Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)

1992-05-30 / 127. szám

1992. május 30. A ‘KeCet-üvfaßyarorszäß hétvégi meCCékjéte 9 Bízom a megbékélésben Történelmi kistükör (4.) Mit mond az új KMKSZ-elnökhelyettes? A kisvárdai vár déli homlokzata Reszler Gábor A királyi várbirtokok elado- mányozásával a XIII. század elején gyorsan bomlásnak in­dult a királyi vármegyerend­szer. Az Árpád-házi királyok uralmának gyengülése veszé­lyeztette a hivatásos udvari katonák, az ún. szerviensek és a várjobbágyok érdekeit. Elégedetlenségüknek hangot adva 1222-ben elérték, hogy II. András Aranybullájában szavatolta a királyi katonaság szabadságát a nagyurakkal szemben. A trónra lépő IV. Béla még egy kétségbeesett kísérletet tett a bomló királyi birtokok és vármegyék újjá­szervezésére, de a társadalmi fejlődésnek nem ez volt a jár­ható útja. Egy évszázadon át tartó fo­lyamat eredményeként jelent meg a nemesi vármegye. A formálódó köznemesség arra törekedett, hogy a széthulló királyi vármegye területi kere­teit felhasználva biztosítsa a befolyását az ítélkezésben és a helyi közigazgatásban. Az 1200-as évek végén tűnik fel az oklevelekben a comitatus (vármegye) elnevezés előbb Szatmár és Szabolcs, majd a XIV. század első harmadában Bereg esetében is. A hatal­maskodó nagybirtokosokkal szemben érdekeit védelmező középnemesség először arra kapott jogot, hogy szolgabírót állítva ügyeiben maga bírás­kodjon. A közigazgatási gya­korlat kialakításában a követ­kező lépést a szolgabírák és a vármegyék ispánjai közötti kapcsolatok intézményessé válása jelentette. A szolgabí­rák ítéletet hirdethettek, de nem volt hatalmuk arra, hogy a pervesztest az ítélet elszen­vedésére kényszerítsék. A vármegyét a megyésispán vezette. Ezen tisztség viselő­jét nevezik majd a Mohács utáni időkben főispánnak. A gyakorlati teendőket az alis­pán, a vicecomes látta el. A megyésispánt az uralko­dó nevezte ki. Hogy mit várt el a megye élére állított tisztség- viselőtől, az kitűnik egy későb­bi, a XV. század derekáról fennmaradt kinevezési ok­mányból. V. László 1453 ja­nuárjában kelt rendeletével Szabolcs megye egyik kiemel­kedő családjának fejét, Várdai Miklóst nevezte ki megyés­ispánnak. Kötelességeit a kö­vetkezőképpen foglalta össze: „különösen köteles arra, hogy először mindnyájatokat szo­kott jogaitokban és kiváltsá­gaitokban megtartson és megvédjen; éberen kell figyel­nie arra, hogy királyi kincstá­runknak és kamaránknak a megyéből járó jövedelmeit hűségesen kezeljék; okleve­leinkben és parancsainkban foglaltakat a megyében tény­leg megtartsák; és a só és pénzünk szabad forgalmát a megyében biztosítsa.” Fügedi Erik megállapítása szerint Várdai Miklósnak és azt meg- előzen már apjának is ezen tisztségre kerülése inkább te­kinthető kivételnek, mint ál­talános gyakorlatnak, hiszen általában nem a megye egyik nagy tekintélyű családjára esett a választás, hanem a ki­rály hű arisztokratái közül ke­rültek ki a megyésispánok. A Balog-Semjén, a Gut- Keled, a Hont-Pázmány, a Káta és a Szente-Mágócs nemzetségek családtagjai tűnnek fel az egyre gyakorib­bá váló írásos emlékekben. Az 1300-as évek első harma­dában Szabolcs-Szatmár-Be­reg területéből ez az öt nem­zetség a kimutatható birtokok jóval több mint kétharmadát tartotta a kezében. A nemzet­ségi hagyomány szerint a Ba- log-Semjének már a honfogla­lás után megtelepedtek a Nyírségben. A Gut-Keled és Hont-Pázmány nemzetségek itteni birtokaik jogcímét Szent István adományára vezették vissza. A Szamos folyótól a mai Nyíregyházáig húzódott a Balog-Semjén nemzetség bir­toka, amit a Szamos menti Semjén és Kállósemjén birtok­központokból irányítottak. Az 1300-as évek elején a nem­zetségből három család vált ki, a Kállay, Semjéni és Biri. Nagyobb birtoktestet tudott kialakítani a Gut-Keled nem­zetség. Két monostor is volt a birtokukban: Sárvármonostora Nagyecsed mellett és Adony- monostora a mai Nyíradony- ban. A sárvármonostori ágból emelkedett ki többek között a Várdai család, amely Kis- várda és a Szamos torkolata környékén szerzett birtokot. A majádi ágból származó Báthory, Szakolyi és Zele- méri családok a Nyírség déli részén lévő falvakból kap­tak. A XIV. század folyamán a Báthory és Várdai családok kivételével a többiek a közép- és kisbirtokosok közé süllyed­tek. Az 1400-as években is az említett két család kezén 50- 55 egész falu és megállapít­hatatlan számú részbirtok volt. A Báthory-birtokok köz­pontját Nagyecséden találjuk, ahol váruk is állott. A Várdaiak a maguk erősségét Kisvárdán a XV. században kezdték épí­teni. A nagybirtok uralmának állandósulása mellett a XIV. századi állapotok jellemzője a települési kép konzerválódá­sa. Országos jelenség, hogy a településrendszer aprófalvai végleg elnéptelenedtek, az egyes jelentékenyebb vonzási pontok környezetében pedig a továbbra is lakottnak maradt települések lélekszáma csök­ken. E folyamattal párhuza­mosan a mezővárosok száma és lakossága is nő. Kutatásai alapján Balogh István azt a tényt rögzítette, hogy a falvak teljes elnéptelenedése inkább csak Szabolcs nyugati részé­re jellemző. Szatmár és Bereg megyék területén a napjainkig jellemző aprófalvas település- rendszer nem sokat változott az idők folyamán. Az úthálózat gerince is a középkor századaiban alakult ki. Kisvárda fejlődését például nagyban elősegítette, hogy észak—déli irányban a magna via, a „nagy út” haladt át raj­ta. Ez az út Debrecen—Kálló felől futott északnak és a Zá­hony, Salamon községek kö­zötti révnél lépte át a Tiszát. „Ha hozzávesszük ehhez, hogy a Tiszán fennálló, s az egyetlen salamoni kivételével, a Várdai uradalomhoz tartozó révek is mind Kisvárda köz­ponti helyzetét erősítették, tisztán látjuk, hogy a város kedvező helyzetét jó részt a szerencsésen kialakult útháló­zatának köszönheti.” írta Vi- rágh Ferenc, a tragikusan fi­atalon elhunyt kisvárdai törté­netíró. A főforgalmi útvonalak mentén a Várdai, a Kállay és a Báthory családok érdemeik elismeréséül a királytól áru­megállító jogot, heti majd or­szágos vásártartási szabadal­mat kaptak. A falvak tömegé­ből három hely — Kisvárda, . Nagykálló és Nyírbátor — kezdett kiemelkedni, hogy a XIV. századra mezővárosi rangig vigyék. Györke László Mezővári (KM) — Nemrég számoltunk be lapunkban a Kárpátaljai Magyar Kulturá­lis Szövetségben kialakult válsághelyzetről. A legutób­bi nagyválasztmányi ülé­sen, Beregszászban, egy eddig a szövetségben nem tüsténkedő, s főképp nem hangoskodó alapító tagját, Vári Fábián Lászlót válasz­tották egyik elnökhelyettes­nek, aki a Vári Középiskola magyartanára, költő, nép­rajzkutató, a Pro Cultura Hungarica érem tulajdono­sa. — Milyen érzés éppen most tisztséget vállalni a szövet­ségben, amikor válsághelyzet van? — Sajnos, most kisebbfajta pánikhangulat uralkodik a kár­pátaljai magyarság körében. Igen megtisztelő, hogy bíznak bennem. Ám, megvallom őszintén, nagy gondban vol­tam, mielőtt igent mondtam, hiszen, szerintem, túlságosan nagy az elvárás a szövetség­gel, főként annak vezetésével szemben. Bölcs előrelátást várnak, sőt, kérnek számon akkor, amikor az ország veze­tői sem igen tudják pontosan, hogy mi lesz holnap. Meg az­tán olyasmit is a KMKSZ-től várnak, ami nem tartozik, nem tartozhat a szövetség hatás­körébe. — Például... — A szövetségtől várták a kishatárátkelők újranyitását annak idején. Az elnökség blokádot helyzett kilátásba, hisz más eszköze nemigen volt. Az illetékes hatóságok viszont akkorára már ígéretet tettek az újranyitásra, ami részben megtörtént ugyan, de csak a „kiváltságosak” szá­mára. Ezt egyesek újabb KMKSZ-kudarcnak könyvelik el. Nem értik sokan, hogy amit a bürokrácia elrontott, elront, azt a szövetségnek nem áll módjában helyrehozni. Az el­hurcoltak rehabilitációja is csak az erkölcsi elégtételig ju­tott. Jó úton volt az anyagi rehabilitáció ügye is, hiszen akkor az már a szövetségi parlament előtt volt, s pozitív döntésre számíthattunk. Csak hát közbeszólt a történelem: szétesett a birodalom. Az ukrán parlamentnek pedig je­lenleg, hogy úgy. mondjam, kisebb gondja is nagyobb an­nál... Tehát újabb ok arra, hogy a KMKSZ-t hibáztassák. Az olyan, végképp nevetsé­ges elvárásokról nem is be­szélek, hogy egyesek a szö­vetségtől várnának vajat, az utak, a települések rendbeté­telét. — Mindezek ellenére mégis vállaltad... — Vállaltam, mert úgy ér­zem, hogy az átszerveződött elnökség, a profi alapokon működő titkárság képes lesz kivezetni 9 válságból a szö­vetséget. És megindult egy le- tisztulási folyamat. A legutóbbi választmányi ülésen például a szövetségen belül szakadást akart előidézni egy magát demokratikus történelmi plat­formnak nevező társaság. Hogy kik vannak mögötte, sejtheted, azok, akik távolabb kerültek a vezetéstől. Szaka­dást nem tudtak előidézni, mire deklarálták kiválásukat. Ez egyértelműen egy letisztu- lási folyamat kezdete. — Ha már vállaltad, gondo­lom vannak célkitűzéseid is. — Az egyik és a legfonto­sabb: a megbékéltetés. Hi­szen a torzsalkodás csak azoknak jön kapóra, akik ed­dig sem igen szimpatizáltak velünk. — Látsz-e kiutat? — Nézd, volt már ehhez hasonló válsághelyzet még az autonómia-vita idején. Szerin­tem most is túl fogunk lépni rajta, az ellenségeskedés megszűnik. — Mire alapozod mindezt? — Arra, hogy a KMKSZ ere­deti, azaz érdekvédelmi funk­ciója fokozatosan meg fog szűnni. Hiszen amennyiben a magyar autonóm körzet létre­jön, és ehhez csatlakoznak a magyar települések, a MÁK intézményrendszere már erős biztosítéka lesz a magyarok érdekvédelmének. Igen ko­moly munkát végez most pél­dául a KMPSZ, azaz a Kárpá­taljai Magyar Pedagógusok Szövetsége, amely a térség magyar oktatási rendszerének teljes átszervezésén fárado­zik. A KMPSZ valamikor a KMKSZ egyik bizottsága volt, ma már független, önálló szervezet. Tehát maga az élet lép lassan túl a KMKSZ-en. El tudom képzelni, hogy egy idő után kinő soraiból valamilyen politikai szervezet, esetleg párt. „A senki földjén bitangolok” Végh Antal beszél új könyvéről Zöldi László Buda egyik legszebb ré­szén, jó levegőjű zöldöve­zetben emelkedik többszin­tes háza. A negyvenkötetes író népes családjának ad otthont. A házigazda nap­közben egy pilisi faluban tartózkodik, Unyban gon­dozza a birtokára telepített almafákat és birkákat, tehe­neket. Csak korán reggel és este kilenc után lehet vele szót váltani. Ezúttal például arról, hogy új könyvvel ruk­kolt elő. Mindenkiről leszedi a keresztvizet, aki él és mo­zog Magyarországon. — Amikor a háza elé érkez­tem, átellenben, a drótkeríté­sen kórházi köpeny foszlányai ötlöttek szemembe. Az éjsza­ka meglépett valaki? — Gyakran szöknek az el­mebetegek. Engem nem za­varnak. Húsz éve lakunk itt, a Lipótmezőn, megbarátkoztam a jelenlétükkel. — A magamfajta újságíró, aki nem idegenkedik a bom­basztikus megfogalmazástól, adhatná az új Végh Antal-kö- tetnek azt az alcímet, hogy Lipótmezei töprengések? — Félrevezető lenne. — Nincs szüksége diliflepni- re, hogy kimondja a vélemé­nyét? — Nincs. — Szókimondó írónak tart­ják, aki nem ismer se istent, se embert. — Én isten- és emberhívő vagyok. A szókimondásra mindkettő érdekében vállalko­zom. — Eddig sem úszta meg bí­rósági ítéletek nélkül, most milyen következményre szá­mít? — Arra például, hogy to­vább nő köztem és bizonyos személyek között a távolság. Ahogy a Föld elsivatagosodik, úgy magányosodom el én is. — Igaz-e, hogy már utolérte az új kötetében bíráltak hosz- szú keze? — Igaz. — Igaz-e, amit fél füllel hal­lottam, hogy az egyik terjesztő vállalat főnöke lelkesedett a kéziratért, néhány nap múlva mégis megkérte Ont, hogy írja át az egyik fejezetet? — Igaz, de nem egy, ha­nem három. — Három fejezetet? — Három terjesztő. — Es hány fejezetet írt át? — Egyet sem. — Igaz-e, hogy az egyik ter­jesztő vállalat vezetője szintén belelkesedett, de hivatali fő­nöke megmagyarázta neki: ha szerződést köt Önnel arra a könyvre, amelyben állami tisztségben lévő politikusokat is bírál, akkor az állásával ját­szik? — Igaz. — Ilyen előzmények után van, aki terjeszti az új Végh Antal-kötetet? — Van. — Kicsoda? — Aki éppen erre jár. — Hogyhogy? — A szervezett könyvter­jesztés ma romokban hever. De vannak vállalkozó szelle­mű emberek, akiknek szól­tam. Bízom a kötetemben. Ha híre megy, hogy mi van ben­ne, akkor a könyv szinte ön­magát terjeszti. — Miért, mi van benne? — Nem olvasta? — De olvastam, csak éppen az Ön megfogalmazásában szeretném hallani. — Az van benne, ami a cí­mében. Hogy ma is az boldo­gul, aki a hatalmasságok ölé­be ül és dorombol nekik. Az a hangulat van benne, amiben az emberek élnek, köztük én is. Bizonytalanság, kiábrán- dultsáa, talajvesztettség. — Az első két fogalmat ér­tem, a harmadikat nem. Ön mindenét elveszítheti, lehet bizonytalan, kiábrándult, a földhözkötöttsége azonban élete végéig megmarad. El­végre gazdálkodásból él, s bi­zonyára a parasztíró minősí­tés ellen sem tiltakozik. — Az a legtragikusabb, hogy a magyar mezőgazda­ság összeomlás előtt van. Tegnap beszélgettem egy kertészemberrel, s megdöb­bentem, mert olyanokat mon­dott, mintha már olvasta volna a könyvemet. Ez a paraszt- ember tavaly négyszáz mázsa paradicsomot szántott be a földbe, miközben a munkások húsz-harminc forintért jutottak egy kiló paradicsomhoz. Én meg a hetvenötezer forintos teheneimet tizenötezerért vit­tem a vágóhídra. — Ennyit kapott értük? — Kaptam? Tehenenként hatvanezret vesztettem. S akkor mondjam, hogy nem vagyok talajvesztett. — Kötetének névmutatója pikáns látvány, hozzávetőle­gesen négyszáz név szerepel benne. Négyszáz sértődött ol­vasó.... — Ön is sértődött? — Igen, mert csak egyszer említ, akkor is semleges szö­vegkörnyezetben. A többi­eknél milyen reakcióra szá­mít? — Még nagyobb sértődött­ségre. Es nem a semleges szövegkörnyezet miatt. — A szöveget átnézette jo­gásszal? Az esetleges porok miatt kérdezem. — Én már többet tudok, mint ötven jogász. Felajánlom minden sértettnek, hogy ne is menjen bíróságra, ítéljen el ő maga. Ha pénzbüntetésre ítél, kifizetem. Ha börtönre, le­ülöm. De a pofámat nem fo­gom. — Ha fentebb stílű irodal­már volna, ezt úgy mondja, hogy nem fogom be pörös számat. — Jó, akkor írja így. — Ezek szerint fentebb stílű irodalmár? — Fentebb stílű a rossebb. Mindnyájan ugyanazt a sárt dagasztjuk. — És a nyakunkig ér? — Már a szájunkig. — Könyvéből az derül ki, hogy éppen két szék között, a földön tartózkodik. Hogy érzi magát a senki földjén? — Kifogástalanul. Ez a hely­zet nem szokatlan számomra. Én tízéves korom óta a senki földjén bitancjolok. Az egész életem bozotcsörtetés volt. Most szerettem volna szeretni a hazámat, de nem engedik. — Kik? — Akik kisajátítják maguk­nak. — Kik sajátítják ki? — Akik kisajátították Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Nagy Lászlót. Akik megszabják ne­künk, hogy kik lehetnek ma­gyarok és kik nem. — Elkeseredett? — Csodálja? — Az kétségtelen, hogy leg­jelentősebb vállalkozása, az Új Idő Kft. kivérzett, talán úgy is mondhatom, hogy megbu­kott. Hónapok óta alig publi­kált valamit. Mintha begörcsölt volna. Kiírta végre magából a keserveit? — A görcs oldódott valame­lyest. Tudok dolgozni. — Érdemes volt ezt a köny­vet megírnia? — Ha a gatyámat kéne ráfi­zetni, akkor is megjelentet­ném. A nemesi önkormányzat kezdetei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents