Kelet-Magyarország, 1992. június (52. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-20 / 145. szám

Nyírderzs, az örök álom Charles Fenyvesi könyve őseiről, Szabolcsról, Debrecenről Dombrovszky Adóm Budapest (ISB) — A könyv­hét egyik meglepetése volt Charles Fenyvesi Mikor kerek volt a világ című műve. A meg­jelenés alkalmával Budapestre érkezett a szerző, akiről meg­tudtuk: nemcsak sikeres Író, hanem Amerikában híres újságíró, tudósított a vietnami háborúról is, filozófiát tanított Indiában, és ami a mi szá­munkra a legfontosabb: Ma­gyarország északkeleti szeg­letéből származik. Már a könyv alcíme is utal rá: „Emlékek a szabolcsi szép időkből’’. S a roppant magával ragadó mű olvasója számára az is kiderül: Fenyvesi Károlynak annak ide­jén nem kevés köze volt Deb­recenhez is. Egyórás beszélgetésünk során a történetek, visszaem­lékezések hallatán monológ lett a párbeszédből. S talán e monológok sokak számára kedvet is adhatnak e könyv­höz. „Lélekemelő érzés volt, amint az autóból egyszerre csak megpillantottam a táblát: Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gye. Ösztönösen lassítottam. Lecsavartam az ablakot, s pró­báltam egy nagyot szippantani a levegőből. Itt vagyok hát an­nyi évtized után. Megérkez­tem. Mögöttem javában tülköltek az autók. Mi bajom van, miért nem megyek? Meg kellett áll- nom, s akkor egy birkanyájat pillantottam meg. Valami na­gyon bizsergő érzés fogott el. Őseim, akik itt laktak e sza­bolcsi földön, egykoron birkát tenyésztettek. S most lám azonnal itt á birkanyáj. Ott-a közelben, az első diófa alatt' elmondtam családunk halotti imáját. Mert nekem a diófa is nagyon fontos, kint Amerikában is hét van a ker­temben. Ahogy néztem a tájat, tud­tam: ugyanazokon az utakon járok, mint őseim. Tudtam: amit most látok, azt ők is látták egykoron. Aztán elindultam a kocsival, de nagyon lassan mentem. Felemelő érzés volt.” — Mit Jelent önnek a sza­bolcsi táj? — Onnan Amerikából egy távoli otthont. Egy otthont, ahol egész életemben csak egy­szer jártam, de ahonnan szár­mazom. Ahol őseimnek sike­rült földet venni s egy olyan életet kialakítani, ami egy ma­gasabb erkölcsi világrend tör­vényeihez igazodott. Ami az ő hitüknek felelt meg, de itt nem pusztán a zsidóságukra gon­dolok. Hiszen azzal, hogy ők olyan kiváló gazdák voltak, építettek is, hozzájárultak Nyírderzs gazdagodásához is. Az volt a szép idő, az arany­kor valamikor a századforduló tájékán. Akkor volt itt kerek a világ. Erről szól a könyv, pon­tosabban családom anyai ágá­nak, a Schwarczoknak a gon­dolkodásáról. — Lakik-e közülük még ma Is valaki Szabolcsban? — Nagybátyámnak ez a nagy fájdalma, hogy senki. Csak a temető van ott, ami a miénk, a nyírderzsi temető. 1937-ben Debrecenben szü­lettem, akkorra már ott laktunk. Később innen is továbbköltöz­tünk, de nyaranta egy hónapot egészen 1956-ig a nagybá- tyáméknál, a Széchenyi u. 12. alatt töltöttem. Debrecenben soha nem éreztem otthon magam. Egy gyanakvó, zárt városnak lát­tam, ahol maszkot viselnek az emberek. Nem tudtam keresz­tültömi ezen. Nem voltak jó él­ményeim. Barátaim sem igen akadtak. Szóval, nem voltam igazán jó cívis. 1956 persze egészen más. Elsőéves magyar-történelem- orosz szakos hallgató voltam a debreceni egyetemen. Örök emlék az első nagy tüntetés. Aztán november 4-én kora reggel, amikor az oroszok má­sodszor bejöttek, épp én is őriztem az egyetemet. Puska is volt nálam, de nem vagyok biztos benne, hogy tudtam vol­na használni. Jöttek az orosz tankok, hangosbemondóval szólítottak fel minket, hogy te­gyük le a fegyvert. S odaállítot­tak minket egy falhoz. Három nap múlva már Pes­ten voltam, s azt sejtettem, hogy ebből a dologból nem fog jó származni. November 16-án nekiindultam Bécsnek. — Mikor érkezett Ameriká­ba? — December 22-én. — S hogy lett író, újság­író? — Világ életemben