Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)
1992-05-23 / 121. szám
10t ‘KcUt-Magyarország hétvégi meßefcCete 1992. május 23. A tanszékvezető karnagy Bodnár István 0 álogatós a siker. Olykor azoknak is jut belőle, akik kevésbé érdemlik meg, aztán akik megkínlódtak érte, nem biztos, hogy részesülnek belőle. Gyakran háttérben maradnak, pedig esetleg éppúgy megérdemlik a rivaldafényt, mint azok, akik közvetlenül a közönség elé kerülnek. Megható és szép rendezvény volt például május elején az Éneklő Ifjúság jubileumi hangversenye Nyíregyházán, amelyen a megye több kórusa is részt vett, és több mint ezer hallgatója volt. A közös éneklés öröme most is sikeresnek bizonyult. Kevésbé került viszont reflektorfénybe Fehérné Székely Ildikó, a Szabolcs-Szat- már-Bereg Megyei Kórusok Egyesületének titkára. Fehérné egész életre elkötelezte magát, a mindennapjainkat szebbé varázsoló énekkel, zenével. A nyíregyházi tanárképző főiskolának szinte a megalapításától tanára, néhány éve pedig az énekzene tanszék vezetője (mellesleg tanít a nyíregyházi új művészeti szakközépiskolában is, és az Anonymus énekkar vezetője). Kiváló elődei és kollégái voltak Tárcái Zoltán, Danes Lajos és Fehér Ottó személyében. Nekik és még jó néhány „megszállott zene- pedagógusnak” köszönhető, hogy megyénkben ilyen sikereket hozó kórusélet létezik még ma is, a sok nehézség ellenére. Székely Ildikó a zenéről így vall: — Bárdos Lajos, a kiváló zeneszerző mondta egy alkalommal egy kisebb társaságban, amikor megkérdezték tőle, hogy lehet-e zene nélkül élni: Lehet, csak nincs értelme. Az énekszó, a dallam talán a beszédet is megelőzte, hiszen az ősemberek hangjelzéseket adtak örömükben vagy indulatukban, amelyek bizonyos hangmagasságban hangzottak el, és inkább ének volt, mint beszéd. Az ének sok mindent kifejezhet, akár társalogni is lehet a segítségével. A mindennapos valóságot tükrözi. A különböző népek népzenéjével bepillantást nyerhetünk egész lelkivilágukba, gondolkodásmódjukba. Tökéletesen meg lehet belőle tudni, milyen is az a nép, az ember. >Most, amikor sok iskolában azt tapasztaljuk, hogy háttérbe szorul az ének- és zeneoktatás, nem aggódik annak jövője miatt? — A jelenlegi gazdasági, politikai helyzetben valóban kicsit kevesebb figyelem jut az ének- és zeneoktatás ügyének. Nem kell azonban vészharangokat kongatni, annak ellenére sem, hogy több iskolavezetés egy kicsit szabadon kezeli az énekoktatást. De készül a nemzeti alaptanterv, amely elég hangsúlyosan tartalmazza, hogy az ének- és zenei nevelés megfelelő sze-. repet kapjon. Lehet, hogy ebben csak én hiszek, de úgy gondolom, hosszú távon a helyére kerül, és megkapja méltó szerepét. >Az általános iskolákban folyó énektanítás bástyái változatlanul a főiskolák, amelyekre jelentős feladat hárul. Bizonyára figyelembe kell venni a változó körülményeket is. Úgy tudom, a nyíregyházi tanárképző főiskolán, az ön tanszékén is több változás történt az utóbbi időben. — Hosszú időn keresztül gyakorlatilag kétszakos hallgatókat képeztünk. Örvendetes, hogy három éve az énekzene és karvezető szakos tanárképzést is megindítottuk. Jövőre végez majd az első generáció. Feltétlenül szükség van az iskolákban kórusokra és jól felkészült karnagyokra, hiszen például az ünnepeket nem is lehet énneka- rok és szárnyaló dallamok nélkül elképzelni. A gyermekek számára is jó dolog, ha egy sikeres produkció után tapsot kapnak. >Úgy hallottuk, gondok vannak az együttesek repertoárjával is. — Óriási feladat, hogy új repertoárt kell kialakítani. Hogy csak egy példát mondjak, nemigen tudnak a kórusok október 23-án mit énekelni. De az egyházi ünnepekre is fel kellene kutatni a régi, 1945 előtt alkotott szerzeményeket, vagy éppen az újabbakat. Új tankönyvekre lenne szükség, már csak azért is, mert új ünnepek léptek a régiek helyébe. >A közelmúltban népzenei szak is indult a tanszéken... — Hosszú évek tapasztalata, hogy a gyermekeink (tisztelet a kivételnek) nem szeretik a magyar népdalokat és népzenét. Sokat ártott az ügynek, sok rosszul értelmezett dal kötelező elsajátítása, és talán az is, hogy a zenei írás, olvasás tudatosítását mindig a magyar népdal alapján próbálták megvalósítani, és ez az élményszerűséget károsította. A népzeneképzés két dologban teljesen új: az egyik, hogy népi hangszeres oktatás is folyik. A jelöltek, akik itt végeznek, a magyar népi hangszerek aktív művelői lesznek, és bizonyos néptáncismereteket is elsajátítanak! Sokan alaposabban fogják ismerni a magyar népi hagyományokat. Ezt a tudást aztán az általános iskolákban is kamatoztatva a magyarságtudatot, a hagyományőrzést is jobban tudják majd átplántálni a gyermekekbe. >Ön karnagy is, az Anonymus kamarakórus vezetője. Úgy tűnik, a férfiak jobban érvényesülnek ezen a pályán, hiszen neves női karnagyot például alig ismerünk. Ne haragudjon, hogy megkérdezem, mi a véleménye erről? — Egy nőnek többféle funkciónak kell eleget tennie életében. A kórusvezetés szinte teljes embert kíván, ami mellett egyebeket tenni szinte lehetetlen. Másrészt ez kemény fizikai megterhelés. >A kívülálló úgy látja, hogy megyénkben igen szép eredmények születtek, és születnek a kórusmozgalomban. Május elejei rendezvényeiken — amelyek nem csupán Nyíregyházára korlátozódtak — tömegeket sikerült megmozgatni. Ön mint a megyei kórusok szervezetének titkára, hogyan látja ezt? — Sok minden köszönhető a régi rendszernek, amely mindenfajta kulturális tevékenységet, amatőr mozgalmat támogatott. A mostani eredmények is inkább az akkor szerzett helyzeti energiának köszönhető. A kórusaik reprezentatív része most is látványos ugyan, de bizonyos területeken szinte teljesen megszűnt ez a mozgalom. Hadd jegyezzem még meg, hogy feladataink között szeretnénk tudni a határon túli magyar énektanítás támogatását is. Ennek érdekében a nyár végén például képzést szervezünk az említett területeken dolgozó énektanár kollégáink részére. Á csecsének Mizser Lajos Legutóbb rendőrségi hírekben hallhattunk róluk: Egerben ugyanis felajánlották „védelmüket” a vendég látóipari egységeknek. Majd önállósodási törekvéseikről olvashattunk. Ugyan kik lehetnek ők? A keleti népekre 1241 óta nemes egyszerűséggel ráfogjuk, hogy tatárok. Csakhogy a tatárók az altaji nyelvcsaládhoz tartoznak, a csecsének viszont — akár a török hódoltság korában megismert cserkeszek — a kaukázusihoz. Oroszországon belül a csecsének testvérnépükkel, az ingusokkal autonóm köztársaságot alkottak. A kaukázusi nyelvek közül is a keleti ághoz tartoznak, és köztársaságukban a kétharmados többséget képviselik, de a két testvérnép együttes létszáma sem éri el az egymilliót (a csecsének 600, az ingusok -150 ezren vannak). Az általunk ismert nevük az egykori Csecsna város orosz nevéből erede- zik, ők maguk nohcsinak nevezik magukat. Az ingusokkal együtt is van nevük: vajnah, ami nagyjából azt jelenti: a mi népünk. A kaukázusi népekről nagyon keveset tud egy átlag magyar. Ők — megerősítve a fenti szomorú példával — annál többet rólunk. Hol vannak a katonák? Dankó Mihály Nyíregyháza (KM) — Most ötven éve már javában folyt a 2. Magyar Hadsereg hadosztályainak kiszállítása a keleti frontra. Ezzel kapcsolatban nagyon sok írás, visszaemlékezés jelenik meg napjainkban. Mi egy szemtanút, Erdélyi Bélát, volt magyar királyi főhadnagyot kérdeztük az akkori helyzetről. — A kiszállítás három lépcsőben történt, 1942. április 11-én kezdődött, ekkor indultak a vonatok a parancsnoksággal és a III. hadtesttel. A hadsereg fegyelmezett volt és erős! Legalábbis annak látszott. Senki sem gondolt a borzasztó jövőre. Egyéként is, azt hittük, hogy a németek ’42 nyarán elsöprik a szovjeteket, mi csak hátul „sepregetünk”, és jelen leszünk a nagy osztozkodásnál. ▼ Milyen volt a háborús propaganda? — Év elején még szűkszavú. Bár az újságok ontották a német győzelemről szóló híreket. A legdurvább akció, a kassai bombázást követő oroszellenes hangulatkeltés volt. A nép és a tisztek java igaznak fogadta el a híreszteléseket. Nem volt különösebb tiltakozás a hadüzenet átnyúj- tása miatt sem. Emlékszem, a propaganda igazából a kiszállításkor erősödött fel. A sajtóban, rádióban, a háborúban való részvételünket, annak szükségességét úgy sűrítették össze: „Magyarország függetlenségét a Donnál kell megvédeni!” Ezt viszont még az sem hitte el, aki leírta. Az emberek kábulttá, lehangolttá és hitetlenné váltak. T Ezekkel kapcsolatosan, mint fiatal hadkötelesnek, mi volt a véleménye? Hogyan reagáltak a behívásra a katonák és a tisztek? — Őszintén bevallom, nem lelkesedtem a SAS-behívó átvételekor. Alig másfél éves házasként, ifjú hitvesemet és négy hónapos fiamat kellett ott hagyni. A századomban is volt, akinek esküvője után egy héttel már be kellett vonulni. Ekkor ijedtünk meg először igazán; oly messze kerülünk a hazától, éreztük, itt csak elpusztulni lehet. Ha volt is bennünk ennek előtte harciasság, — most elpárolgott. ▼ Hogyan oldódott fel mégis ez a borongós lelkiállapot? — Meglepően hamar magunkra találtunk, elűztük a gyengeséget. Tudtuk: testben, lélekben erőseknek kell lenni, mert csak az ilyen katona képes feladatait megoldani. Még a harctéren is élt a bakahumor. ▼ Szeretném, ha néhány gyakorlati dologról is beszélne, például, az ön hadrendbe állított századának milyen volt a fegyverzete? — A számát tekintve nem rosszabb, mint a velünk szemben álló oroszoké, mégis kisebb tűzerővel rendelkeztünk, mert nálunk géppisztollyal csak a parancsnokokat látták el. De volt tizenkét korszerű golyószórónk, melyek nagy tűzerőt képviseltek. V Végül is mikor indultak a frontra? — Zászlóaljunkat különleges feladatok végrehajtására szervezték. Április végén, de egész májusban folyt a gyakorlás. Június elején értünk ki a Szovjetunióba, Kurszk alatt rakodtunk ki, és mint Tyim előtti hadosztály tartaléka, vártuk az általános támadást. Átkelés a folyón ARCHÍV FELVÉTEL ^ Ö~L C U N Ki „Sír poharamban az ének..." Györke László N em hiszem, hogy be kellene mutatnom, mégis ezt teszem, mert Vári Fábián László, kárpátaljai költő, pedagógus, néprajzkutató nem csak ama szűk haza borostyánkoszorút hitéért, hűségéért, magyarságáért érdemlő poétájának 1991-ig nem volt önálló verseskötete. Jóllehet, már 1983-ban a Kilencek díját érdemelte ki történelmi múlttal foglalkozó, a magyarság sorskérdéseit felvállaló munkásságáért. Hogy miért nem jelent, jelenhetett meg kötete a nyolcvanas években szülő- és nevelőföldjén, Kárpátalján? Erről ő maga vall egyik interjújában: „Megrendelésre, felső sugallatra, bár kísértés több ízben is ért, soha nem írtam. Ezért kötetem megszerkesztett anyagát a Kárpáti Kiadó (Ung- vár) két ízben utasította el. 1980-ban többek között ezzel a kifogással: »...tematikailag a kézirat igen szűkkörű, egyetlen mai témájú, a jelent éneklő vers sincs benne és szinte szó sincs a békéről, a barátságról, a pártosságról... Ajánljuk, hogy terelje lírai hősének figyelmét a mára, a békés alkotómunka örömeire...« Öt évvel később: »Hiányoljuk a korunk problémáival foglalkozó írásokat...« És sorolhatnánk még a kifogásokat.” Persze, az elhallgattatásnak, a hallgatásra ítéltetésnek nem ez volt a valódi oka, hanem éppen az, hogy a történelmi témákba ágyazva nagyon is aktuális, a nemzetet, de legfőképp a kárpátaljai magyarságot fenyegető veszélyekről, magáról a kisebbségi lét tragikumáról, az állandó fenyegetettségről szól. A valódi ok éppen az, hogy cenzorai (szebb szóval: lektorai) nyomban felismerték: ezek a versek nagyon is a mának, a máról szólnak a költészet örökérvényűségével. Csak éppen nem a szocreál követelményei szerint, hanem egyedül és kizárólag a költői lelkiismeretre hallgatva. Paradoxon, de igaz: ahhoz, hogy annak a Vári Fábián Lászlónak, akinek verseit hallhatta az anyaország éppúgy, mint az MTV adásait fogni tudó határainkon túl élő magyar is a gyulai várszínházból neves (magyarországi) magyar előadóművészek interpretálásában, akinek verseit Dinnyés József énekelte nemcsak magyarországi, kárpátaljai (alkalmi) pódiumokon, hanem az éteren át is, nos, annak a Vári Fábián Lászlónak csak az Európa-szerte végbemenő változások bekövetkeztével, 1991-ben látott napvilágot első kötete (Széphistóriák:, Kárpáti Kiadó, Ung- vár). Holott ezeknek a verseknek a többsége már jó évtizede vagy másfél, hogy papírra vettetett. És most, mintha a könyvkiadók menten be akarnák pótolni a (több) évtizedes mulasztást, nyomban ezután két verzióban láttak napvilágot ezek a versek. Talán a legteljesebb a Magvető Könyvkiadó és a Hatodik Síp Alapítvány által megjelentetett Kivont kardok közt (1992). Küllemében azonos az ezzel párhuzamosan, az utóbbi alapítvány által kiadott számozott, kézírásos változat, amely viszont terjedelmében szűkebb az előbbinél. Nem csoda, hogy az ungvári Kárpáti Kiadó a dühöngő pártállam idején nem adta ki ezeket a verseket. Hiszen a versekben állandóan jelenlévő téma a halál, a vér, a gyász. (És a hit.) Fejéhez vágták azt is, hogy pesszimista költő. Igen, ahogy annak idején értelmezték a pesszimizmust. Mert annak idején kötelező volt optimistának lenni. Ha be- legebedt az emberpoéta, akkor is. Eltűrheti-e vajon bármiféle diktatúra, hogy poéta polgára ilyet írjon: ,,Mindkét hazából kiárvulva, / csak hitünkben töretlenül. / lelkünk holdfehér vásznaira, / Isten árnyéka nehezül" (Útban Törökország felé). Vagy: „A rab haza nem áldoz semmit, / fiának gödröt ßem ásat" (Mikes Kelemen). Es a legszebb, a legfájdalmasabb: „ Eleitől fogva ) génjeinkben hordva: / anya ország, anyaöl, anyatej, anyanyelv. / Mienk vagy! / Beszé lünk fuldokolva, / ha fakad í sírás, / ha harsan az elv. , Makacs szánkra fegyelmet , izzó jogarral égess, / csat őrizz meg bennünket, édes, . édes anyanyelvi"