Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)

1992-05-23 / 121. szám

1992. május 23. A %eíet-cMagyarország íétvé/ji meüéf^ete 11 Sós Balogh Géza ■ Nagydobos alatt a Kraszna hídján ál­lok, nézek kelet­nek, Szamosszeg felé. Hátam mö­gött a szelíd nyír- ségi dombok, előttem meg az asztalsimaságú Szatmári-sík­ság, a lecsapolt Ecsedi-láp, a Rétoldal legészakibb nyúlvá­nya. A szamosszegiek nagy, fe­hér templomtornyát keresem, s közben régi emlékek ízét érzem a nyelvemen. A vérbé- lű körte, a csörgő alma fa­nyar, hűsítő ízét, s hallom a gyümölcsöt kínáló szamos­szegi emberek mondatait is. Dlyan furcsán, lágyan, éde­sen ejtették a betűket, egybe­mosva az a-t az á-val, hogy a gyermekember joggal gondol- latta, isten tudja milyen messziről jöttek. Pedig, Sza­mosszeg, keresztül az Ócska- hasznán még hat kilométerre sem volt tőlünk. Ők bennünket olajosoknak, ni őket szotyósoknak csúfol- uk. Nagy kasítákban, biciklin lozták fel a Nyírbe a vajkör­ét, a sóvári almát, a sok, út- özben megtörött gyümölcsről agadt rájuk talán a jelző. Jem haragudtak érte, csak nosolyogtak, ha egy-egy be- /árabb gyermek utánuk kiál- ntt: szotyósok...! Magas, sontos, barna arcú öregekre, furcsa mód, vastag, kövér íelegekre emlékszem azok- ól az időkből. Gólyák kering­ik a magasban, készülődvén hosszú útra, s dongók züm- íögtek a sárga tökvirágok fő­tt.., Milyen bolondságok is jut­ák az ember eszébe, itt, a raszna-hídon állva, tűnő- öm, hiszen most aztán se olya, se dongó, se augusz- is. Csak egy arva vadgalamb jg az ártéri bokrokban, és gy magányos akác kezdi ontogatni a szirmait. Amúgy cseppek fátlan, hangtalan ez a vidék, csak a távolból sejlenek fel a híres szamosszegi erdő kő­ris-, s juharfái, meg hát per­sze a Szamost kísérő füzek, fehér nyárak. Mindenütt sima, fekete föld, nyílegyenes zöld sorokkal... s köztük millóegy apró, fekete pont, répát egyelnek a sza­mosszegiek. Minden munkák talán legnehezebbike ez! Naphosszat kétrét görnyedve dolgozik az ember, s alig van látszatja. A felfordított biciklik, a táskák, a korsók az út menti árnyékban, gazdáiknak eszé­be sem igen jut, hogy valaki még kárt is tehetne bennük. Vajon arra gondolnak-e azért, hogy ősszel mi lesz evvel a rengeteg répával...? Hát ez az, amit a szatmá­riaknak, köztük a szamossze- gieknek még meg kell tanulni — mondja már bent, a köz­ségházán a falu polgár- mestere, Molnár András. Ő maga is tősgyökeres sza­mosszegi, így aztán tökélete­sen ismeri falubeliéinek a lel­kivilágát. — Mi sosem értet­tünk igazán a kereskedés­hez... a gazdálkodáshoz már sokkal inkább. De háP lassan meg kell tanulnunk, hogy az előbbi nélkül nem sokat ér a földre hulló izzadságcsepp. Ha ezeknek a sós cseppek- nek az országban mindenütt egyforma lenne az értéke, ai^kor Szamosszeg már rég, akár megyei jogú város is le­hetne. De hát az ő eleik itt, a Szamos és Kraszna közé ékelődve alapítottak falut. Mehettek volna odébb is, mondhatják persze erre az utódok, például a Jászságba, vagy valahová a Duna mellé, ám ezen már aligha lehet vál­toztatni. De ők még így is egészen a mezővárosi rangig vitték valamikor! Mint ahogy Kálnási Árpád mindent elmondó kötetében, A mátészalkai járás földrajzi nevei-ben olvashatjuk, a köz­ség Zomuszygh névén 1290- ben tűnik fel először, amikor IV. László felszólítja vámsze­dőit, hogy a folyón egészen Szamosszegig ne szedjenek vámot a Balogsemjén nem­zetbeli Mihálynak, s fiainak hajói után. A települést hosz- szú ideig megtartotta a király magának, minden bizonnyal evvel is magyarázható, hogy az ítélkezés joga a magánföl- desurak idején is a Judices, Jurati et hospitesé, vagyis a bíráké, esküdteké, hősiese­ké. — Hát azóta változott egy kicsit a világ — mosolyog ke­sernyésen a polgármester most, kilencvenkettő májusán. — Többek között elvesztettük a városi titulust, s ugye, vá­mot sem szedünk a Szamo­son átkelőktől. A Szamos, a Szamos, a Szamos... isten tudja há­nyadszor írjuk már le a szere­tett, rettegett folyó nevét, mely egészen napjainkig meghatározta e település sor­sát. Legutóbb 1970 májusá­ban avatkozott a falu életébe, de akkor kis híján végzetesen. Azokon az emlékezetes máju­si éjszakákon, aki férfiember csak élt, és mozgott, az mind kint harcolt az árral. Sza­mosszegiek százai töltötték a A SZERZŐ FELVÉTELE homokzsákokat, magasították a töltést, hogy meqvédiék a falujukat. A víz mégis betört. A feljebb átszakadt gátakon kiömlő víz megtalálta a már rég halottnak hitt Ócska- Kraszna medrét, s engedel­meskedve a természet törvé­nyeinek, a Tiszának menő fo­lyók torkolata felé ömlött. S közben elöntötte — hátulról — a fél Szamosszeget. A lerombolt, s helyükbe épülő új házakkal kapta meg a község a mai arcát. Mely minden bizony nyal azoknak az izzad­ság c s ö p - peknek kö­szönhetően — a sok hát­ráltató ténye­ző ellenére egy jómódú falu képét mutat­ja az idegen előtt. Ahol a tömérdek új lakás mellett azért maradtak még bőven a régi portákból is, megőrizvén, megmutatván azt, hogy miképpen is élt egy­kor a szamosszegi ember. Árulkodván például arról, hogy itt a gyümölcstermesz­tésnek milyen jelentősége volt mindig. A Rohodon élő pedagógus, Balogh László írt erről, még 1975-ben egy nagyon szép tanulmányt: Neki meg sikerült beszélnie azokkal a régi hely­béliekkel, akik elmondtak neki, milyenek is voltak azok a híres, öreg lankák. Szilva meg szilva mindenütt, egy-egy vén körte-, almafával. Kozborszil- va, veresszilva, fejér szilva, lúszemű szilva, berbencei szilva, fosószilva, duránci szil­va... csak győzze lemásolni az ember! Mára ezekből a szilvásokból elvétve maradt egy-egy sor­nyi. Az alma foglalta el a he­lyüket, amit az utóbbi években ezerszer elátkoztak már, de újabban megint kezd jobban fizetni. Szüksége is lesz. azokra a forintokra a szamosszegiek- nek. Mert a helyi önkormány­zat két olyan' tervet is fontol­gat, melynek haszonélvezeté­ből kár lenne bárkinek is kima­radni. Egyik a telefon... mely természetesen olyan telefon, amit ha felemel az ember, akár New-Yorkot is tárcsáz­hatja, mondjuk a Bercsényi utca tizenhétből. A másik, en­nél is komolyabb beruházás, a gázprogram lenne, mely ugyan sok tízmillió forintot kö­vetel a községtől, de ami a lényeg, élve a különféle pályá­zati rendszerek lehetőségei­vel, a bekötés alig harminc­ezer forinttal terhelne meg egy-egy portát. Igaz, az ön­kormányzat tagjai állandóan lótnak-futnak, de legalább megéri. Mert a távhí- vasos telefont száz- húszan igénylik, s a hétszázharminc lakásból jó négy­százba a gázt is bekötnék. Azt pedig nem kell mondani, hogy egyik pillanatról a másikra így egy- egy lakás érteke mekkorát ugrik. Bár ez aztán semmi­képpen sem szempont, hi­szen a falu vezetői mindent mást akarnak, csak azt nem, hogy valaki is eladja a házát, s elköltözzön Szamosszegről. Az elmúlt harminc évben mentek el innen így is majd­nem hatszázan, pedig min­denki azt hitte, Szamosszeg átvészel minden vihart, akár az öreg tölgy- s diófák. Me­lyek a kertek végén, az ártéri gyümölcsösökben azért csak fennmaradtak, még ha meg is fogyatkozott a számuk. Az öreg tölgyekből van egy itt, a községháza udvarán is, ha felmászna az ember a tetejé­re, beláthatná onnan az egész falut. S ha meg tudná kettőzni az énjét és megkérdezné a lent mozgó emberek nevét, akkor a meglepetéstől lepottyanna arról a tölgyről az első fele is. Mert azt hallaná, hogy én Gergely, én Bacskó, én Bodó, én Kosa, én Lőrinc, én Varga vagyok... Ha megnéznék a több száz évvel ezelőtti születési anya­könyveket, ugyanezen nevek­kel találkozhatnánk. Néhány éve végeztek itt tudósok egy antropológiai vizsgálatot, s csodálkoztak: messze földön a szamosszegi ember őrizte meg leghívebben a honfoglaló magyarok arcvonásait... Kié a megyeháza? >th M. Ildikó inden városnak M van egy neveze­tes háza, ami­nek oly nagy a mendemondája, hogy kitelne be- e a település fele története, megyeházáknak még na- obb a legendájuk. A Nyír- yházán lévő épületé úgy- intén, hiszen olyan régi idő- n kezdte a köz szolgálatát, gy akkor még lóháton és nnyü hintón erkeztek falai zé a törvényhozók, fegyve- 5 hajdúk álltak őrt a díszes pu előtt, nehogy valaki is sgzavarja nemes uraimék rgyar virtussal folytatott dis- táját. Akkor a falakról ódon 'etekből komor arcú, kar- s, buzogányos magyarok ztek unokáikra és adtak tatást egy-egy hevesnek irkező megyegyűlés vagy ^váltásokkal fenyegető tör- nyhatósági bizottsági ülés tt. Aa már azoknak a képek- < nyoma sincs a falakon, de gis, ha valaki csendesen jigmegy a megyeháza hű- 3 folyosóin vagy be- jkodik a tanácsterembe, katlanul megérzi a régi pi- c, a drága szivarok falakba dott füstjének illatát és ha g élénk a képzelete, megil- idve veszi észre, hogy ama int korok egész emléklár- ja ott kavarog a mennyezet szrózsái, faragványai alatt, la azok a falak beszélni is nának, akkor sok olyan ér- ;es és tanulságos történe­tet hallhatnánk, amelyekről a levéltári iratok nem emlékez­nek. Unokáink meg például a végkifejlet felől ítélhetnék meg, milyen is az az állapot, amikor ez a nagy ház — ép­pen napjainkban — senkié és előre nem lehet tudni, hogy kié vagy kiké lesz végül. # Szabolcs vármegyének a XVIII. század derekáig nem volt háza, a fő- vagy az al­ispán kúriájából igazgatták, az igazán nagy döntések vadá­szatokon, fehér asztal mellett vagy kastélyokban tartott me­gyegyűléseken születtek. Az­tán a Kállayak telkén — 1740—69 közt — épített nagykállói kastélyban helyet kapott a megyei adminisztrá­ció. Az 1841-es apagyi köz­gyűlésen ugyan felvetődött, hogy az adminisztráció hur- colkodjon át Nyíregyházára, a kállói kastélyban pedig szállá­solják el az ott állomásozó és átvonuló katonaságot — mert nagy gond volt abban az idő­ben az elszállásolás —, de az urak maradtak az immár ősi­nek érzett falak között. El sem mozdultak volna ki tudja meddig, de 1863-ban a tűz elpusztította az épület nyugati szárnyát, emiatt szű­kössé vált a hely. Ekkor Nyír­egyháza vezetősége kapott a szorultság okozta alkalmon: sietve közölte, hogy.....egye­nesen a magas kormány, va­lamint Szabolcs vármegye jól megfontolt közérdekéből...” indokolt a közigazgatás áthe­lyezése Nagykállóból. Ekkor Nyíregyháza már bekapcsoló­dott a Budapest—Debrecen— Miskolc vasútvonalba és gyor­san fejlődött, érdekében állt, hogy mihamar megyei köz­ponttá legyen. A megyei hiva­talok helyéül ajánlották az új városházát, addigra, amíg fel­építik a megyeházát. A me­gyei hivatalok be is költöztek. Tíz év múlva aztán tárgya­lások kezdődtek a városveze­tés és a vármegyei hivatal között a megyeház építéséről. A megyeiek feltételeket szab­tak. Például, hogy a város bontássá le a Vármegyeháza téren (ma ez a Hősök tere) álló Rózsakertvendéglőt, mert az eltakarja a kilátást. A város vezetői ezt — más egyebek mellett — nem fogadták el. Kedvelt, híres helye volt ez a vendéglő Nyíregyházának: sok nagyhírűvé vált kártya­csata, mulatozás zajlott le fa­lai között, színielőadásokat is tartottak, és Benczy Gyula, az elkényeztetett úri cigányprí­más is gyakran muzsikált ben­ne. A vidám emlékek helye volt, nehezen váltak volna meg tőle. A vitát a tűz döntötte el: 1888 őszén a vendéglő le­égett. A következő évben a megyei közgyűlés elfogadta a városnak azt az ajánlatát, hogy tizenötezer forintot ad a megyeház építéséhez. A me­gyei urak úgy gondolták, hogy eladják az elhagyottan álló káliói kastélyt, és annak árát hozzáteszik az építésre adott összeghez. A kastélyra azon­ban nem akadt vevő, megsza­vaztak hát öt évre másfél szá­zalékos megyei pótadót a költségekre. A meghirdetett tervpályázatot Alpár Ignác nyerte meg, bár későn pályá­zott és „elfogadhatatlanul ki­csire” tervezte az épületet, de bíztak benne, mert munkái között már ez volt a negyedik megyeháza. Nyíregyháza önkormányza­ta akkor a mai megyeháza he­lyén álló kapitányi laktanyá­ban működött. De ezt az épü­letet le kellett bontani. Ekkor — 1891-ben — rendkívüli közgyűlésen úgy döntöttek, hogy kétszázharminckétezer forint kölcsönt vesznek fel ti­zenötéves törlesztésre, a visszafizetést ugyanilyen idejű háromszázalékos pótadó ki­vetésével kívánták fedezni. Az építkezést júliusban kezd­ték, az alapozásnál csont­vázakra bukkantak, kuruckori temető lehetett azon a helyen. (Talán innen a hűvös folyosók komor csendje.) November elején már bokrétaünnepet tartottak zeneszóval, köszön­tővel. 1892 szeptemberében költözni kezdtek a hivatalok az új megyeházába, október­ben pedig megtartották benne az őszi rendes megyei köz­gyűlést. Máig ható példa le­het, hogy milyen csodára ké­pes az emberi igyekezet. Itt abba is hagyhatnánk a megyeháza születésének tör­ténetét, csakhogy 1927-ben kibővítették az Egyház utcára néző épületrésszel, mert a megszaporodott hivatalok már nem fértek el benne. Később még két épületrészt is húztak hozzá. Napjainkban tucatnyi hivatal osztozkodik az épület- együttesen: a megyei önkor­mányzat mellett központi szervek is, amelyek részben vagy teljesen átvették a volt megyei tanács hatás- és fel­adatköreit. Számít az épületre a Köztársasági Megbízott Te­rületi Hivatala, a megyei Föld­művelésügyi Hivatal, a TA- KISZ (regen TAKEH), a Számvevőszék, a Munkaügyi Központ, a Fogyasztóvédelmi Felügyelőség, a Tiszti Főorvo­si Hivatal és a polgári véde­lem. Az Alpár Ignác tervei alap­ján felépített, későeklektikus stílusú, Hősök terére néző épület jó ideje műemlékjelle- gü. A többi három nem az, de mivel egy tulajdoni lapon, egy helyrajzi számon vannak és műszakilag is szétbonthatat- lan egységet alkotnak, jogilag műemlékjellegűnek kell tekin­teni. Most csöndes „belháború” tétje az épületegyüttes. A kér­dés: kié legyen a megyeháza. Egy ide vonatkozó rendelet értelmében nem lehet az ön- kormányzatoknak átadni azo­kat a műemlék- vagy műem- lékjellegű épületeket, ame­lyekben centrális szervek mű­ködnek. Nyíregyházán, Sza­bolcs vármegye egykori palo­tájában ez a helyzet. A megye építette, néhány éve 60 millió forint költséggel fel is újította és mégis osztoz­nia kell a megyeházon. A Va­gyonátadó Bizottságtól hasz­nálati jogot kért a belügymi­niszter, a földművelésügyi-, a népjóléti-, az ipari- és keres­kedelmi miniszter, a Számve­vőszék pedig pótlólag nyújtot­ta be a kérelmét a megyeháza használatára. A jövőt nem borítja most sűrű fátyol, nem kell tétován megállnunk előtte vagy talál­gatnunk, csak tapogatóznunk kell, a Vagyonátadó Bizottság döntéséig nincs bizonyossá­gunk. A palotának sejthetőleg két tulajdonosa lesz: a megyei önkormányzat és a magyar állam. Ez utóbbié eszmei rész, aminek terhére a centrá­lis szervek megkapják a hasz­nálati jogot. Ez nem tulajdon­jog ugyan, de átruházható. Az osztozás nem könnyű, nagyon is bonyolult eljárás kiszámítani, hány négyzetmé­terre terjed majd ki egy-egy hivatal használati joga. Ennek mértéke attól függ, hogy egyik vagy másik szerv mennyit vett át tanácsi elődje feladataiból. Az előd a maga teendőit hány szobában, hány dolgozóval és milyerj körülmények közt végezte. Úgy tűnik, hogy elég sok víz folyik le a Tiszán ad­dig, amíg mindezeket a nyolc hivatal es az önkormányzat esetében megállapítják. Érdekessége az osztozko­dásnak, hogy egyetlen szerv minisztériuma sem kérte a kö­zös helyiségek használati jo­gát. Meglehet, ott „fenn" elfe­lejtették, hogy dolgozóik folyo­sókon járnak és toalettre is szükségük van és lesz. Mis­kolcon az önkormányzat, mert ő a tulajdonos, bezárta a kö­zös helyiségeket. Ilyen a vi­lág! Emiatt elmérgesedett a viszony a bérlőkkel. $ inden városnak M van egy neve­zetes haza és a háznak komor vagy derűs tör­ténete. A köz- igazgatás nyíregyházi palotá­jába éppen száz évvel ezelőtt költözködtek be a megyei hi­vatalok. Biztosan osztozkod­tak akkor is azon, hogy ki kapjon nagyobb helyet az épületben, de azt nem vitat­tak: kié a megyeháza. A palo­ta történetének most új feje­zete nyílik. Hogy az utókor büszkén vagy fintorogva ol­vassa-e majd, az attól függ, hogy az osztozkodók mikent tesznek különbséget a vágy­aik és a lehetőségek közt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents