Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-18 / 169. szám
1992 júCius 18. ÍA ü^det-fMcujyarorszáfj hétvégi meCíel&te ; 1 1 Cservenyák Katalin Szeretem a keskeny kis aszfalt- utakat. Az olyanokat, amelyekre még terelővonalat sem érdemes festeni. Ezeken — remélem, jól tudom — még a KRESZ is engedi, hogy középen mehessek, felteve, ha nem jön szembe semmi. Ilyenkor azt képzelem, az út végén hatalmas földbirtokot találok, nesztelen kitáruló vaskapuval, mögötte kastéllyal. Ami, ha odaérek, tán pont az enyém. Nekem bólogatnak a díszsorfalat álló fák, engem hívogat, csalogat az országúti délibáb. Van ilyen út a megyében több is, de amiről most beszélek, az Kántorjánosin át Hodászra vezet. Nincs ott semmiféle kastély, de még vaskapu sem. Meggyfa viszont van bőven. S most mindenki meggyet szed. A termés jó, csak az a baj, hogy míg tavaly 60—80 forintért vettek át egy kilót, most 22— 27-ért. Mintha kevesebb ve- sződség volna vele idén, mint korábban! Hodászra azt modják, cigányfalu. Való igaz, a népesség csaknem fele cigány származású. A tizekét tagú képviselő-testületben — ebben benne van a tiszteletdíjas polgármester is — ketten képviselik az etnikum érdekeit, s állandó meghívottként jelen van az üléseken szószólójuk is. Szegény ez a falu. Függetlenül attól, hogy „papíron” nem tartozik a hátrányos helyzetűek közé, csak szét kell nézni. A porták szinte mindenütt átlagos életszínvonalról tanúskodnak, elvétve, ha akad köztük egy-két pazarabb kivitelű. Nincs szennyvízhálózat és gáz, csodával határos, hogy valami módon sikerült crossbartelefonhoz jutniuk. Gyakorlatilag nincs üzem, bomlófélben a mérleghiányt sohasem ismerő, egész tavalyig jól menő téesz. Az aktív lakosság több mint húsz százaléka munkanélküli, s akkor még nem számítottuk azokat az asszonyokat, akiket férjük korábban el tudott tartaFekete szemek ni, ezért „csak” a házimunkát végezték. Az utak javarészt földesek, s alig látható változást eredményezett, hogy tavaly is, idén is csaknem tíz-tízmillió forintot fordít, fordított kövesút építésére az önkormányzat. A képviselők panaszkodnak, nem nézik őket semmibe a faluban, mert látványos eredményt nem tudtak produkálni. De hát tehetnek-e ők arról, hogy a választások idején alig akadt párt a nagy tévében, amelyik ne ígért volna gyors fellendülést? Itt örülnek, ha a meglévő intézményeket fenn tudják tartani. Csalódottak az itteni emberek. Felépítették Budapestet, ingáztak, nélkülözték a családi tűzhely melegét, s most ülhetnek otthon, begubózva, mert őket engedték el legelőször, nem kell már senkinek a szakképzetlen vidéki kubikos. Halvány reményük van csak arra, hogy a világkiállítás előkészületeiből kivehetik majd részüket. Pályázott ez a falu sok mindenre. De a fővárosiak rafináltak. Úgy írták ki a feltételeket, hogy egy személyben közgazdásznak, pénzügyi és műszaki szakembernek kell lennie annak, aki megfogalmazza a kérvényt. Vidéken pedig nem terem ilyen minden bokorban. Alig több, mint 63 millió forint az idei költségvetése a falunak. Az úton kívül ebből szeretnének még megtakarítani hatmilliót a telefonhálózat fejlesztésére. S akkor hol van még a szennyvíz és a gáz? Lakossági adót nincs szívük .kivetni, van elég bajuk az embereknek enélkül is. Csak tavaly hétmillió forintot fizettek ki szociális és gyámügyi segély címén. Itt még annyit sem sikerült elérni, hogy a KPM kitegye a táblát, merre visz az út Hodászra. Hosszú ideje kérvényezik, de mindig majdhogynem durva elutasítás a válasz. Döntöttek hát: megcsinálják maguk. Legfeljebb állampolgári engedetlenség lesz belőle. Nem lett. Azóta idetalál az idegen a rö- videbb úton is. Egy épülő háznál leállítom a motort. Tornácos, manzárdos, olyan, amilyet magának is elfogadna az ember. Ezt Lakatos Imre építi nászával közösen — s no persze segítenek a rokonok, barátok — a fiataloknak. Dagad a keble a büszkeségtől, amikor mondja, s a leendő unokának, aki a jövő hónapban születik. Fiatalember, s már várományos nagyapa, de mentségére legyen mondva, fiatalon nősült, s a fia sem várt sokáig, most tizenhét éves, az asszonyka tizenhat. Valamivel távolabb, már a cigánytelepen egy asszony ruhákat tereget. A teraszra kitett mosógép úgy zúg, mint a kerti traktor, de Botos Jenőné ki sem meri kapcsolni, mert azonnal lelöki a szíjat. HARASZTOSI PÁL FELVETELE Tizenkét gyereket szült, ez a ház, amiben laknak C-lakás volt, most építenek hozzá egy szobát, elöl pedig már bevakolták. Hogy miből fogják befejezni, fogalmuk nincs, tizennyolcezer forintból él tizen- egyedmagával — a nagyobbak már kirepültek —, s csak az a kis napszám, ami jelent némi kiegészítést. Munkája egyiküknek sincs. Közben hazaérkezik a fia, hóna alatt egy játékbabával — hároméves unokahúgának vette _ biztos boldog lesz ha hazajön kórházból Elég beteges, vérszegény. De van ám nagy szenzáció a faluban! Templomot építenek az oláh cigányok maguknak, társadalmi munkában. Kétmillióval vágtak neki az építkezésnek — tizenöt kellene —, s csak a szükséges szakmunkát, rendelték meg egy kft.-től. Ötszáznyolcvanan vannak az oláh cigányok, valamennyien görög katolikusok, s mindenki beszéli a nyelvet. A templom gondnoka Rézműves Sándor, aki azonnal küld valakit Lakatos Sándorért, aki önkormányzati képviselő. — Saját erőnk kevés lett volna az építkezéshez, kaptunk segítséget a nemzeti és etnikai, valamint az egyházügyi hivataltól. Ebből a kétmillióból talán tető alá hozzuk a templomot — magyarázza. — Rendezvénytermet, könyvtár- termet és tanulóhelyiséget tartalmaz még a terv. Sólya Miklós, nyugdíjas lelkész neve a cigányság körében fogalom itt. Ő alakította kápolnává az 1944-ben iskolának vásárolt házat, s bár maga magyar, megtanult cigányul, hogy az anyanyelvükön celebrálhassa a híveknek a misét. — A szegénység megvisel bennünket — folytatja a képviselő —, de a régi szeretet, egység megmaradt. Kötődünk az egyházhoz, rosszra itt nem tanítottak bennünket. Ritka az a község, amelyikben a cigányság így megmaradt a hitében. Kérdésemre, hogy mit tesznek az előítéletekkel szemben, meglepő választ ad: — Itt ez nem sújt bennünket. Nagyon jó a kapcsolatunk a magyarokkal. Sokan szeretnek mindkét, verekedés, gyűlölködés nincs. Ha valakiről mégis azt halljuk, nagyon sokat foglalkozunk vele, a közösség szellemét alakítjuk. Igaza lehet, men a falu túlsó végén lakó Szováti Péter- né is ezt erősíti meg:- Megvagyunk egymással. Nekünk nem ártanak. Van köztük endes, gyarló is, mint a magyar emberben. Aztán témát I «áltunk. Épp meggyszedés közben zavar- kodtam, hát arról oeszélünk. Nem panaszkodik. Úgy számolják, ebből ösz- szejön a téli tüzelőreva- ló. Hogy most ennyi az ára, hát el kell fogadni így. Attól még le kell szedni. Nagyobb baj a drágaság a boltban. Amit pedig a tejjel csináltak, borzasztó. — Na, meg a tévé. Hogy miért kell abban folyton veszekedni? — zsörtölődik. — Fizetjük itt a drága pénzt, aztán örökösen csak vitatkoznak benne. Komoróczy László átvevőnek kora délután van egy kis szusszanásnyi ideje — úgy tűnik, egy darabig senki nem hoz leadni meggyet. Ő sem repes az örömtől, hogy ilyen olcsó idén a meggy. Maguk is termelők, nekik sem mindegy, mennyit hoz a konyhára. Az bántja még, hogy nincs elég göngyöleg, amiben átvehetné a termést. Valahonnan előkerül a lánya is, Mária — amolyan örökmozgó, életvidám teremtés. Óvónő, két gyermekét egyedül neveli, férje meghalt. Azonnal meggyel kínál. S mikor látja, nem rohanok vele a kúthoz, rögtön elmosolyodik: — Én sem szoktam megmosni. Ez saját termés. A biokertből! — persze, mindketten tudjuk, ez nem „szabályos”. Csak így finomabb, Érezni rajta a napsugarakat. holland határhoz A közeledik az autóbusz. Aki még sohasem járt ebben az országban, érthető izgalommal várja az „átlépést”. Az a rövid kóstoló, amely során egy kicsit közelebbjutott a társaság Németországhoz, mindenkit kíváncsivá tesz: vajon Hollandia is valóban olyan, mint ahogy hírlik? Meseország? Harmonikusan megépített házak, buja zöld mindenütt meg virág? Turistaközhelyek: tulipán és szélmalom? Megérkeztünk a határhoz, de mielőtt a sofőr ráléphetne a fékpedálra, mindnyájan észrevesszük a közúti jelzőtáblát: megállni tilos! Vissza az útleveleket a táskába, lehet tovább aludni. Már aki tud, mert az első ismerkedés a holland tájjal nagyon fontos. Valahol a magyar Alföldön halad az autóbusz, s néhány óra múlva meg is áll egy hatalmas rét közepén. Lovak legelészget- nek a főépület közelében, a karámban pedig a vágtát gyakorolja két „paci”. Elgyönyörködünk a két izmos állatban, s egy icipicit megnyugszik a lelkünk is: olyan, mintha hazaérkeztünk volna. De este, amikor várom, hogy végre sötét legyen, mert az éjszaka még tíz órakor sem akar leereszkedni ránk, nem megy ki a fejemből az a tábla. Megállni tilos! Nem tudom, valóban annyira és annyian akarunk-e eljutni Európába, mint ahányszor figyelmeztetnek bennünket a honatyák vagy a pártpolitikusok? Bizonyára tudják, hogy Európa nagyon messze van. Határtalanul Nem elsősorban a konkrét távolságokat mérve, mert egykét nap alatt a legtávolabbi helyre is eljuthat az ember, hanem az idegekben, a tapasztalatokban. Miért nem hallani sohasem, hogy rengeteg határon kell addig átjutnunk, amíg elérkezünk Európába? Micsoda gazdag metafora lett ez a szó! Jelenti az egyetemes európai kultúrába való integrálódást, de úgy, hogy nemzeti jellegzetességeinket megőrizzük. De azt is, hogy a munkához és a tulajdonhoz való viszonyunk gyökeresen megváltozva értékgyarapítók leszünk, s nem a tékozlást tekintjük a nemzeti virtus legfontosabb jellegzetességének. S talán a legfontosabb, ami persze az előbbiekből következik: a másik ember munkája ugyanolyan fontos, mintha mi végeztük volna! Hányféle határ van bennünk! Irigyeljük a gazdag embert, de szeretnénk kockázat- mentesen élni. Jó lenne a gyönyörű autócsodákban suhanni, de nem indexelünk, ha jobbra kanyarodunk; lóerők szerint értelmezzük a közlekedési szabályokat. Elámu- lunk, ha azt látjuk, hogy a gazdag Nyugaton minden olyan pontosan és szakszerűen megy. Nincsen feleslegesen töltött perc, ismeretlen az állásidő, nem kell spájzolni semmiből, mert a boltban mindig kapható minden. De nem akarjuk a kapitalizmust, csak a „farkastörvényei” nélkül. Nekünk a szelídebb változata kell, amely csak a szociális jólétet biztosítja, a munkanélküliség, a bizonytalanság gondjait nem ismeri. Nem tudjuk még, hogy nem elég akarni a jót, vagy a jobbat, a hozzá vezető utat is erkölcsi finnyáskodás nélkül kell bejárni. Amikor eufórikus mámorban nemet mondunk a múltra, tudnunk kell azt is, hogy mire mondunk igent. S milyen eszeveszetten gyűlöljük a hirtelen kiugrókat, a hatalmas házat építőket, az amerikai földrészre utazókat, az álom-életűeket. Végigkarcoljuk a csodaautót, ronda feliratot írunk a ház falára. Mert mi tiltakozunk a szociális egyenlőtlenség ellen. Lázadunk. Elszívjuk a magunk egy doboz Symphoniáját, megisz- szuk a reggeli felest, és délután a sör előtt ismét lekül- dünk egyet. Nem lehet elviselni a szegénységet, ami körülölel bennünket, és fojtogat, mint a hínár. Nekünk semmi se sikerül. Elküldenek a munkahelyről, mert nem végeztük el a nyolc általánost. Még csak azt se mondják, hogy miért nem tanultál, miért jártai az iskola mellé. Nem mondanak semmit, csak a kezünkbe nyomják a munkakönyvét: Le is út, fel is út! Hát igazság ez? Ezért megszerezzük, amit tudunk. Néha ugyan akadna munka, de olyan keveset fizetnek, hogy annál már jobb a segély. Milyen könnyen átlépjük a határainkat! Aki az előző rendszerben pártvezetőségi tag volt, most is az akar lenni. Mindenesetre törleszkedik, igazodik, keresi az új hatalmasok kedvét. Még azt sem lehetne mondani, hogy este bemegy a vécébe, s csendesen kirókázza magát. Nem. Ugyanazzal a mosollyal néz a tükörbe, mint amikor pártgyűlés előtt megfésülködött, s csendesen köhintett egyet, mielőtt belekezdett a mondókájába: azt szerette volna, ha mindenki ráfigyel. Mondott néhány közhelyet kellő tisztelettel és hűséggel, majd megvárta a felsőbb pártszerv képviselőjét, buzgón egyetértett a véleményével, majd mint aki jól végezte a dolgát hazament, Is megnézte a televízió híradóját. A rendszerváltás után hamar megtanultuk, hogy most is emberek irányítják a folyamatokat. Esendőek, ugyanolyanok, mint korábban. Szimpátia alapján döntenek, befolyásolhatók, ha megfelelő helyen és időben fordulunk hozzájuk. Bizony, megszenvedtük az elmúlt évtizedeket. Meghurcoltak bennünket, elvették a földet. Ott állt a rendőr az asztal mellett, s megvárta, amíg aláírjuk a belépési nyilatkozatot arról, hogy önként tagjai leszünk a termelőszövetkezetnek, s visszük magunkkal a földet is. Nem mondott semmit, csak ropogtatta a gumibotját meg a csizmáját, s valamit dörmögött a nép ellenségéről. Aláírtuk, s egy idő után még a brigádvezetést is elvállaltuk, mert fájt, hogy a hozzá nem értők' teszik tönkre a földet. Jobban szerettük az életünket meg a tapasztalatainkat, semmint hogy veszni engedtük volna. Elfogadtuk a kitüntetést is, mert meg voltunk győződve, hogy most már az idők végezetéig így marad. Széllel szemben lehet ugyan pisilni, de vizes lesz az ember nadrágja. Most aztán döngetjük a mellünket, kárpótlást kérünk mindenért: a rosszul felszántott földért, a sikertelen gazdálkodásért, a tehetetlenségért. Most az jut előre, aki hangoskodik. Nem megyünk hát a szomszédba egy kis acsarkodásért, egy-két fröccs után megoldódik az ember nyelve. A lényeg az, hogy legyen kit ismételni. Mert szerencsére, mindig voltak olyanok, akiknek a szájából ki lehetett venni a szót. Irigységgel néztük, de egy kis magabízó büszkeséggel mondogattuk is, amikor a nyugati demokrácia működéséről, a toleranciáról hallottunk, olvastunk: ez is valami, erre mi is képesek lennénk, ha lehetőséget adna rá a hatalom! Aztán megérkeztünk a lehetőségek birodalmában s bizony hányszor fut zátonyra a tolerancia. Hány évtized kell vajon, hogy elsimuljanak a bennünk lévő határok? Mennyi tapasztalatra van még szükségünk, hogy ne azt érezzük: akkor van biztonságban az életünk, ha fölibe kerülünk a másik embernek? Ez még mindig annak az éhségnek a lenyomata, amelyet Móricz Zsig- mond olyan szemléletesen megfogalmazott több novellájában. Az Egyszer jóllakni félelme bujkál még mindig bennünk? Majd, ha megtanuljuk, ha az új tapasztalatok a lelkűnkbe égetik: a munkánk biztos holnapot teremt, s megajándékoz bennünket a mai bőséggel is. Még mindig tele vagyunk félelemmel, pedig csak a magabízó ember tekint optimistán a sorsa elé; aki nem hisz önmagában, annak semmilyen politikai rendszer nem adhat bizalmat. Van, aki azt mondja, hogy egy idő után unalmasak a holland városok. Ugyanabból a téglából építkeznek, egyformán szép a kert mindenütt, hatalmas ablakok a földszinten, sokféle fa és bokor a ház körül. A fű mindig frissen nyírva, a láthatatlan rendteremtő akarat nyomai minden településen. Az emberek nyugodtak, nem sietnek, mert mindenhová elérkeznek. Nem feltétlenül autón, hacsak lehetséges inkább kerékpáron. Egészségesebb is, olcsóbb is. egérkezünk a M nagy magyar éjszakába. Hegyeshalomnál minden torlódik: a gépkocsik, buszok, kamionok egymás hegyén-hátán. Nem látni se határőrt, se vámost. Nincs ember sehol. Csak egyszeregyszer bődül el valamelyik kamion, aztán csend. Várakozunk. A sorompó félig leeresztve vagy felhúzva. Nézőpont kérdésé. Mindenesetre' még jelképes is lehetne: félig már Európában vagyunk. Nagy István Attila