újságíró akartam lenni. Valamelyest tudtam is angolul. Aztán úgy 1960-tól fogva már írtam is rendszeresen. — Könyveket Is? — Az elsőt a trónvesztett európai dinasztiák fejeiről. De az is inkább újságírás volt. Ha valaki mégis azt mondja: szép­író vagyok, hát köszönöm szé­pen. — A Mikor kerek volt a világ először angolul jelent meg. — Nagy sikere volt Ame­rikában. A magyar már a hete­dik kiadás. A fordító Walkóné Békés Ágnes unokatestvérem. Szerepel is a műben. S van még egy harmadik könyvem, ami a fákról szól. Tulajdonkép­pen azokat a cikkeimet hasz­náltam fel ennek a megírása­kor, amelyeket a Washington Post kertészeti rovatában rendszeresen megjelentetek. — Mint újságíró foglalko­zik más témákkal Is? — Hát persze. A U. S. News and World Reportnál van egy állandó rovatom. A hét legiz­galmasabb politikai esemé­nyével foglalkozunk maximum 30 sorban. — Közép-Európa Is szere­pelt már ebben a rovatban? — Két-három évvel ezelőtt igen sűrűn. De a közelmúltban is írtunk egy Stasi-anyagról, ami Magyarországot is érin­tette. Hozzájutottunk a CIA tit­kos tanulmányához, ami a ke­let-európai titkos szolgálatok­ról, így a Stasiról is szólt. Eb­ben érzékeltették, hogy milyen jól dolgoztak a német kollégák. A példát onnan vették, amikor Horn Gyula még magyar kül­ügyminiszterként látogatásra ment el Kohl német kancel­lárhoz, s minden a légnagyobb titokban folyt. Ezt a megbeszé­lést a keletnémet menekültek átengedéséről tartották. Hóm bejelentette Kohlnak, hogy a magyarok ezt hajlandók vég­hez vinni bizonyos támogatá­sok ellenében. Mikor a magyar külügyminiszter hazatért Bu­dapestre, s bement a munka­helyére, nem kis meglepetés fogadta. Miközben meg azt is a legnagyobb titokban tartot­ták, hogy egyáltalán kint járt, az asztalán találta a Kohllal folytatott beszélgetésének a szövegét — szorul szóra visszaadva. Vagyis a Stasi meg akarta mutatni Hornnak: vigyázz, mi minden lépésedről tudunk! — Megfordul-e még a si­keres amerikai újságíró fe­jében, hogy egyszer végleg hazatér ősei földjére? — Néha elfog az az érzés, valami őrület, valami fantaz­magória..., hogy csomagoljak, hogy hajózzak, utazzak el még aznap Derzsbe, s kezdjem elölről a családi vállalkozást. Vegyek földet és gazdálkod­jak, mint őseim tettek. Tudom, azonnal otthon érezném ma­gam, mindent pontosan tud­nék, hogy mit kell csinálni... De persze nem más ez... csak egy örök álom... hangos a város Nagy István Attila Aschaffenburg, Uden, Hartogenbosch, Eindhoven, Hilversum, Iserlohn (KM) — Amikor Németországban az autópályán halad a Piccoli Archi autóbusza, s messzi­ről jól kivehetően látszik a kölni dóm impozáns épület­tömbje, arra gondolok, hogy egyáltalán nincsenek irigy­lésre méltó helyzetben a koncertező zenészek. Azok a fiatalok, akik részt vettek Hollandiában a III. Euró­pai Fiatal Zenészek Fesz­tiválján, odafelé, de visszaúton is fellépéseket vállaltak, hogy előteremtsék a fesztiválon való részvétel költségeit. A szerep­léseket minden alkalommal próba előzte meg, így aztán alig láttak valamit Német­országból és Hollandiából. Pe­dig jólesett volna egy kicsit lazítani. Az első éjszakát egy bajor kis falucskában töltötte a zenekar, hogy onnan másnap a 65 000 lakosú Aschaffen­burg zeneiskolájában adjon konceretet. Az esemény túl­mutatott önmagán, mivel részt vett a hangversenyen Gár­donyi Zsolt, a würzburgi egye­tem zeneszerzéstan tanára is, aki a zenekar számára édes­apja Három kis rapszódia című művét hangszerelte. Az együttes ezzel a művel ősbe­mutatót tartott már ebben az évben Litvániában, Észtor­szágban, Lettországban és Katona Béla E gy nagy magyar költő kettős ünnepének lehetünk ma részesei Sóstóhegyen. Emléktáblával jelöltük meg a házat, amelyben 1945/46 telén néhány hetet töltött, s a mai napon a sóstóhegyi 11. számú általános iskola Szabó Lőrinc nevét veszi fel. Egy ilyen névfelvételnek, egy intézmény névválasztásának sokféle motivációja lehet, a legszerencsésebbnek alighanem mégis azt tekinthetjük, amikor nemcsak a névadó egyetemes nagysága, jelentősége a meghatározó szempont, hanem az in­tézményhez, a helyhez, a tájegységhez való kötődése is. A legoptimálisabb eset, amikor a vitathatatlan nagyság és a helyi kapcsolat egybeesik. Sóstóhegy szerencsésen választott, itt valóban mind a két feltétel megtalálható. Szabó Lőrinc Miskolcon látta meg a napvilágot, de egészen kisgyermek volt, amikor elköltöztek onnan, így Miskolc csak „anyakönyvi szülőhely” maradt számára mindvégig. Sokkal többet jelentett neki Balassagyarmat, az első gyer­mekévek színtere, s még inkább Debrecen, ahol nyolcéves ko­rától tizennyolc éves koráig élt. S ebbe a debreceni évtizedbe ékelődtek be az emlékezetes szatmári vakációzások a tiszabe- csi pap nagybácsi vendégszerető házában. Széles körű műveltségét a debreceni diákévek alapozták meg, mint táj azonban vitathatatlanul Szatmár adta neki az igazán életre szóló, maradandó élményeket. S itt kapta az első irodalmi indíttatásokat is. Költővé válásához is innen vitte magá­val a legdöntőbb inspirációkat. Kötődése a szatmári tájhoz egyébként jóval születése előtt kezdődött, ugyanis családja — apai ágon — szatmári eredetű volt. Nagyapja Fehérgyarmaton született s Méhteleken volt re­formátus pap, említett nagybátyja Tiszabecsen és Csaholcon, egyik unokatestvére pedig később a nagyapa egykori paróki­áján, Méhteleken volt lelkipásztor haláláig. A diákköri tiszabecsi nyaralások után életének még két sza­kaszéban került közelebbi kapcsolatba Szabó Lőrinc megyénk­kel. 1940 nyarán Kisvárdán katonáskodott néhány hétig, majd a háború, után, pályájának égy válságos periódusában itt, Sóstó­hegyen talált menedéket egy baráti család otthonában, ahol nagy önéletrajzi versciklusának, a Tücsökzenének tekintélyes részét alkotta. De hát hogyan is került Szabó Lőrinc Sóstóhegyre, hogyan születtek itt ezek a versek? A történet előzményei jó húsz évvel * A sóstóhegyi 11. számú általános iskola névadó ünnepségén elhang­zott beszéd rövidített változata. korábbi időbe nyúlnak vissza. Kezdő költő korában Budapesten kötött barátságot az irodalomkedvelő Thomas családdal, akik et­től kezdve mindig érdeklődéssel figyelték a költő pályájának alakulását. Akkor is, amikor a harmincas években Sóstóhegyre költöztek, ahol kisebb szőlőbirtokuk volt. Mikor nem sokkal a háború befejeződése után, 1945 őszén, tudomást szereztek róla, hogy milyen nehéz körülmények között él a költő, azonnal felajánlották vendégbarátságukat, még útiköltséget is mellékeltek a szíves invitáláshoz. Szabó Lőrinc örömmel fogadta a meghívást. Annál is inkább, mert épp akkoriban fogott hozzá verses önéletrajzának írásá­hoz. Otthon azonban, az ostrom utáni Budán, a félig-meddig még romos, fűtetlen lakásban, a rendkívül nehéz anyagi körül­mények között, alig haladt a munkájával, pedig most ez lett szá­mára a legfontosabb. Érezte, hogy élete főművének megalkotá­sához érkezett. Legszívesebben azonnal indult volna, de az előkészületekkel elég sok idő eltelt. Az akkori utazási viszonyok között egyébként is nem kis bátorság kellett egy ilyen utazáshoz. Végül 1945. december 8-án éjjel érkezett Sóstóhegyre, ahol Thomasék a régi barátsággal fogadták. A sok otthoni nyomorgás után a költőnek jólesett a szeretetteljes gondoskodás, a falusias bőség, de nem csak vendégeskedni akart, szinte az első naptól munkához látott. Az északra néző vendégszoba nehezen fűt­hető volt, ezért a nappaliban helyeztek el számára, a kályha közelében egy asztalt, s ott dolgozott egész nap. A család jelen­léte, mozgása nem zavarta. Annyira elmerült munkájában, hogy alig vett tudomást arról, ami körülötte történt. Különben is, a háború előtt hosszú ideig dolgozott napilapok szerkesztőségé­ben, s gyakran írt kávéházi asztalnál is. Hozzászokott, hogy a legnagyobb nyüzsgésben is koncentrálni tudjon. Thomaséknál is úgy érezte magát, mintha egy szerkesztőségben vagy kávéház­ban lett volna. El is nevezte a kályha melletti kuckóját a tücskök szerkesztőségének és kávéházának. Bizonyára újságíró múltjával függött össze az is, hogy verseit először többnyire gyorsírással fogalmazta. Csak mikor elkészült egy-egy költeménnyel, akkor tisztázta le hagyományos írással. Aztán sokat javítgatta a szöveget, s csak amikor igazán elégedett volt vele, akkor gépelte le a sóstóhegyi postáskis­asszonytól kölcsönkért írógépen. A szobát ritkán hagyta el. Időnként — ha egy kis mozgást kívánt — segített az udvaron a házigazdának, Thomas Ernőnek a favágásban, s két-három naponként elsétált a postára a családjának írt levelekkel. A munkával reménységen felül haladt. Volt olyan nap, amikor négy-öt új „tücsök" is született, s a költő már abban reménykedett, hogy tavaszra elkészül az egész mű, s a könyvnapra meg is jelenhet a Tücsökzene. Nem így történt. A sors kegyetlenül közbeszólt. Annak idején nemcsak a fűtött szoba, a jó ellátás vonzotta Sóstóhegyre, hanem a biztonság is. Most épp ez utóbbi tekintetben kellett csalódnia. 1946. január 19-én éjszaka fegyveres katonák törtek be hozzájuk, akik nemcsak a család mozdítható értékeit, hanem Szabó Lőrinc ruházatának, fehérneműkészletének, személyes holmijának nagy részét is magukkal vitték. A brutális élmény egycsapásra véget vetett a „sóstóhegyi idill”- nek. Nem csak Szabó Lőrinc „tücsökkávéházát” bontotta fel, a család maga sem mert tovább Sóstóhegyen maradni. Be­költöztek nyíregyházi rokonaikhoz. Egy-két napot a költő is velük töltött még, amíg felkészült az útra, de tovább már nem marad­hatott. A hívatlan éjszakai látogatók nemcsak értékeit, alkotókedvét is magukkal vitték. S ezt még jobban fájlalta, mint a kézzelfogható dolgokat, pedig azoknak sem volt éppen bősé­gében. A vendéglátók — noha ők maguk is kárvallottak voltak — igye­keztek vigasztalni. Többek között azzal is, hogy az elutazás előt­ti utolsó estén Szabó Lőrinc nyíregyházi tisztelőinek segítségé­vel egy kis összejövetelt, rögtönzött irodalmi estet rendeztek a költő tiszteletére. Többek között Szitha Mária tanárnő, Porzsolt István, a tanítóképző igazgatója, dr. Deák Endre, a neves ügy­véd és könyvgyűjtő, Bálint Mihály, a nagy műveltségű könyv- kereskedő, a Tanítók boltjának vezetője és néhányan mások, Thomasék barátai és ismerősei jöttek össze az Iskola u. 1. szám alatt, az akkori Földosztó Hivatal, a későbbi evangélikus lelkészi hivatal helyiségében, s igazán bensőséges ünneplésben részesítették a költőt, aki a Sóstóhegyen írt versek többségét felolvasta. A hazautazás után Thomaséknak írott levelei tele vannak panasszal. Eredetileg azt remélte, hogy a könyvnapra megjelen­het a mű, de még nyár elején is az egyhelyben topogásról panaszkodott: „... vagy két hónapja egyetlen sort sem dolgoz­tam, egyetlen verset sem írtam. Áll az egész ciklus. Micsoda nagy törést hozott az a január 19-i éjszakai kaland. Csak most lá­tom. Tulajdonképpen akkor állt le az egész. Leállt: nyugodtan mondhatom, olyan kevés, ami azóta sikerült." Bármilyen lassan haladt is azonban, 1947 júniusának elején végre mégis csak megjelent a könyv. A dedikált példányhoz hosszú levelet írt Thomaséknak, amelyben gondos összeállítás­ban közölte a „sóstóhegyi tücskök" címeit. Listájából kiderül, hogy a hat hét alatt 64 verse született itt. Egész alkotópályájának valószínűleg legtermékenyebb korszaka volt ez. _A Tücsökzene megjelenésével kétségtelenül lezárult Szabó Lőrinc életének az a korszaka, amelyben Sóstóhegy jelentős szerepet játszott. Kapcsolatai azonban ezután sem szakadtak ! Szabó Lőrinc és Sóstóhegy*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents