Kelet-Magyarország, 1992. július (52. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-18 / 169. szám
1992. július 18. Gál Éva Emese IGAZSAGSZOBOR 8 1 A Xdet-fMa^yarország hétvégi mellékjeié A SZERZŐ FELVÉTELE Balogh Géza Kántorjánosiban jártam a minap. Túl voltunk már a hivatalos formaságokon, tulajdonképpen be is csukhattam a jegyzetfüzetemet, mikor Vára- di Lajos polgármester e szavakkal fordult hozzám: — Tudom, hogy nagy barangoló hírében állsz... nincs kedved tekeregni velem egyet ajánosi határban? Ránéztem az órára, s azt mondtam vidáman: — Hogyne lenne! A polgármestert ismerem vagy húsz éve, tudtam, nyugodtan rábízhatom magam. Minden különösebb cél nélkül szálltunk autóba, s a Baktára vezető aszfaltról lefordultunk egy poros, akácok szegélyezte útra. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ezek a dombokon, s völgyeken át baktató, öreg fasorok között bujkáló dülőutak a világ legszebb útjai. S még csak nem is tavasz- szal, vagy akácvirágzáskor. Hanem augusztusban, mikor a leveleket vékony por fedi, mikor a száradó tarlók felől kesernyés illatot hoz a szél, mikor a távoli szőlődombok tőkéin lassan pirulni kezd a delavári... Hát bizony... most se szél, se por, se delavári. Csak lágyan ringó gabonatáblák, mélán legelésző birkanyáj, s a porban a tegnapi eső nyomai. Apró kráterek a homokban, s egy-egy fényre törekvő gomba az avarban. Szó nélkül ültünk az autóban, néztük a hallgatag, nyári földeket. Én már nem is itt, hanem a gyermekkor messzi gyalogútjain poroszkáltam régen, mikor váratlanul megszólalt a társam. Ez maradt a Völgyfüből — Istenem... valamikor hányszor megtettem én ezt az utat az apostolok lován! Miskolcra jártam középiskolába, s nálunk nincs vasút, le kellett hát szállnom Liget-tanyán. S éjjel, neki ennek az útnak...! Azokat a halványan derengő fákat sosem felejtem. Jó ideje mentünk már, csak sejtettem, hogy merre járunk, mikor váratlanul egy vén, görcsös eperfa állta az utunkat. Honnan ismerem én ezt a fát, tűnődtem a vaskos ágai láttán, mert biztos voltam benne, hogy találkoztunk mi már. Összekevered valami messzi, tiszaháti fával, hessegettem el a gondolatot, s mire újból a jelenre figyeltem, már egy gyönyörű, erdei tisztásnak tűnő kaszáló mellett kötöttünk ki. — Hát ez az a híres Völgyfű — mutatott körbe a jánosi polgármester. Három oldalt szelíd, nyírségi dombok, fenyvesek, akácosok, köztük még egy széles völgy. A vajai őstó kistestvére volt itt még nem is olyan régen. Méteres csukákat, kilós aranykárászokat fogtak benne... pedig azokat nem telepítette senki. Születtek, éltek, ahogy az Isten megadta őket. Aztán egyszer csak fogyni, soványodni kezdett a tó, mára teljesen kiszáradt. Ma sem tudja senki az okát. Rebesgetik, hogy az egykori Szovjetunióból jövő gázvezeték az oka mindennek. Állítólag a vajai tóból szivattyúzott vízzel vetették nyomáspróba alá, s az onnan elrabolt félmillió köbméter vizet innen pótolták. Álltunk a parton, az idős fekete fenyők alatt, hallgattak, magukba zárták a titkot. Lent, az egykori mederben nadálytő meg vadlóhere virágzott, a fűben két gólya lépkedett. Szokványos nyári idill, ismerős, régi képekkel. Csak az az eperfa... Csak azt tudnám, hol, s mikor láttam. Vagy csupán a csalóka emlékezet játszana velem? Önváddal, dühvei, fegyelemmel, szerelemmel vagy gyűlölettel mintázza vágyait az ember, formát gyúr, testet gondolatnak, bálványt, mit imádhat, tagadhat, s amit érez, íme képes hozzámémi a kétes mindenséghez, hogy jogot vívjon ki magának ahhoz, amit valóra válthat, de nincs sehol szobra Igazságnak! Nem lenne érzéki formája hát, amit bűnös, bűntelen, ítélő, ítélt egyaránt ért és érez át? Vagy csak nem született meg a szobrász, aki úgy farag le a Mindenségből, hogy minden hamis elhulljon vele, s megleli azt a formát, ami igazak lényege? Szüless meg, szobrász! Jelentkezz, század! PÁLYÁZATOT HIRDETEK! s ha hullnom kell vésőid között, tedd meg a szobor talapzatának bárdolatlan népemet! Novák Béla Dénes: DALOLÓ beton-virágunk égig sarjad aszfalt-egekbe röptetünk varjat homloklebenyünk bevérzik madártalan mindenségig magányunk mint szilikózis tüdőkig hatol holtig őriz álarcunk mindigre megmarad kereszt felé az út halad örökre tart a dáridó nem véd szerelem únt lotyó s hiába hiába várom föltámadásunk a másvilágon Aranyérmes a Boleró című produkció Emlékezetes marad az idei év a most 35. évfordulóját ünnepid nyíregyházi balettiskolásoknak. Ismeretes, hogy Feketé- né Kun Ildikó nívódíjas balettmester növendékei évről évre szép sikereket aratnak. A közelmúltban Debrecenben megrendezett II. országos balettversenyen a Primavera balettcsoport öt aranyérmet és egy bronzérmet hozott el. ELEK EMIL FELVÉTELEI Polka, kettős Gerda Erika és Balogh Lőrinc, aranyérmesek Darai Zsuzsa — aranyérmes — a Hairben Bronzérmes páros Vida Fruzsina és Gajane: Kulcsár Felföldi István aranyérmes Noémi Kígyós Valéria — aranyérmes — a Hattyú című tánccal Múlt ifjúság tündér taván
