Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)
1992-05-30 / 127. szám
1992. május 30. A %det-94aßyarorszäß hétvégi meCCékíete 1 1 Balogh Géza altéval jár az B uszkai polgár- mester. De a falu jegyzője, adminisztrátora sem mer kilépni már az utcára, mert megfenyegették, hogy leforrázzák őket. A polgármesteri hivatal ostromára készülnek a helybéli cigányok... Hetek óta keringenek már a hírek a Tiszaháton a kis, határ menti faluban uralkodó állapotokról, s akik emlékeznek még a közeli, nemrég megtörtént tisztabereki tragédiára, amikor két magyart mészároltak le a cigányok, a dráma ismétlődésétől tartanak. A szóbeszéd szerint a polgár- mester már be is nyújtotta a felmondását, s ha azt elfogadja a képviselő-testület, aligha lesz olyan ember, aki megpályázza a székét. A hírek meglehetősen furcsának tűntek, hiszen az uszkai cigányok — ellentétben a ricseiekkel — jó része már hosszabb ideje tagjai egy felekezetnek, s kimondottan békés életet él. Mint a legtöbb községben, a cigányok itt is a falu szélén telepedtek le, ha Tiszabecs felől jövünk, rögtön az ő házaikra bukkanunk. Tucatnyi lakás sorakozik a műút mellett, s a porták meglepően rendezettek. Majd minden udvaron tyúkok, a kora tavasz óta nevelt jércék kapirgálnak, kacsák porfürdöznek, s még egy-egy tányérantenna is feltűnik, jelezvén, hogy a gazda a tévé műholdas adásaira is kíváncsi. Békés, májusi kép, a szép, frissen kaszált park közepén lévő községházán sem fogadja más az embert. — Nincs is nekünk bajunk a cigányok többségével, de van egy család, itt, a községháza mellett, melynek tagjai lehetetlenné teszik az életünket — mondja kedvetlenül a polgármester, Mester Miklós, aki tiszteletdíjasként látja el feladatát, s megerősíti a híreket, hogy valóban lemondani készül. — S ez a falu hasznára válik majd? — Nekem még van egy iskolás kisfiam. Igaz, a forró vizet az én arcomra szánják... de mi történik akkor, ha a kisfiút veszik célba!? — Kik haragusznak önökre ennyire? — Lenne egy javaslatom. Ha van ideje, várjon egy negyedórát, egészen biztos, hogy megjelenik az említett család valamelyik tagja. Vagy hozzánk jönnek segélyért, vagy ide, a szomszédba, a postára, hogy elküldjék a soros feljelentő levelüket. A posta, s a községháza egy épületben kapott helyet, mindkettőnek közös az előszobája, s mint egy rossz, ócska drámában, még tíz percet sem kell várni, mikor az előtérbe belép két asz- szony. Egy negyven, meg egy hetven év körüli asz- szony. Kópertát, papírt kérnek a postástól, s készségesen mondják, hogy a népjóléti miniszternek akarnak írni, mert az uszkai önkormányzat semmibe veszi az ő kéréseiket. — Mit tagad meg a polgár- mester, s a testület? — A segélyt...! Nézze meg, itt a papír, én rákbeteg vagyok, öt pulyát nevelek magam, de egy fillérrel sem segítenek! — vesz ki a zsebéből a fiatalabbik asszony egy orvosi látleletet, amelyből az derül ki a laikus előtt, hogy három éve egy sikeres műtétet hajtottak rajta végre, s további sugárkezelést javasolnak az orvosok. — De ez nem is baj, én megdögölhetek, csak akkor mi lesz a pulyáimmal!? Elvették a tejjegyet, segélyt is csak néhány forintot löknek...! Ezért szavaztunk mi Mester Mikire!? Az iménti asszonyt Mursa Ilonának hívják, s amikor azt kérdezzük tőle, a férje hogyhogy nem fizeti a gyermek- tartást, nem mond semmit. Csupán azt, hogy mit tudja ő, hol van azoknak a gyermekeknek az apjuk! Csak azt hajtogatja, hogy őt megfosztják mindenféle járandóságától. Az anyja, Mursa Menyhértné próbálja csitíta- ni, s javasolja, hogy menjünk át hozzájuk, nézzük meg, miképp élnek ők. A Mursa család néhány éve vett meg egy rangos gazdaportát — tán a legszebb volt a faluban —, csak egy letaposott drótkerítés választja el őket a községházától. — Nincs nekünk semmi bajunk Mikivel, a polgármesterrel — magyarázza Mursa Menyhértné, aki láthatólag a matriarchátusban gyökerező szerepét tölti be a családi körben. Férje, az öreg Mursa Menyhért, kint az udvaron, egy tolószékben üldögél, szava sincs a látogatás ellen. A felesége folytatja hát: — Tudják maguk, hányán élünk mi ezen a portán!? Majdnem ötvenen! Még az istállóban is ágyak vannak. Már hogyne követelőznénk akkor a községházán...! — Igaz, hogy le akarják forrázni a polgármestert? — Én ilyet nem mondtam. — Ilonka fenyegetődzött ezzel., — Ó, nekem van nyolc lányom, abból öt itt lakik