Kelet-Magyarország, 1992. június (52. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-20 / 145. szám
Fiatalok öregbítik a megye hírnevét Finnországban. Gárdonyi Zsoltnak tetszik a produkció, de azért ad néhány jó tanácsot. — Örülök, hogy itt lehettem ezen az emlékezetes koncerten — mondja búcsúzóul, amikor késő este a családjával autóba ül. Másnap este már Hollandiában, Uden város zenés színházában muzsikálnak a fiatalok, s Albinoni Adagioja hangos bravózást vált ki a közönség soraiból. A bemutató után többen gratulálnak, Tóth Nándor karmester fáradtan, de azért örömmel tagadja az elismerő szavakat. Szerencsére az együttes négy napig egy helyen marad. A szállás .fejedelmi", az egyház vendégházában laknak a muzsikusok egy francia csoporttal együtt, akikkel nagy barátság alakul ki. A fiatalok innen utaznak Eindhovenbe, a stadionba, a fesztivál megnyitójára pünkösd vasárnapján. Az ünnepi aktus látványos, a nézőtéri tribünön csaknem háromezer zenész foglal helyet Európa különböző országaiból. Eindhoven legnagyobb parkja zeneszótól hangos, a hollandok megértő szeretettel és türelemmel veszik körül a fiatalokat. Az utcákon köszöntik őket, sokan még szóba is elegyednek. A parkban jazz szól, a városi színház nagy- és kamaratermében pedig főképpen a vonósok vagy a szimfonikusok adják egymásnak a pódiumot. Minden a program szerint zajlik. Nem osztanak ugyan díjakat, mégis mindenki fontosnak tartja, hogy jól szerepeljen, hiszen a szakmai közönség véleménye nagyon sokat számít. így van ezzel a Piccoli Archi is. Valószínűleg ez magyarázza azt a boldogságot, amelyet fellépésük után éreznek. A telt házas közönség szűnni nem akaró tapsa, a bravózás, az itt szokatlan ráadás, mind-mind azt jelzi: az együttes jelentékeny rangot vívott ki magának európai társai között. Erre utal az is, hogy az esti záró ünnepségen sokan szorítják meg Tóth Nándor kezét, s többen a cserekapcsolat útját egyengetik. Az idő azonban kíméletlenül halad, s másnap délelőtt már a hangmérnökök .vezényelnek”, az egyik hilversumi rádió csaknem másfél órás felvételt készít az együttessel. Egy hét múlva az éter a magyar kultúra üzenetét is közvetíti Hollandiában. A nyíregyháziak jóvoltából. Az együttes rövid pihenő után továbbindul Németországba, hogy Nyíregyháza testvérvárosában, lserlohnban fejezze be európai koncert- kőrútját. A bő huszonnégy órás út alatt hazafelé felidéződnek az emlékek, a fárasztó és az örömteli pillanatok. De úgy tűnik, hogy az együttes magabiztosan halad a maga által megfogalmazott szaknai követelmények megvalósításának az útján. meg a Thomas családdal. S nemcsak a levelezés folyt tovább, hanem személyesen is viszontlátta még egyszer — ha csak rövid időre is — Sóstóhegyet. Thomasék többször is hívták, újra meg újra felajánlották vendégbarátságukat, s mivel az infláció még mindig dühöngött, útiköltséget is mellékeltek a meghíváshoz. A költő szeretett volna is jönni, de a kellemes képekkel együtt a fájó emlék is jelentkezett, így nem mert nekivágni a hosszú útnak. Végre 1948 nyarán mégis sikerült eljutnia Sóstóhegyre. Harmincéves érettségi találkozóra utazott Debrecenbe, s ezt az alkalmat használta fel, hogy kedves nyírségi barátait is meglátogassa. Mindössze másfél napot töltött ekkor Sóstóhegyen, de a tájból talán többet látott, mint az első alkalommal másfél hónap aíatt. Nagyon tetszett neki a szőlővel, gyümölcsösökkel borított lankás vidék, amelyet annak idején csak vastag hótakaróval láthatott. Elutazása előtt újabb hosszú sóstóhegyi tartózkodásról szövögettek terveket a családdal. Ezek azonban már csak tervek maradtak. 1949/50-ben hirtelen, nem sokkal egymás után meghalt Thomas Ernő és felesége is. Újabb látogatásra már csak ezért sem kerülhetett sor. Leányukkal, Thomas Marianna! azonban élete végéig kapcsolatban maradt. A sóstóhégyi tartózkodás dokumentumait, Szabó Lőrinc kéziratait, leveleit, dedikált könyveit és egyéb tárgyi emlékeit Thomas Mariann őrizte meg az utókor számára. A terjedelmes levelezésanyag az ő tulajdonából került az MTA kézirattárába. A Sóstóhegyen született versek tartalmi elemzése nem lehet most itt feladatunk. Röviden talán csak annyit mondhatunk róluk, hogy ezek nagyrészt a gyermek- és ifjúkor, a debreceni diákévek emlékeit villantják fel. De ha nem helyi, itteni élményeket örökítenek is meg, az egykori szőlőtelep helyén virágzó kertvárossá fejlődött mai Sóstóhegy is büszkén vallhatja magáénak ezeket a verseket, s egy kicsit magát a költőt is, aki az utóbbi évtizedekben nemzeti klasszikusaink sorába emelkedett. S a jelek azt mutatják, hogy Sóstóhegy nem is maradt közömbös ezzel a becses irodalmi hagyománnyal szemben. Az utcát, ahol az egykori Thomas-ház található, már jó néhány évvel ezelőtt Szabó Lőrincről nevezték el. A kertváros elegáns vendégfogadója „Tü- csökpanzió”-nak nevezi magát, a mai naptól kezdve márványtábla jelöli a költő egykori tartózkodásának helyét, s a legfontosabb talán, hogy mostantól ez a szép iskola is Szabó Lőrinc nevét viseli. Aki annyira szerette Szabolcs-Szatmárt, az igazán megérdemli, hogy ez a táj is szívébe fogadja őt, s hogy emléke, emberi és példamutató költői egyénisége elevenen éljen itt szellemi szülőföldjén mindenütt, de — Ady szavaival élve — e falak között, e róla elnevezett intézményben, az itt felnövekvő nemzedékek ifjú szívében különösen elevenen éljen mindig tovább! Fogytunk, mint az égő gyertya viasza Egy másik Don-kanyar Nemcsak Don-kanyari — voronyezsi — 1942. január 12-i tragédia volt, hanem egy 1944 tavaszi—nyári Prut folyó menti tragédia is, ami a régi Trianon előtti magyar határtól — a Tatár-hágótól a Délnyugat-Ukrajnában lévő Kolomea városa közötti területen történt. Ez a két terület abban különbözik egymástól, hogy itt nem 200 kilométeres frontszakasz volt, hanem pár kilométerrel kevesebb. Valamint, hogy ez a terület az első világháború nagy csatáinak színtere is volt. Ezen a részen nemcsak a II. világháborúban elesett katonák egyes és tömeges sírjai vannak, hanem itt található az első világháborúban elesett és eltemetett hősi halottainak egyes és tömeges sírhantjai is (pl. Tatárhágón). Én mint az itt harcoló alakulat egyik volt katonája és résztvevője kívánom az érdeklődők, elesett hozzátartozók figyelmét felhívni az itt lezajlott eseményekre. Többek között Kárpátalján az Uzsoki-szorostól a Tatárhágó közötti területen állomásozott a 2. Hegyidandár, illetve ennek zászlóaljai. Állomáshelyeik voltak: Rahó, (két zászlóalj, 3-as és a 13-as) Tere- besfejérpatak, Técső, Huszt, Ökörmező, Volóc, Alsó-felső- verecke, Nagyberezna, Soly- va, Toronya, Fenyvesvölgy és még több kisebb állomáshelyeken. Csupán emlékeztetőül az érdekeltek részére: ezek a zászlóaljak a következő alakulatokból tevődtek össze: 3 gyalogszázad, egy géppuskás, egy aknavető, egy ár- kászszázad, egy páncélos és egy távbeszélőszakasz, valamint egy hegyiágyús tüzérüteg és zászlóaljtörzs. Támadás késő délután Zászlóaljunkat — a 13. Hegyivadász zászlóaljat — (de a többit is) 1944 március végén vezényelték a frontra. A Tatárhágón áthaladva folytattuk utunkat Jamna, Mikulicin, De- latin nagyobb településeken át a Kolomea előtti utolsó községbe, Pecenicébe. beérkezésünk után az volt a parancs, hogy azonnal „ ember és anyag kímélése nélkül meg kell támadni Kolomeát, és visszafoglalni ezt a hadászatilag fontos gócpontot”. A támadás a késő délutáni órákban elkezdődött. De a leszálló sűrű köd és eleredt sűrű havas eső, valamint az orosz erős páncélosok által támogatott gyalogság ezt meghiúsította. Sőt emberveszteséget is szenvedtünk. Je- szenszki alezredes zászlóaljparancsnok parancsára visz- szavonultunk a Pecenici és Kolomea között lévő erdőbe, és ott az egész zászlóaljnak körkörös védelmi állást kellett kiépíteni, illetve arra berendezkedni. Délelőtt 11 óra körül indult meg ellenünk három oldalról az orosz csapatok támadása. Előbb aknavetőkkel, majd géppuskával lőtték igen zsúfolt állásunkat. A kora délutáni órákban három orosz vadászrepülő is addig bombázta és géppuskával lőtte állásainkat, amíg utolsó bombájuk és géppuskatöltényük el nem fogyott. A sebesültek és halottak tömege volt az állásokban, és a rögNagy Miklós tüzér tizedes. Volt orosz hadifogoly 1945- ben tönzött segélyhelyeken egyetlen halottat vagy sebesültet nem tudtak az erdőből kivinni, mivel a sebesültszállító gépkocsik mihelyst megpróbáltak az erdőbe bejönni, rögtön kilőtték azokat. Délután 3 óra körül kaptuk a parancsot, hogy a még nyitott résen keresztül hagyjuk el az erdőt. Kiütött a pánik. Mindenki menekült ahogy csak tudott. Eközben is sokan elestek az oroszok kereszttüzében. Zászlóaljunk több mint fele maradt ott sebesülten, halva vagy fogságban. (Csupán ütegünk vesztesége 4-5 óra alatt 71 ember volt.) Ezeket a halottakat bizonyosan ott temették el. Bizonyára közös sírban. Három nap múlva megérkezett hozzánk az egyik tüzérünk, akit K. Istvánnak hívtak, és a Kisvárda melletti Pap községbe való volt. Elmondta, hogy ő már a gyűrűből nem tudott kijönni, fogságba se akart esni. A ruházatát, rohamsisakját bekente elesett bajtársainak vérével és arccal a föld felé fordulva a halottak közé feküdt. Halottnak tetette magát. Elmondta, hogy látni nem láthatta, de a csatazaj elmúlása után sűrűn hallott egyes géppisztoly- és pisztolylövéseket. Gondolta és tudta, hogy a még életben lévő sebesülteket lövöldözik le. Tömegesen eltemetve Két nap múlva erősítést kaptunk. Az I. Mária Terézia honvéd gyalogezred egyik zászvéd gyalogezred egyik zászlóalja érkezett meg. Érkezésük után rögtön harcállásba helyezkedtek. Még támadásba is lendültek. Pár óra leforgása alatt ők is súlyos veszteséget szenvedtek. Az elesett katonák nagy részét itt is fenn a hegyen temették el. Csupán pár halottat sikerült lehozniuk és a Delatin község templomkertjébe eltemetni, ahol már a magyar katonák tucatjai pihentek. A hegyvonulatokon eltemetett katonák száma igen nagy volt. Tömegesen voltak magyar katonák még eltemetve Delatinon kívül Mikulicin, Jamna és a Delatinból elágazó útvonalon található Nadvorna községben is. Itt egyébként már a háború kitörése óta hadikórház működött. Az ideszállított és itt kezelt sebesült katonákat haláluk után itt temették el tisztességgel. Augusztus végén e frontvonalat négy hónapi kemény védelmi harcok után a románok átállása miatt kénytelenek voltunk feladni. Zászlóaljunkat átcsoportosították az Uzsoki- szoros védelmére. Tüzérütegünk a Rónahavas egyik magaslatán foglalt tüzelőállást. Innen védtük a támadástól 105 milliméteres hegyitarackjainkgunkat. Az erősen támadó oroszok itt is okoztak veszteséget. Állandó harcban voltam Egyik éjjel sűrű sötétségben és nagy esőben kaptuk a parancsot állásaink elhagyására. Rónafüreden és Perecsenyen, majd az Ung folyó hídján átmentünk. A híd robbantásra már elő volt készítve. Két motorkerékpáros német katona már türelmetlenül várt a robbantásra. Ütegünk parancsnoki szakasza, valamint a tűzés lőszerlépcső éppen hogy átért. A vonatoszlopunk a hídon járt, amikor az elektromos gyújtású robbantás megtörtént. Mindenesetre a rajtalévőkkel. A túloldalon lévő utóvédek már nem tudtak átjönni. Ezek vagy meghaltak vagy fogságba estek. Maradék, megtépázott ütegünk tovább menetelt az Ung folyó vább menetelt az Ung folyó partján. Délután az ártéri bokros, füzes területen hosszú pihenőt tartottunk. Ekkor váratlanul két Rata típusú vadászgép jelent meg fölöttünk. Összes kisebb méretű bőm- * báit ránk szórta, géppuskáinak tüzével végigpásztázott bennünket. E pár perc alatt 37 ember lett a veszteségünk. Ung- várról két sebesültszállító kocsi jött ki. Azok vitték el a halottakat és sebesülteket. Az ilyen és ehhez hasonló esetek így folytatódtak még a szobránci, majd az abaújszán- tói, Golop, Monok, Megyasszói harcokkal. Alakulataink a kétszeri feltöltés ellenére állandóan fogyott, mint az égő gyertya viasza. Kántorjánosi: 38 hősi halott A nevezett hegyi alakulatok állandó harcban vonultak visz- sza Rozsnyó, Krasznahorka, Dobsinán át a Garam folyó völgyén végig. Majd a Vág folyó mentén Körmöcbánya, Liptó- szentmiklós, Turócszentmár- ton, Trencsén helységeken át a Cseh—Morva protektusba érve 1945. május 8-án estünk hosszú, kemény harcokban részt vett katonának az életében a legmegalázóbb esemény az, amikor fogságba kerül. A Csehszlovákián áthaladó nagyon kemény harcokban nemcsak az oroszok folytonos támadása okozott csapataink részére veszteséget, hanem a nemvárt helyekről támadó csehszlovák partizánegységek is. A Kolomea térségében bevetett tízezren felüli létszámú „elit" hegyi zászlóaljak létszáma (a kétszeri feltöltés ellenére is) a fogságba esés időpontjában csupán pár százra tehető. A többiek meghaltak, vagy fogságba estek. Említésképpen: csupán szülőfalum, Kántorjánosi község 38 ■ hősi halottjából 11 -en vesztették életüket az általam említett, frontszakaszon, frontvonalon. Kegyeletet leróni tehát nem-: csak a Don-kanyarban.lehet!. Közreadta: Nagy Miklós, Nyíregyháza, Dobó I. u. 2. (egykori 13-as harcoló hegyitüzér) Üdvözlet Kőröcmezőről
