Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)

1992-05-30 / 127. szám

1992. május 30. SZÖVETSÉG A FALUÉRT Beszélgetés dr. Wekler Ferenccel, a parlament önkormányzati bizottságának elnökével _________________________________ ___________& %itet-Mcwiiarorszáw hétvégi meClékíete 7 mm ' ■ ■ 'A Maskeppenlesz vegreß, A mívesség dicsérete Kállai János S zakmaiság, szakérte­lem, szaktudás. Fur­csa mellékzöngékkel kísért fogalmak mostanság, nem tudni pontosan, hogy miért. Valamiféle álca lenne, ami mögé bújva tovább él­hetnek kétes értékű törek­vések, sanda szándékok, alakulgató rendünknek gel­lert adó mozdulatok? Nehe­zen hiszem, hogy bármelyik szakma kiválóságai ilyen primitív módon járatnák le magukat, a mesterség tisz­tességét kockáztatva ezzel. Mi szükségük lenne rá? A minőség meri vállalni önma­gát. A mívesség, a gondos­ság, a kétkezi vagy akár a legmodernebb gepcsodák- kal végzett munka tökéle­tessége mindig lenyűgözött. Már gyerekként órákig tud­tam gyönyörködni egy hor­tobágyi karikás ostor csont-, zománc-, rézberakásos nyelében. A fúró, faragó pásztorember remeklésé­ben. Amennyire örülhetünk a gonddal készült tárgyaknak, eszközöknek, legalább any- nyira kell, hogy felháborít­son a hozzá nem értés, a szakmai alapfogásokban megmutatkozó bizonytalan­ság, a kókler nemtörő­dömség. A szakmaisággal szembeni tiszteletlenség következményeit ugyanis nekünk kell elszenvednünk, rajtunk csattan a tessék-lás- sek hebehurgyasággal ösz- szebarmolt nyelű ostor, amit egy valamirevaló kondás kezbe sem venne. De most ne erről! Hála Istennek, a kisipar — az adószorítások és más, ked­vezőtlen praktikák ellenére — egyre inkább magára ta­lál. Hamar híre kél város- és megyeszerte egy-egy jó szabónak, fodrásznak vagy bőrdíszművesnek. A hír tar­talma egyszerű. A mester hibátlanul dolgozik. Egyet­len szemvillanással felméri a feladatot, és pontos kal­kulációt ad árról, vállalási határidőről, egyebekről. A napokban javításra szoruló táskámat voltam kénytelen elvinni egy Nyír­egyháza belvárosi bőrös­höz. Ajánlották. Felkeres­tem a szakembert. Előad­tam sürgős orvoslást igény­lő bajomat. Megvizsgálta a „vállast”. Megállapította: dísztárgynak talán megfe­lel, ám a napi gyötretést nem bírja a fonott (!) zár, a két darabból ragasztott tás­kafenék. (Szomorúan kons­tatáltam: ál-minőséget vet­tem jó pénzért!) A mester egyáltalán nem lepődött meg, hogy a legrövidebb határidőre kértem. Meg- leSjZ! Csak ennyit mondott. És lön! Esztétikusán, szé­pen, precízen kijavítva várt az eredmény, amikor érte mentem. A megfelelő he­lyekre illesztett csatokban, a görcsmentes varrások­ban, a harmonizáló színek­ben a szakmaszeretet és tudás megannyi jele! Ezt nem lehet megjátszani! Vagy van, vagy nincs! Fejet hajtanunk pedig csak a „van” előtt szabad. Feltárandó irodalom M int mindig, ebben az évben is ment az össznépi kitalálósdi az írásbeli érettségik előtt: vajon milyen témákat tűz­nek ki magyar (nyelv és) iro­dalomból, vajon meg fog­nak-e jelenni a feladatok kö­zött olyanok, melyekből a rendszerváltással együttjáró ideológiai-politikai elmozdu­lásokra, érték-, hangsúlyát- helyeződésbeli momentu­mokra lehet következtetni. Voltak — ismét: mint általá­ban —, akik meghökkentő feltételezésekbe bocsátkoz­tak, és olyan neveket, mű­veket véltek kijelölendőnek, akikről vagy amikről a mos­tani végzősök egészen biz­tos,, hogy nem hallottak. Ám amikor beolvasták a címeket, kiderült: a józan mérlegelőknek lett igazuk. Nincs semmi újdonság, nincs semmi meglepő, bar — és az idén ez nemcsak a magyarra vonatkoztatható! — egyik feladat sem baga- tell! Akit az érvényes tanter­vek és tankönyvek szelle­mében okítottak, még válo­gathatott is a — hangsúlyo­zom: nem könnyű, de elvé­gezhető témák között. Most tehát ennyi történt. De az évek múltával, egy remélhetően mégiscsak körvonalazódó oktatási-mű­velődési koncepció megerő­södésével (csakúgy, mint ahogyan ez a történelem­mel már mostanság megfi- T várhatóan újra fel­nevek, ismét feltárt művek, eddig nem publikált értelmezések jelennek meg az iskolai követelmények szintjén, vagy az oly sokat emlegetett nemzeti alaptan­tervben. Tetszik, nem tet­szik, áthangsúlyozódik az irodalom, az a művészeti terület és egyben iskolai stúdium, amely sohasem tudta abszolút értelemben függetleníteni magát a min­denkori politikai, ideológiai kurzusok titkolt vagy nyíltan vállalt átértelmezesi törek­véseitől. Mindez egy bizonyos ha­tárig elfogadható, megért­hető, hiszen ki ne tudna számtalan példát említeni akár a világ-, akár a magyar irodalomból, amivel igazol­hatná: bizony nagyon léte­zett az a különös — és diszkriminatív — három T. A tiltás-tűrés-támogatás furcsa betűtriója a könyv­kiadásban, -forgalmazás­ban, az oktatásban egy­aránt. Európai értékek estek áldozatul a kirekesz­tésnek. Helyesebben: ge­nerációk nőttek fel megis­merésük nélkül. Valameny- nyien tudjuk, hogy nemcsak a hazát kényszerűségből elhagyók váltak egyik pilla­natról a másikra semmivé, hanem az itthoniak: Weö­rest, Pilinszkyt hosszú éve­ken át vette körül a csönd. És például Németh László hatalmas életművének töre­déke is csak elvétve buk­kant fel az órákon. Nos, ha a feltárandó iro­dalmi értékek sorából az említettek — vagy éppen a Márai Sándor életműve — kerülnek az őket megillető helyre, akkor nincs baj. A legmegnyugtatóbb persze az lenne, ha azok a bizo­nyos betűjelek sohasem kelnének többé életre: se nálunk, se mások háza tá­ján. Az értékek mentését ugyanis csak a meglévők védelmével együtt szabad csinálni. Balogh József Az országnak ebben a csücskében jószerint sem­mit sem hallottunk a válasz­tások időszakában a Szö­vetség a Faluért és a Vidé­kért pártról, amely a vidék képviseletét tűzte zászlajá­ra. Baranya megyében ala­kult ez a regionális párt, s hat jelöltjéből dr. Wekler Ferenc jutott a parlamentbe az SZDSZ támogatásával. Nevét korábbról megismer­hette az ország, ő volt Ófalu tanácselnöke, nekik sikerült hároméves küzdelem után legyőzni a Paksi Atomerő­müvet, s elérni, hogy ne fa­lujukba telepítsék az atom- hulladék-temetőt. A válasz­tás óta Wekler Ferenc kép­viselő, a parlament önkor­mányzati bizottságának el­nöke. Nemrég járt megyénk­ben, akkor készült e beszél­getés. • Mik voltak a faluszövet­ség céljai? — A faluszövetség legfon­tosabb célkitűzése az volt, hogy a magyarországi vidéki népesség másod-, harmad­rendű szerepét megpróbáljuk csökkenteni, megpróbáljuk visszafordítani azt a tenden­ciát, ami az elmúlt 40 évben jellemző volt, hogy az állam­polgárok, akik vidéken, falun éltek, messze nem rendelkez­tek olyan infrastruktúrákkal, mint a városon, főleg nem olyan lehetőségekkel, mint a fővárosban élők. Ennek kap­csán szerettük volna, és az SZDSZ ma is szeretné meg­változtatni azt az elosztási rendszert, amely arra alapul, hogy a városi lakosnak több jár a költségvetésből, mint fa­lusinak. Szerettük volna elér­ni, hogy az infrastruktúra-fej­lesztés a vidéket is érintse, hogy a hiányzó infrastruktúrát állami költségvetési eszközök­ből pótoljuk. Szerettük volna elérni azt, hogy a korábbi megyei rendszer, a megyei privilégiumok megszűnjenek, és a települési önkormányza­tok saját maguk dönthesse­nek arról, hogy azon a telepü­lésen mi szükséges, mit kell megépíteni, hogy az ott élők jól érezzék magukat, hogy az önkormányzatok ne legyenek alárendelve sem a megyei ha­tóságoknak, sem az állami központi szerveknek. • Milyennek tartja ön azok­nak a pártoknak a prog­ramját, amelyek a vidék képviseletével léptek fel a választásokon? — A kisgazdapárt és az MDF hangoztatta a választási kampányban a vidékiségét. A kisgazdapártra nem érdemes sok szót fecsérelni, nekik a választási kampányban egy jelszavuk volt, a reprivatizá­ció, vissza a földet mindenki­nek. Ilyen értelemben a vidé­ket képviselték, mert a vidé­ken több föld van, mint a váro­sokban, de ez nem jelentette azt, hogy a vidéki ember érde­keit fölvállalták volna, sőt kezd nagyon erősen a falu érdekei ellen dolgozni ez á program. — Ezzel szemben az MDF- nek ténylegesen volt egy programja, amelyben fölvállal­ta mindazt, amit az imént fel­soroltam. Nem volt igazán nagy különbség az MDF és az SZDSZ programja között a célkitűzések tekintetében. Az MDF és a kisgazdapárt alakít­hatott kormányt a keresztény- demokratákkal szövetségben, és azt hiszem, lehetőségük lett volna az elmúlt két évben végrehajtani mindazt, amit megfogalmaztak a választási kampány ideje alatt. • Mi valósult meg ebből? — Tulajdonképpen ez az egész vidéket érintő kérdés az önkormányzati törvény megalkotásával kezdődött, ám itt részsikerekről, rész- eredményekről tudok beszá­molni. Egy nagyon kemény kompromisszumos vita után elfogadta a parlament az ön- kormányzati törvényt, és ebbe sikerült néhány olyan pasz- szust bevenni, bevetetni, amely ténylegesen a vidék érdekeit szolgálja, a vidék ér­dekeit is szolgálja. Első he­lyen talán a megyék szerepé­nek a korlátozását említhet­ném. Az már egy más kérdés, hogy létrejöttek a sokkal na­gyobb hatáskörrel rendelkező köztársasági megbízotti hiva­talok, amelyek pillanatnyilag jobban rátelepednek az ön- kormányzatokra, mint ahogy ezt a törvény születésének pil­lanatában bárki is gondolta volna. Sikerült elérni azt, hogy minden egyes településnek alanyi jogon lehetősége le­gyen önkormányzatot alakíta­ni. Az már egy más kérdés, hogy az önkormányzatok mi­lyen anyagi eszközöket kap­nak arra, hogy az infrastruktú­rájukat, az elmaradt térsége­ket fejlesszék. Sajnos, az elosztási rendszer semmit nem változott a Németh-kor- mány utolsó idejéhez képest. Ugyanolyan szisztéma alap­ján fejkvótaszerűen vagy cél­jelleggel történik az önkor­mányzatok finanszírozása, mint annak idején a volt ta­nácsokat finanszírozta az ál­lam. Lényeges különbség volt a személyi jövedelemadó ki­egészítésben. Az állam a má­sodik év után visszautalja a településnek azt, amit a lakos­ság befizetett, így finanszíroz­za a településeket. Ez alap­vetően hátrányos helyzetbe hozza azokat a községeket, városokat, ahol a lakosság jö­vedelme alacsony. Ugyanez a szisztéma él manapság azzal a különbséggel, hogy a mun­kanélküliség növekedésével ez a személyi jövedelemadó és főleg ennek értéke még- inkább csökken és devalvá­lódik, ez különösen súlyosan érinti az olyan területeket, mint például ez a térség. • A szövetkezeti törvény lenne a következő, ami a vidék sorsát alapvetően meghatározza. — A választási program te­kintetében az MDF és az SZDSZ programja szintén nem különböztek lényegesen egymástól. Mindkét program azt mondta: nevesíteni kell a szövetkezeti vagyont, hogy valós tulajdonosok jöjjenek létre és ők döntsék el, hogy a szövetkezet egyben marad, különválik, ki mit kezd saját tulajdonával. Ezek az elvek az SZDSZ programjában meg­maradtak, az MDF kénytelen volt kompromisszumokat kötni a kisgazdákkal, és ennek a leglényegesebb eleme az, hogy a szövetkezeti törvény két évig nem született meg. Sokat ártott a piacvesztés, a termelésvisszaesés, de az időveszteség ártott leginkább a mezőgazdaságnak, ugyanis a kárpótlási törvények akár 4 évig is hátráltathatják a mező- gazdaság átalakulását. Ez mind-mind a mezőgazdaság­ban csapódik le, addig áll a mezőgazdasági átalakulás, addig a külföldi befektetők nem fognak tudni földhöz jut­ni, mert a tsz-ek nem vihetik be vagyonukat, a területüket vállalkozásokba, nem adhat­nak el földet. • Nyíregyházi előadásában szólt képviselő úr a terü­letfejlesztés szabályozá­sának hiányosságairól. Kérem, ismételje el olva­sóinknak is! — Néhány képviselőtársam — köztük Gulyás József — törvényjavaslatot dolgozott ki, hogy a kormányt rákénysze- rítsük: a hátrányos helyzetű térségekre dolgozzon ki egy olyan koncepciót, amely alap­ján tudni lehet, hogy mely tér­ség mikor, hogyan, milyen módon fog fölzárkózni. A vita elől is elzárkóztak. De lesz he­lyette világkiállítás, ami na­gyon szép és jó dolog, csak nem a vidék számára. Hiába van itt a világkiállításhoz kapcsolódó program, ha nincs autópálya, amin le lehet jönni, ha a környező falvakban nincs telefon, hogy szállást lehes­sen rendelni,' hogyha nincs vezetékes ivóvíz, hogy a falu­si turizmust fejleszteni lehes­sen. Amíg a magyar vidéken az alapinfrastruktúrát ki nem építettük, addig nincs lehető­sége a vidéknek arra, hogy gazdaságilag fölzárkózzon, hogy olyan befektetők jelent­kezzenek, akik munkahelyet teremtenek, akik produkciót termelnek, amelyek jövedel­met biztosítanak az itt élők számára. A kormány próbál területfejlesztő tevékenységet folytatni ad hoc jelleggel. Ezek látványosak, de hogy mennyi­re eredményesek, azt nem tudom. A kihelyezett kor­mányülések azt célozzák, hogy azon a területen élők hangulatát megváltoztassák és általában egybeesnek a választási kampánnyal. — A következő választási kampányban a faluközösség közösen próbálja meg elérni azt, amit a kormánykoalíció az elmúlt két évben nem tu­dott. Ha bizalmat kapunk, meg fogjuk valósítani, ami a programunkban szerepel. Madarak, fák, gyerekek napja Agárdy Sándor Napjaink megújuló (megúju­lásra váró) iskolájában mind a tantárgy tanórai keretben, mind a tanórán kívüli oktatást, nevelést illetően hangsúlyo­zottan fontos szerepet kell, hogy kapjon (egyszerűen lét­érdekből) a környezeti neve­lés. Lassan az iskolaév végére érünk, s megyénkben sok óvodából, iskolából vonul ki gyerek és felnőtt egy napra a természetbe. ... Madarak és fák napja. Vajon mióta van je­len oktatási intézményeinkben ez a várva várt ünnep? Hazánkban igen nagy múlt­ra tekint vissza az iskolai természetvédelmi szemléletű nevelés, melynek kezdetben főleg a madárvédelmi munka volt a frekventált területe. A századfordulót megelőzően már voltak elképzelések a madarakról, fákról való meg­emlékezés formáiról. Herman Ottó, kinek elévülhetetlen ér­demei vannak e téren 1897­ben már folytatott érdeklődés­re számottartó beszélgetést Máday Izidorral. 1899-ben je­lenik meg Chernelházi Cher­nél István nagy műve a Ma­gyarország madarai, különös tekintettel gazdasági jelentő­ségökre, melyben már szere­pel az Amerikában létrejött Birds day and Arborday intéz­ménye is. Egy évvel a könyv megjelenése után az Országos Állatvédő Egyesület közgyűlésén Herman Ottó már részletesen előterjesztet­te elképzeléseit a madarak és fák napjával kapcsolatban. Az Országos Állatvédő Egyesület indítványát elfogadva Magyar- országon az első madarak és fák napját 1906 tavaszán ün­nepelte az ifjúság. Az akkori vallás- és közoktatásügyi mi­niszter, gróf Apponyi Albert ugyanis természetvédő és er­kölcsnemesítő célzattal elren­delte ezt az elemi népiskolák­ban. A madarak és fák napja év­tizedekig eredeti formájában töltötte be azt a célt, hogy a tanulóifjúság ezt a napot az élő természet megismerésére használja fel, méltatva a fá­kat, a madarakat. A II. világ­háborút követően bár voltak megemlékezések, de színvo­naluk, tartalmi céljaik erős el­téréseket mutattak. Különbö­ző véleményeket hallani az is­kolákban napjainkban is. Van ahol teljes felújítására, van ahol felelevenítésére törek­szenek. Azt hiszem, a legfon­tosabb, hogy e kérdésben messzemenően figyelembe vegyük az iskolák hagyomá­nyait, lehetőségeit, a gyerme­ki, a szülői, a tanári közössé­gek ötleteit, szervezőkészsé­gét. A fő cél azonban az, hogy minden gyerek felszabadultan barátkozhasson a természet­tel. A madarak és fák napja nagyon fontos nevelési, okta­tási célok érdekében kell, hogy szerveződjön. Ne en­gedjük meg, hogy céltalan gyaloglássá, kószálássá, rom­bolássá váljon, vagy a túlzsú­folt tervezett program elvegye a gyerekek örömét. Nem sza­bad, hogy a legnagyobb él­mény csupán a nagy evések és a hangos, erdőt felverő hancúrozások legyenek. Nem vagyok híve, s remélem a leg­több pedagógus sem híve az iskolában a tanteremben, a tornateremben való megren­dezésnek. Ha esős nap jönne közbe, inkább halasszuk el, várjuk meg a jó időt. Készülni kell erre az ünnepre, a benne rejlő szertartásformáinak fel­élesztésével, gyakorlásával. A madarak és fák napjának iga­zi tartalmát, a rendezés szí­nes ötleteit minden óvodai, iskolai közösségnek magának kell megtalálnia. Szüksége van mindenkinek erre a dá­tumhoz nem kötött napra: diáknak, tanárnak egyaránt. Oldhatja az év során felgyűlt feszültségeket, közelebb hoz a természethez, egymáshoz. Jó lenne, ha megmaradna egységesen a madarak és fák napja elnevezés, s ez a nap csak a természet, s rajta ke­resztül egymás szeretetére, értésére nevelne.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents