Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-18 / 169. szám
1992. július 18. ■fl 9(clet-Ctfagyarország Hétvégi melléklete 9 Hudák Erzsébet * Es mégis És mégis élni akarok mint pöttömkorban akartam a lepkét csak mert szép volt kék haszontalan és szállt mint szálltak angyalok és játszott velem bár féltette magát nem is adta csak szárnya porát (mert elengedtem ha vergődni láttam) ujjam őrizte meg a bársonyát Aranyporát a lélek őrzi így ha a boldogság már tovarebbent s a semmi por a szivárványos csalás a felnőtt ésszel megvert álmodás többet nyom a latban (a mérleghozó vak és asszony) mint a csontnehéz fájdalom Schéner Mihály: Struktúrák A még el nem fogadott megyecímerröl... Németh Péter Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legutóbbi közgyűlésén Sulyok József képviselő úr vetette fel annak a lehetőségét — látván a három vokson múló szavazás eredménytelenségét —, hogy szükség van-e egyáltalában megyecímerre? Úgy gondolta, hogy az új középszintű államigazgatási modell végleges megszilárdulásáig várhatunk egy új megyei jelkép megteremtésével, felesleges most feszülő érzelmek között egy viszonylag nem nagy jelentőségű kérdéssel terhelni a megyei képviselők gondjait. Nos, kényelmes helyzetben lehetnénk, ha a magyar országgyűlés már megszavazta volna a Magyar Köztársaság szimbólumainak alkalmazási területeiről szóló törvényt, mert akkor nyilvánvaló lenne, hogy hol szabad a köztársaság címerét, zászlaját használni, s hol nem, nem úgy, mint ma. Legyen szabad csak a szomszédos Ausztriára hivatkozni, ahol még tartományi szintű ünnepségeken sem húzzák fel az állam lobogóját, csak abban az esetben, ha arra jogot szereztek (pl. állami ünneppel esik egybe, vagy maga az államelnök tiszteli meg látogatásával a rendezvényt). Mindenütt a helyi közösség (falu, város) szimbóluma és a tartomány zászlaja teszi ünnepélyesebbé a rendezvények színhelyét.»Hason- ló a helyzet például a polgár- mesteri hivatalokban is! Az állami címert ugyancsak az erre felhatalmazott hivatalok használják, nem úgy, mint nálunk, ahol magánintézmények, egyesületek, baráti körök élnek vissza az állam jelképével, nem beszélve a teherautók egyik-másikának kabin fölötti szélterelőjéről! Tehát igenis szükség van egy megyei jelkép megalkotására, a kérdés viszont, hogy milyen is legyen az? Egypajzsos vagy hárompajzsos címer? Tudós kollégám, dr. Takács Péter országgyűlési képviselő úr hosszasan érvelt a közgyűlésen arról, hogy a megyei képviselőknek miért is kellene voksolni a hárompajzsos címerre. Arra, amely az egykori három nemesi vármegyei, Be- reg, Szabolcs és Szatmár címereit egyesíti hozzáillő barokkos drapériával, koronával (Tóth Sándor szobrászművész terve). Jelen lehettem már a megszületése körüli vitában is, s elismerem, szimpatikus az az érvelés, miszerint egyik megyerészt sem szabad megsérteni azzal, hogy alig 250 éves szimbólumát elhagyják, vagy jelentősen megcsonkítsák. Igen ám, de ilyen címeregyüttes sem létezett sohasem, amint Sza- bolcs-Szatmár, illetve 1991 óra Szabolcs-Szatmár-Bereg sem egy szervesen kialakult közigazgatási egység. Ez utóbbi 1950 óta létezik, Szabolcs megyét érintő újabb megyecsonkítás révén (a Taktaköz, Viss, Kenézlő, Zal- kod, valamint Polgár és Nyír- adony környékének elcsatolá- sával). Azaz nem követünk el hagyománysértést, ha egy új (csak 1950 óta létező) köz- igazgatási egységre új megyejelképet választunk, ha a régieket nem, vagy csak részben használjuk fel. Legyen példa erre Győr- Moson-Sopron megye esete, amely szintén három egykori megyerészből áll. Igen ám, de ők szerencsés csillagzat alatt születtek, ugyanis mindhárom megyei címerében csak 1—1 jelkép szerepelt, amelyet most (1992-ben) jól ötvözhettek egyetlen címerpajzson! A mi három megyerészünk nemesi címereiben 4—4, illetve 9. összesen 17 jelkép kapott helyet, s ki az, aki meg tudja mondani, melyiket kellene elhagyni, melyik is maradjon meg? Dr. Takács Péter kollégám valamennyi meghagyására voksol, azonban egyről elfelejtkezik: még pedig arról, hogy ezeket a jelképeket használni is kellene, zászlón levélpapíron, pecséten stb. S a bajok itt kezdődnek: a megyezászló elkészítése előzetes becslés szerint legkevesebb 200 000 Ft-ba kerülne, darabonként, s ezt ugye, illene minden településnek, megyei közintézménynek elkészíttetnie. A bélyegzőről már ne is essék szó, s a jelenlegi gumistempliknek a háromszorosára férne fel három megyecímer, ha a részleteket is látni szeretnénk. Már pedig a címer szerepe a megkülönböztetés. Azért használta először a középkor vitéze, lovagja, hogy gyorsan felismerjék, hasonlóan páncélba öltözött társaitól, ellenfeleitől megkülönböztetve. Ma is ez lenne a szerepe: első ránézésre a világosan kivehető jelképekből tudni kell, hogy ez a mi megyénk, s nem he- raldikust (címerszakértőt) hívni, hogy bogozza ki, mit is illene látnunk. Ez vezérelte a közgyűlés kulturális bizottságát, amikor egypajzsos, új megyecímer megalkotására kérte fel Sebestyén Sándor szobrászművészt, illetve csapatát. Az új címer központi alakja a turulmadár. A magyarság évezredes jelképe, ám mégis megyei vonatkozású: arról a rakamazi honfoglaláskori haj- fonatkorongról másolták, amely ma minden, a magyar^ művészetről szóló összefoglaló munkában szerepel. Eredetijét a nyíregyházi Jósa András Múzeum őrzi, s Amerikától Japánig — Európáról már n'em is beszélve — minden rangos magyar művészeti kiállításon bemutatták. A külföldi szakirodalom is ismeri, s ha Európa — s azon belül a magyarság — történetéről, művészetéről összefoglaló munka megjelenik, bizonyos, hogy a rakamazi turulmadár fotóját is közük. Olyan szabolcsi jelképről van tehát szó, amelyet a beregi, szatmári ember is magáénak érezhet, mert egyetemesen magyar. Az eredeti hajfonatkorongon a turulmadár a karmaiban két fiókát tart. A művész ide a régi megyecímerek két jelképét helyezi egy-egy pajzsban, amely Beregre és Szatmárra is egyaránt jellemző. Az egyik a csokorba font hármas búzakalász, amely egyúttal a mezőgazdaság jelképe is lehetne, a másik pedig a hal, amely nemcsak az egykori életmódra utal, de szimbolizálja a folyóinkat, a Tiszát, a Szamost, a Túrt, a Krasznát is. Mindhárom egyszerű, világos és magyar jelkép. A megyei közgyűlés képviselőin múlik, melyiket is válasszák. O lyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytenge- m rí halak: állandóan a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előre tekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever. Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk olykor, s nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, s megfulladunk, ha végül partra vet az élet. Otthonosságot kereső otthontalanok vagyunk. Néha azonban váratlanul megmutatja magát a múlt. S ha van bátorságunk szembenézni a tárgyakkal, s mindazokkal az emlékekkel, amiket azok felidéznek, a hatalmába kerít valami nagy-nagy nosztalgia, összeszorul a szívünk, mert az ifjúság van azokban a tárgyakban, a helyrehozhatatlan hiba, az eltévesztett mozdulat, a helytelenül végiggondolt gondolat. Megtanultuk filozófiából, fizikából, hogy az idő visszafordíthatatlanul halad előre, sem megállítani, sem új határokat adni nem lehet a folyásának. Amikor létezésünkre még egyetlen fájós fog sem figyelmeztet, akkor még nem érdekel bennünket az idő. Mert minden idő, jó idő. Később megtanuljuk, hogy van múlt, jelen és jövendő. S nem csak a nemzeti énekben. De lehet, hogy sohasem bukkannak fel az emlékeztető tárgyak, vagy éppenséggel semmire sem emlékeztetnek. Nagy István Attila Az emlékezet útvesztőjében Úgy múlik el a múlt, hogy nem hagy nyomot bennünk, kifolyik az idő a tudatunkból. S még a hiánya sem fáj, mert nem tudunk róla. Az élet nagy-nagy bölcsessége ez, a szervezet önvédekező reflexe, amely nem engedi, hogy bármi is elvonja a figyelmünket az aktuális feladattól? A mosolygós lányarc igazi derűvel néz rám a fényképről. A r hátoldalán rövid mondat: ,,Én megőrizlek téged egészen.” Ki vagy te? Kicsoda, aki megőriz engem egészen? S hány éve már? Azóta minden bizonnyal gyerekeid vannak, ők is iskolába járnak már. A nagyobbik túl van az érettségin, a kisebbik pedig talán férjhez is ment. Unokád is van, te kis mosolygós kislány? Vajon mikor hagyott el téged az emlékezetem, mikor léptél arra az útra, amely csak egy irányba vezet? S egy másik cetli az asztalon: ,, Egyszer azt mondtad: Segítek, de csak akkor, ha oda jössz velem együtt. Távsegítség nincsen. Igazad van. így távolról nincs mit mondani a levélre. A novella meg nem tetszik. Ha én írnék, másképpen írnék, de ahhoz számomra rögösebb az út." De jó lenne kibogozni, miről volt szó abban a levélben, s abban a novellában. S egyáltalán: mi lett azzal a lánnyal, aki úgy elsodródott, hogy nem lehetett megtalálni. Vagy .lehetett volna, csak hiányzott hozzá a bátorság, a szembenézés komolysága? Hány elsodródott ember él szerte e kis hazában, akiket jó lenne megtalálni, megkeresni, s megbújni egy kissé a közös múltban. Azonosulni, vagy visszatalálni régi önmagunkhoz. Mondják, ez a jellegzetesen infantilis, gyermekded magatartás. A múltat le kell zárni, szerencsére a magánéletben van elévülés. Mindig azzal kell foglalkozni, ami előttünk van, ami a legfrissebben kínálja magát. Van éppen elég dolgunk. Aki a múltban él, egy kicsit elszakad a jelentől, azt előbb-utóbb felfalják a farkasok. Inkább előbb. Az ész azt súgja, hogy mindig a jelen törvényeit kell követni, mert ez az életben maradás egyik fontos eszköze. Ha nem a legfontosabb. Mégis. Aki már megélt any- nyit, hogy ami hátravan, csupán a mennyiségben hoz változást, nyugodtan törődhet azzal is, hogyan telnek el azok az évek, amelyek még előtte vannak. Lehet infantilis, ragaszkodhat önmagához. Nem akar kastélyt, sem pálmafás ligetet, nem vágyik déltengeri. hajóútra, sem a Bahamákra, sem a Holdra, sem a legmélyebb barlangokba. Csupán önmaga szeretne lenni. Olyanok vagyunk mindany- nyian, mint a mélytengeri halak: állandóan a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előretekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever. Át kellett rendeznem a könyvtáramat. Ilyenkor minden könyvet egyenként kézbe vesz az ember, megforgatja, belelapoz. Ezt tettem én is. Meglepetten fedeztem fel egy-egy „új” könyvet az ismerősök között. Olyan is volt, amelyiket már régóta kerestem, lám, ilyenkor derül ki, milyen kincsekkel rendelkezik az ember! Elidőztem a dediká- cióknál, hiszen minden bejegyzéshez egy-egy kedves emlékem fűződik. ,, Habent sua fata libellí” — szól a mondás, s ennek igazában nem szabad kételkedni. Somlyó György Mesék a mese ellen c. kötete akadt a kezembe, 1967-ben adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó. A legelső oldalon bejegyzés: ,,Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus" 1968. X. 27. Kulturált, jellegzetes női írás. Születésnapi ajándék. De ki adta? Mert az ajándékozó elrejtőzött előlem. Annyira, hogy most hiába kutatok az emlékezetemben, csak egy parkot látok. Éppen kiértünk belőle, megálltunk szemben egymással. A villamos sikoltva kanyarodott. A lány rám emelte barna szemét, a haját megigazította, s a válltáskájából elővette a Som- lyó-kötetet. — Születésnapodra! — mondta. Szégyellem bevallani, de nem olvastam el a kötetet. Nem állt közel hozzám Somlyó, bár a ,,meséi” nagyon népszerűek voltak akkoriban. Pedig gondolhattam volna, hogy a bejegyzett idézet a kötetből való, s üzenetet tartalmaz. Annyi év után most,, felbontottam” a postát. íme: Mese az egyről és a kettőről: ,,Csak nézik egymást. Nem is egymást nézik. Csak tudomásul veszik egymást. Tudomást sem vesznek egymásról. Teszik a dolguk. De minden mozdulatuk a másikban fejeződik be. Egymás vonzásában keringenek, mint a bolygók, mint a mondatrészek. Egymásnak ütköznek, mint a protonok, mint az, amit egymás éjszakái számára érlelnek magukban. Egymás feltételei, egymás magyarázatai, egymás törvényei, egymás égtájai, egymás ragjai, egymás kiegészítő színei, egymás katasztrófái. Az élő anyag is lehet tükörszimmetrikus. ” Félreérthetetlen üzenet. S én nem találtam meg, nem olvastam el. Mindez most megszégyenít. Hol van a barna hajú lány? A könyvek rendezgetése során kiderült, hogy még egy ajándékot kaptam tőle. ,,Csak tiszta forrásból”. Antológia magyar írók és költők műveiből Bartók Béla emlékére. Az első oldalon bejegyzés dátum nélkül: „Aki elment messze vissza sose térhet, csontváza, mint szakadt hárfa nekiállt a szélnek. ” Most már tudom, hogy ez volt a búcsúzó ajándék. Az életem fordulatot vett 1969- ben, nem volt már értelme az önáltatásnak. A barna hajú lány a „Csak tiszta forrás- bóT’-t üzente, bezárva magába a fellobanó élményt. Fegyelmezetten, egyetlen szó nélkül. S az idézet dátum nélkülisége milyen finom érzésre vall! Nem akarta a búcsúzást konkrétumhoz kötni, csak kívül zárta le a kapcsolatot, belül még bizonyára folytatódott a küzdelem. _ lány az emlékezet útvesztőjén kóbo- Mam rol valahol, s én " ■ , nem találom. Pedig fontos lenne, hogy megköszönjem számomra értékessé most váló szerétét. De csak a szarvassá vált fiú néz rám a borítóról, a szájából időtlenül szól a hívás. Kifoszt bennünket az idő, te kedves, barna lány! Megszüli a hiányokat, megszüntethetet- lenségüknek a döbbenetével együtt!
