent könyv tudósít. Egyes személyeket, eseményeket futólag említ, másokat — akik, amik az izraeli királyság vagy a Jahve- vallás szempontjából fontosak — kiemel, gazdagon ecsetel. Nehéz tehát valósághű portrét rajzolni a kor nagy személyiségeiről, a hozzájuk fűződő legendák ugyanis többnyire, erősebbek az igazságnál. így van ez azóta is sok mindenben. Dávidról, a királylyá lett pásztorfiúról legtöbben úgy tudjuk, hogy egy szál parittyával ő győzte le az állig felfegyverzett Góliátot. Ám épp Sámuel könyve írja másutt, hogy Elhánán harcos terítette le a rettegett filiszteus óriást... Heródes neve is mindörökre összeforrt a betlehemi gyermekgyilkossággal, pedig az újszövetségi hagyomány nem igazolható. Számos meghökkentő adattal szolgál A világtörténelem nagy alakjai című sorozatban megjelent kötet, amelynek különleges erénye, hogy kételkedésre, alkotó gondolkodásra tanítja a történelem iránt érdeklődőket. Saulról, Salamonról, ízebelről, Jósijáról, Jeremiásról és Ezráról éppúgy olvashatunk benne, mint Júdás Makkabeusról, Alexandrosz Jannaioszról, és a zsidó nép történetét és háborúját elbeszélő Josephus Flavius történetíró életéről. A könyv — amit régészeti leletekről, bibliai tájakról készült színes és fekete-fehér fényképek illusztrálnak —, az emberiség történelmét és kultúráját átfogó sorozat harmadik részeként, a Híres és hírhedt római Caesarok, és a Hellón államférfiak kötet után látott napvilágot. Az 1992-ben előreláthatóan megjelenő folytatások (Egyiptomi fáraók, Kínai császárok és alattvalók, Hitújítók, hitvédők), már a címeikkel izgalmas kalandozást ígérnek a régmúltban. A sorozatot a Kossuth Könyvkiadó jelentette meg szép külsővel, és aránylag olcsó — kétszáz forintos kötetenkénti — áron.