velem családostul. Ki tudja mit beszélnek azok dühükben...!? De igazuk van... mert mi történt a múltkor is. Hazajött az egyik lányom Pestről, hogy elvesse a kertet. Hozta magával a két gyermekét is, s kértünk egy kis segélyt, de azt is elutasították. Az ódon parasztház udvarán állunk, a széles portáról alig látni a kert végét. Valóban nagy munka lehet ott elvetni a krumplit, a tengerit. De hisz’ lett volna rá ember itt, a családban is. Muszáj volt hát Pestről hazahívni a kisebbik lányok egyikét... ? Természetesen joga senkinek sincs beleszólni a családok belső életébe. Azt úgy szervezi mindenki, ahogy neki tetszik, de azon sem csodálkozhat senki, ha egy olyan kis faluban, mint Usz- ka, ahol tökéletesen ismer mindenki mindenkit, valaki szóváteszi a furcsaságokat. Ezt tette mások mellett Mester Miklós polgármester is. — Nézzék — mondja —, ha nem mondok le, engem előbb-utóbb megtámad a Roma-parlament, a Vallen- berg-egyesület, a Nyilvános- ság-klub, mert ők semmit sem látnak a fővárost övező füstködtől. De jönnének el egyszer Uszkába vagy más, határszélnek szorított faluba, s ismernék meg a valós helyzetet. Többek között azt, hogy miképpen kell nekünk gazdálkodnunk a magunk szegénységében. Mi azt hittük, hogy ezentúl nem azok kapják majd meg a forintokat, akiknek a legnagyobb a hangjuk, hanem azok, akik a legjobban rászorulnak. De most már itt lassan teljes az anarchia... Uszka sohasem volt népes falu. Ám ahhoz képest, hogy már 1784-ben is több mint háromszázan lakták, ma pedig alig kétszázan. Valamikor nagyon megtiporták ezt a falut. A kutatók szerint a legnagyobb csapást a „málenkij robot” hozta, amikor a falu férfilakosának zömét elhurcolták az oroszok, majd jött a körzetesítés, amikor elvitték innen a téeszt, a tanácsot, az iskolát, az óvodát, a papot... szóval mindent. _ — És ez mind igaz — erősíti meg a polgármester. — De most már olyan hangok is vannak, hogy a cigányok pecsételik meg a falu sorsát. Vagyis én, mert én harcoltam ki félmillió forintot a Népjóléti Minisztérium válságirodájától, hogy a hajléktalan uszakaiaknak lakást tudjunk vásárolni. S azoknak a lakásoknak a jó részét a cigányainknak szánjuk. — Mursáék azt állítják, hogy őket abból is kizárták. — Ugyan...! Épp a napokban ültettem az autómba a család két tagját, s jártuk végig Tiszabecset, Magosligetet, a Paládokat üres lakásokat keresve, de nem találtunk. Az egyik vejükkel aztán abban egyeztünk meg, hogy megpróbál ő eladó házat keríteni, az önkormányzat pedig majd kifizeti. Egyébként itt, helyben két lakást sikerült vennünk, azoknak a lakói is a Mursa rokonságból kerültek ki. Ám Mursáéknak nemcsak a lakás fáj, de keveslik a segélyek összegét is. A községházán aztán számokat diktálnak a falu vezetői. Ilona, aki a legjobban követelőzik, havonta kap 5500 forint szociális segélyt, majdnem tízezer forint családi pótlékot, s két gyermek után háromezer forint nevelési segélyt. A községben egyedül ő kapja ezt két gyermekre, mindenki más csupán egy gyerek után részesedik ebből. — Tudjuk mi persze — teszi hozzá a polgármester —, hogy a létminimum ismeretében ez is kevés. De tudják maguk, hogy a hetven, nyolcvanéves beteg özvegyasszonyok mennyiből vegetálnak nálunk...!?Ám ők belátják, ha megfeszülünk se tudunk többet adni. Szomorú, lehangoló érzés végigsétálni az uszkai főutcán. Lépten-nyomon üres házakba ütközik az ember, a portákat felverte a gaz, csak a nagy diófák jelzik, hogy egykor életerős családok voltak itt. Ám az öregek meghaltak, a fiatalok elmentek... s csak akkor hangos a falu, ha Mercédeszeken vagy Audikon megjelenik egy-egy isten tudja honnan érkező, arannyal felékszerezett cigánycsapat. Kiszállnak az autókból, s fenyegetően odavetik a polgármesternek: Mi megvesszük azokat a gazdátlan diófákat. Holnap jövünk, s elvisszük mindet...! ha a polgárS mester ellent mer mondani...!? Akkor majd megnézheti magát! Hát ezért tartja a baltát Mester Miklós a pult alatt, a kocsmában, ahol a kenyérre valóját keresi. Végső elkeseredésében. Lehet, hogy ez azért túlzott veszélyérzet, de valahogy meg kell védenie magát. Ha már az uszkaiak erre képtelenek, az állam meg láthatólag nem törődik azzal, hogy milyen a távoli falvakban élő polgármesterek sorsa. i /Uszka, a megtiport JHI . TffrJxr' v. TEér*t * fmW. «. ni ML&M* t ^ " .jf-jk mlfcV frP» n MW** mJT V*- JL JfcWPSS
