Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)
1992-05-30 / 127. szám
101 Ä %e(et-‘Magyarország hétvégi meftékjete 1992. május 30. A FRESKÓFESTŐ Marik Sándor ■Hal olnár Katalin fes- rWTl tőművész Nyír- I kyi I egyházán szüle- JÉlJ|J tett, évente egy- két alkalommal el is jön a család itt élő tagjaihoz, az ősök sírjátioz, de művészként csak néhányan ismerik. Nem volt irigylésreméltó pályafutása, a művészetekhez azonban mindig erősen kötődött. Több irányban is próbálkozott, főként családi hagyományok alapján. Anyai ágon nagy késztetést érzett a rajzhoz, festészethez. Édesanyja tanítónő volt, s bár nem szerzett különleges képzettséget, 83 évesen is remekül festett, a művésznő szerint munkái ma is megállják a helyüket. Édesapjától örökölte viszont abszolút hallását, ami zenei pályát predesztinált. Mindemellett jó tornász volt — ez is indokolta, hogy friss érettségizőként, 1954-ben két speciális főiskolára, a TF-re és az iparművészetire jelentkezzék. Mivel az utóbbira első menetben felvették, a másik felvételi vizsgára már el sem ment. így lett jelmez-, díszlet szakon monumentális festő növendék, négy évtizede, amikor éppen foszladozni kezdtek a hajdani szülővárossal, Nyíregyházával összekötő szálak. Mert a család közben Esztergomba költözött, ahová édesapját helyezték dolgozni. Freskóval, mozaikkal, üvegablakkal, sgrafittóval ismerkedett az ifjú hölgy. Csupa nehéz munkával, hiszen a vakolókanalat, az ecsetet az állványon nem szakmunkás —* hanem annál jóval több — művészi színvonalon kellett kezelnie. Miközben meg kellett küzdeni a szakérettségizettek rohamaival is. Végül a nehéz szakon öten diplomáztak. — A szegénységgel együtt remek időszak volt — emlékezik most budapesti lakásukban. — Ha volt ösztöndíj, kipótoltam a szegényes ellátást; egy kifli, egy csoki luxusnak számított. De mégis diplomázás után jött a neheze, amire korábban nem is gondoltam. 56 után nagy szóródás volt az itthon maradt művészek körében is, s én boldog voltam, hogy az ötödik év után felkerültem a Várba, ahol gyönyörű restaurálási munkákban vehettem részt, továbbá szépíthettem a Mátyás templomot, a Gellért fördőt. De ezek a munkák átmenetiek voltak. Örülnöm kellett, amikor a félig művész — félig iparos Róth Miksa műtermébe kerülhettem, ami megélhetést jelentett és olyan szép munkákat, mint a Mátyás templom színes üvegablakai. Ebben az időben hívta a Képzőművészeti Alap tagjának és egyben restaurátornak. A hatvanas években olyan emlékezetes munkákban vett részt, mint a fertődi kastély freskóinak restaurálására, az akkori miskolci tanács dísztermének újjávarázsolása, a debreceni színház ornamentikáinak újraalkotása, a Parlament és a Tudományos akadémia díszítő szobrainak restaurálása, a közgazdaságtudományi egyetem római kori mozaikjának kiegészítése. — Ebben az időben szoktam meg a cigányéletet — mondja —, ma sem alszom négy-öt óránál többet. Kétkezes dolgozó lettem, hiszen egy művész nem engedheti meg magának, hogy csupán jobb vagy netán bal kézzel tudjon megcsinálni valamit. Csodálatos éveket éltem meg. Színesben álmodtam, a neveket színben láttam. Nem, mindennapi dolgok ezek. És közben keményen dolgoztam. Amit vállaltam, mindig megcsináltam, nem kértem segítséget, pedig — nőként — sokszor tehettem volna. Aztán magánjellegű problémák jöttek: nem lehetett az orvos férjét félévekre elhagyni a távolba szóló munkák miatt, az egészséget is megviselte a gyakorta a kőművesekénél is megerőlte- tőbb munka. Reklámgrafikából, kiállításrendezésből, képeslapok készítéséből élt, de közben mindig sokat gondolt a restaurátori időszakra, a gyönyörű freskókra, s egyre többet foglalkoztatta a füstarany, amit restaurátorként gyakran használt. Kísérletezni kezdett: milyen lehet arany felületre festeni, miként lehet egy egész felület sajátos nemes csillogását a művészet szolgálatába állítani. — Ez egy nagyon érdekes feladat — magyarázza. Sokszor negatívban kell gondolkozni: az alkotórészek közül melyiket fessem, melyiket hagyjam meg az arany alapból. Bizonyos színeket, például a kéket, szinte nem is lehet alkalmazni. A melegebb színek viszont remek kölcsönhatásban jelennek meg. Talán mostanra kialakult a stílusom. Korábban sohasem voltam táblaképfestő, feljavítani, helyrehozni akartam mások munkáit, freskóit például. De ez a mostani más, önálló alkotás. Amikor már tudtam játszani a színekkel, az aranynyal, akkor kezdtem keretbe rakni képeimet. Ez egy speciális munka, s érzem, nem is veszélytelen. Nem tudom meddig fogom csinálni — de most úgy gondolom, szép, érdekes, és — remélem — mások számára is az. Próbáljuk megnézni, elképzelni: ha ugyanazt festené arany helyett fehér papírra, egész más volna a lágysága, a lazúrossága. — Persze, nem akartam sohasem túl sok aranyat használni — mondja —, nem a csillogás volt a lényeg. Egy lágy alapot, egy oldott állapotot akartam, s olyasmit sikerült elérni, amit ha nem lettem volna restaurátor, talán sohasem tudtam volna... Átéléssel, gyönyörűen beszél munkájáról dr. Köhlerné Molnár Katalin. S férje nem kevesebb szeretettel mutatja az alkotásokat, amelyek gyakran közös élményekből táplálkoznak, mint az aranyat szinte vonzó jeruzsálemi emlékek agy az egyiptomi varázslatos éjszakák. — Ne legyen ünneprontó a beszélgetésben — folytatja —, de az én képeim, gondolataim pontosan az ellenkezőjét sugallják, mint amit Petőfi írt: ,,Mit nekem, te zordon Kárpátoknak..." Az Alfölddel szemben inkább a hegyeket kedveltem, bár évente egy-két alkalommal mostanában is megfordulok a Nyírségben, ám jobbára a rokonlátogatáson. A sors úgy hozta, hogy szinte az ország minden részén dolgoztam, de szőkébb szülőhazámban semmi nem őrzi kezem munkáját. Talán ezért is örülnék egy otthoni kiállításnak, amikre ismerőseim köréből sokan biztatnak. Egyben talán nehéz is volna, hiszen ilyen hosszú távoliét után... És persze, tudom a közmondást: „Senki sem lehet próféta..." De azért mégis bizsergető érzés, milyen lehet ennyi év után megmutatni a szülőföldnek egy olyan kanyargós életpálya eredményét, mint az enyém... Georgia Mizser Lajos Sokan szívesen nézik a tévében a Família Kft. sorozatot. Az egyik epizódban arról volt szó, hogy a gyerekek lehetőséget kapnak arra, hogy elutazzanak Georgiába. A félreértést az okozta, hogy a család az USA egyik államára gondolt, az iskola pedig Grúzia régi nevére. Vajon van-e napjainkban is más olyan földrajzi név, amely hasonló félreértésekre adhat alkalmat? Hogyne volna! Az igaz, hogy egy-egy területet elfoglaló népek felvehetik a meghódított állam nevét. így pl. Szíriában nem szírek élnek, hanem arabok, Hispániában spanyolok vannak és nem hispánok, miként Etruriában sem etruszkok, hanem olaszok laknak. Ezek inkább érintőleges egyezések. Ám Georgiára van-e hasonló példa? Ha ezt a nevet halljuk: Albánia, akkor ne csak a Balkánon keressük, hanem a Kaukázusban is, sőt az Albion latinosításaként a brit szigetekre is értették. Ibéria sem az Ibériai-félsziget névadója, hanem egy régi kaukázusi állam neve is, mivel az európai Ibériának semmi köze sincs a Kaukázushoz, hanem az Ebro folyó nevéből vezethető le. Többek között ezen az alapon akarták igazolni a baszkok eredetét. 16—17. századi deákjaink gyakran megfordultak Argentínában. Ez ma egy dél-amerikai ország neve, a latinságban viszont Elzász fővárosát, Strassburgot nevezték így. Filmvilági ínyencségek Hamar Péter Hajótöröttek sodródnak egy árva tutajon: a falábú kapitány éhségtől eltorzult arccal figyeli a horgászó hajósinast, majd premier plánba kerül a fiú feneke, s a kapitány elszántan megindul feléje, hogy beleharapjon. Polanski ördögi ötlete volt ez Kalózok című filmjében. Az idei Oscar-halmozó munka, A bárányok hallgatnak elmebeteg pszichiátere nemcsak abban leli örömét, hogy időnként megöl valakit, hanem el is fogyaszt valamit belőlük. Főleg a belsőséget kedveli. Nemrég került a mozikba egy francia szerzőpáros, Jean-Pierre Jeunet és Marco Caro Delicatessen című filmje. Az ínyencségek az emberhúsra vonatkoznak, így hát semmi kétség, a kannibalizmus helyet követel magának a mozgóképi hatáselemek között. Lehet ezt a tényt elszörnyül- ködve fogadni, de mielőtt bárki sietne ítéletet mondani, célszerűbb és különösképp igazságosabb megnézni az említett alkotásokat. Némi prüdériával ugyanis a mai filmtémák jelentős hányadát száműzni lehetne a vászonról, de a téma önmagában nem minősíthető soha, hanem mindig csak sajátos megjelenési formája válhat az ítélkezés alapjává. Bizonyára lesznek, akik elítélik majd a két franciát a morbid téma filmreviteléért, és akadnak többen, akik a mű keserű pesszimizmusa miatt emelnek szót. A maguk módján igazuk is van az efféle ellenvetést megfogalmazóknak, ám tegyük hozzá, ezek külső, az alkotás belső törvényeit figyelmen kívül hagyó vélekedések, némi előítélettel fűszerezve. A Delicatessen ugyanis hallatlanul egységes, világosan kirajzolódó gondolatrendszert kifejező alkotás. Nem idegen tőle az akciófilmek eszköztára, de a kalandfilmek megoldásai itt egy nagyon keserű eszmevilág kifejezésre juttatásában kapnak szerepet. A történet hely- és időkoordinátái nem jelölhetők ki. A tárgyi világ, amely a hősöket körülveszi, a mai állapotokat tükrözi, de a fikció kiinduló tétele az, hogy világkatasztrófa után vagyunk, és a romváros szélén, egy bérházban az ott élők megkísérlik túlélni az embertelen körülményeket. Az élet további jeleiről is kapunk jelzéseket máshonnan, de ezek bizonytalanok, ellenőrizhetetlenek mind a néző, mind a filmbeli szereplők számára. Van, aki úgy akar túlélni, hogy csigákat, békákat tenyészt élelmezés céljára, s van, aki úgy, ahogy a háztulajdonos teszi: háziszolgát vesz fel, meghizlalja, s utána lehet húst kapni az üzletében. Nyilvánvaló, hogy nem a mindennapi élet logikája szerint működő világot ábrázol Jeunet és Caro, de kétségtelen, hogy a maguk teremtette fikciós világ belső logikája következetesen érvényesül a cselekményben. Iszonyatosan taszító, embertelen világ ez, és látványa nem is lenne elviselhető, ha a rendezők ezt nem a groteszk hangvétel segítségével tárnák fel. A groteszk ritkán alkalmazott stilizációs eszköz a film világában, különösen úgy, hogy az egészet végig- és következetesen átszövi, itt azonban szinte kínálja magát, hiszen az elembertelenedő világ megannyi félelmetes helyzetet teremt, ugyanakkor némi túlrajzolás révén — különösen a jellemek megformálásában — ugyanezek a vonatkozások egyszersmind komikus arcot is öltenek. A film tulajdonképpeni főhőse az egykori zenebohóc, aki bekerül a különös ház lakói közé, de szebb tervei vannak, semhogy delicatessé váljon. Együttmuzsikálása a tulajdonos lányával könnyen lefordítható szimbolikát föltételez, extrém hangszere, a zenélő fűrész pedig a groteszk vonalat erősíti. A pusztulás vízióját megteremtő filmekben a néző óhatatlanul keresi az ellenpontot, a jövő reménységét hordozó momentumokat. Az alkotók pesszimizmusa azonban közelít a végleteshez. Hiába reménykedünk a földalatti csatornákban tevékenykedő szervezetben, amikor tudomást szerzünk létükről. Hamarosan kiderül róluk, hogy uniformisuk nemcsak külsőség, lényegüket illetően is uniformizáltak, a kinti világtól annyiban különböznek mindössze, hogy a Rossz másik arcát képviselik. A Delicatessen főhősei túlélik — átmenetileg legalábbis — a veszélyeket, s a befejezésben hangszeres duett a háztetőn némi reménysugarat jelent a nihil felé rohanó világban. A rendezőpáros teremtette világban, természetesen! De mi a helyzet a való világban, ahol az embertelenségnek millió jelét tapasztalhatjuk? Jeunet és Caro filmje prófécia vagy elrettentő példa? Az ő filmes duettjük a reménység vagy a reménytelenség szólama-e? A moziban láthatjuk Május 29-én volt az országos bemutatója Tony Scott új filmjének. Címe: Az utolsó cserkész (The Last Boy Scout). A Warner Bros produkciójának főszereplői: Bruce Willis és Damon Wayans. Magyarországon az Intercom forgalmazza. fu\n%Wcm Stohanek, a palimadár Balogh Géza smeri a kedves olvaI só Stohaneket? Sokáig azt hittem, hogy én igen. Ám a múlt szombaton kimentem a piacra, ahol halat árult egy korosabb, tömzsi férfi. Csupasz kézzel merte ki a kádból a sok kárászt, busát, keszeget, s lökte a mérleg serpenyőjébe, és mindegy, hogy ki volt a vevő, csak beszélt és beszélt. Szidta Antalit, Gönczöt meg Torgyánt, hogy aztán néhány pillanat múlva védelmébe vegye őket. Elmerülten bámultam a sok tátogó halat, néztem, miképp fickándoznak a nejlonzacskókban, s csak sokára kapcsoltam, hogy ez a halárus minden második vevőjét ugyanazon néven szólítja. S ők viszont! Mindegyiknek az volt a neve, hogy Stohanek. Voltak közöttük fiatalabbak, öregebbek, soványabbak, kövérebbek, s furcsa mód, mindenki tudta, hogy ő Stohanek. Eltűnődtem, mi lehet enek az oka, s csak később jöttem rá, hogy ez nagyon is természetes, hiszen valahol mi mindnyájan egy kicsit Stohanekek vagyunk. Csetlő, botló kisemberek, akiket igen sokszor hülyének néznek a hatalmasságok, orruknál fogva vezetnek az elnökök, az igazgatók, a pártvezérek, a futballbírók, a taxisok, a riporterek. De azért néha csal a látszat, nem is vagyunk mi annyira ütődöttek, mint elhitetni szeretnék velünk. Mert ha gyakran be is csapnak bennünket, észrevesszük mi mindazt. Néha káromkodunk. Olykor cinkosan összekacsintunk. Csak hadd higgyék, hogy ilyen buták vagyunk... De eljön a mi időnk! S akkor...! Persze akkor se lesz semmi, mert új elnökök, igazgatók, futballbírók jönnek, s kezdhetjük újból elölről a nagy, nemzeti összekacsingatást. De nincs nagy baj, elviseljük mi azokat is. Hozzászoktunk mi kutyább helyzetekhez is. Mint Stohanek, a Seres Ernő kollégánk által teremtett mindennapok hőse. Több mint egy évtizede született meg Stohanek, s a természet törvényeivel ellentétben azóta komoly felnőtt férfivá cseperedett. Mindig, mindenről van véleménye, mely hol kacagta- tóan naiv, hol tragikomikusán őszinte, ám mindig mély igazságokat hordoz. A kisemberek mindennapjainak édes-érdes igazságait. A szerző, Seres Ernő évek óta szobatársa e sorok írójának, régóta látja, milyen gondosan, szeretettel pátyolgatja, hajlítgatja a „gyermekét”, akin bizony van mit állandóan nyesegetni. így aztán joggal hihette, hogy ismeri Stohaneket, akivel rendszeresen találkozhatott az olvasóval együtt e lap hasábjain is. Ám igazán csak akkor tudta meg mégis, hogy ki ő valójában, mikor belebotlott abba a halárusba. S néhány nappal később, mikor kézbevette az elmúlt tíz év legjobb Stoha- nek-sztorijait tartalmazó kötetet, mely a napokban látott napvilágot. (Seres Ernő: Stohanek, a palimadár. Gold Ász könyvek, Nyíregyháza 1992.)
