Kelet-Magyarország, 1992. május (52. évfolyam, 105-127. szám)
1992-05-23 / 121. szám
T- — -t7| éíetíenségé6en is pontosan kifejezi a lényeget a sj 1 Eíármashatár Irodalmi ‘Társaság rövidítése, a V j j TŰT. Ez év felruár 22-én ‘fehérgyarmaton ta- i j | [átkoztaf azok, a köttök, és írók, akik, kéznyúj- 1 tásnyi közelségben étnefegymástót, mégis ritkán tatátkpzfwtnak; A határt tnég ma sem otyan könnyű áttépni. TI művészet előtt viszont nincsenek, határok, Az átkotok, mindnyájan hisznek, abhan, hogy munkájukkal hozzátehetnek, valamit a közös és oszthatattan magyar irodalomhoz. Hiszen mindnyájan magyarut írnak, és gondolkodna^ akkor is, ha Kárpátalján vagy Szatmár megyében élnek, A dllf alkotói nem pályakezdő alkotók, sokuk,mögött tekintélyes életmű fedezete biztosítja a garanciát arra, hogy a din nem marad rövid életű fellángolás, alkalmi „összekapaszkodás''. A szerzők, bemutatkoztak, már Kárpátalja néhány lapjában és Szatmáron is. ‘EzúttalSzabolcs-Szatmár-'Bereg megye tájékozódni kívánó olvasóinak,nyújtunk,át egy csokrot a legfrissebb termésből. Gál Éva Emese: Pernye Nincs már vigasz. A metaforák égnek, és íme, a világnak ez sem árt: Csak megjátszotta, hogy van benne lélek, hogy drágán vesztegesse a halált! Olyan embertelen embernek lenni, az életet megbánni sincs erőd, a ráció tökélye az, hogy semmi nincs ott, ahol minden volt azelőtt, és minden versben meg kell halni újra, a szó már a semmit is lángra gyújtja, remeg a fennsík, mint a délibáb, de nem ige száll, csak fekete pernye az elhamvadó lelkiismeretre, ha fényét veti tűzre a világi Füzesi Magda Dúdoló Felleg ereszkedik a szomjú határra: benne izzik az én madaramnak szárnya. Madaram, madaram, maradj a kertemben, leszek rózsabokor, rakjál fészket bennem. Jaj, de aki sólyom, fel legek közt szárnyal.. Ne verj meg, úristen lassú tűzhalállal. ■HUH A déli szelek kiverték a tél fogát. Kabátnehezítő melegtől szikrázik a hó. Talán a múlt nyárnak még egy el nem lobbant lángja vagy a valahonnan erre tévedt tavasz első moccanása gyújtotta fel a télutót. Az állomással szemben, egy földbe süllyedt pádon száradt kis emberke sütteti magát. Arcát a nap felé fordítja, s hunyt szemhéja mögül örvend a melegedő télnek. Bóbiskol. Langyosltó, álomra biztató körülötte minden zaj, olykorolykor meg-megbiccen a feje, felriad. Nem figyel különben senkire, semmire. Tele van a lelke fénnyel, álmodozással. Nyakában rövid szárra fogott tarisznya lóg, benne fémhalántékú furulyák. Kisebbek, nagyobbak: mélák, kesergők, vidámak, madár- röppenést utánzók. Most szendereg bennük a nóta: a hegyi patakok kék futása, a fáradt levelek pilin- kélő hullása, egy darabka kék ég, egy-egy kolomp az estét szarvukon hozó tehenek nyakán, alszik a fákat rügybontásra indító melegség, alszanak a hegyek, a mezők, a levegőt szárnyuk közé fogó madarak. Talán a volt tavaszokra emlékeznek, mikor még mókuslépések vagy szelek talpa alatt ringtak, s feszesen állták útját a viharnak. Alszik a kis ember, alszanak tarisznyájában a furulyák. S míg feje felett kitérdelt felhőket stoppolnak a hóindító szelek, volt nyarak ösvényeire téved. Mikor még íze volt a csóknak, s elérhető közelben ringtak a fűhajlékony leányderekak. Mosoly lebben át az arcán, mint árnyék a kertek felett, és karikát gyűjt a szája sarka. Aztán hirtelen megbotlik a Nap egy súlyosabb fellegben, kilobban a fénye. Tél van újra. A kis emberke felriad, ösztönös mozdulattal a tarisznyához kap. Akkora féltés van el- feketült keze mozdulatában, hogy összekoccannak a furulyák. Burján-Gál Emil Tisztítótűz a küszöbön Gál Éva Emese: A nagyszalontai Csonka-torony falazzunk be egy templomajtót lángtól mentvén a templomot ha valamennyit befalaznók kripták lesznek nem templomok ha anyanyelveket temetnek feltámadhat a bujdosás ha bűnösök az anyanyelvek bujdoshat a feltámadás tántorgunk égő gyűlöletben némán kísér növényi kín és morzézunk az éghetetlen lélek alagútfalain hol mindent mindenki feláldoz gyászmise lesz a szentmise hol nincs hely elsőáldozáshoz ott nem szabad temetni se volt már Kőm íves Kelemenné — élő ballada élteti — a modern Kőm íves Kelemenné kell váljunk jövőt menteni Füzesi Magda Te meg én Fényes napom, jaj, ne hagyj egyedül, epusztuluk, míg hajnalra derül. Mosolyod híján, látod, én szegény szemölcs vagyok az Isten tenyerén. Széchenyi feltámadása Elek György Célra küzdünk: valami friss lehelet ébreszti az ősi ugart. Készül a feltámadás. A romlás porából felemeli fejét az önérzetre és öntudatra ébredő, hazájában hazátlan nemzet, mely beteg volt és szenvedett. Lazul a szorító nemlét-tudat. A nemzet, mely hosszú, rideg és kietlen éj után, lét és nemlét határán áll remegve: szólni próbál, mosolyogni készül: mert nem tudja, hogy lesz feltámadás. Lesz-e erő az új küzdelemre, hogy az Igaznak adjunk igazat? Széchenyi suttogó szavait halljuk: „Elvész az én népem, elvész, Mivelhogy tudomány nélkül való. ” Mielőtt lépnél és szólnál, gondolkozz el te is, van-e már elég tudományod?! Hogy mondhasd bátran mindenki előtt: „A magyar lesz’’. E nemzet műve által lesz e nép szabad. E nép munkája, küzdelme, vágya által győz a szellem. E nép, e nemzet nem veszhet el soha, mert megőrizte megtartó erejét és szerzett magának tudományt. Hitünk a jövőben van. Sorsunk hitet teremt, mely hit nemzetünk önismerete. Reményünk az értelem lángja. Az emberiség közös lángja ez, mely nem lehet idegen senki számára. Ez a láng ragyogja be a látszólag elhagyott lelkeket, és titkos fényben tartja mindaddig, amíg az élet értelme beteljesül. A világosság valóságot teremt. A valóság, csak világosságban látható emberi szemmel. A lét fényszövevény. Hitünk a lét ragyogása. Létünket olyan hit táplálja, mely nem ismer értelem-ellentétet és értelem-üldözést. Aki a nemzeti hit üldözője, az a szabadság ellensége. Álság hadai törnek elő újra és a megalázás bélyegét nyomják bűntelen homlokokra, hogy újra úrrá legyen a félelem. Az állomás bejárata felől két süldő legény közeledik feléje. Lábuk roggyant, ölelve- karolva segítik egymást. Övék az ég, felhőstől, naposGúzs Imre ^ A furulyás > á tói, övék a föld fákkal, kavargó, zajos életével, övék ez a huzatos világ. Énekelnek. Valami megfoghatatlant, amit sohasem csinált még senki, ami borgőzös fejükből fakad fel zavarosan, mint bakancs nyomában a víz. Kezükkel próbálják helyreigazítani a nótát, csápolnak, csapkodják a levegőt, eredmény nélkül. Megállnak a kis ember előtt, nézik elmeredt szemmel, majd az egyik rákiált: — Nótát! A kis emberke felkapja a fejét, megvillan a szeme, de nem tiltakozik. Csupán egy pillanatig keresgél a tarisznyában, aztán zokogni, sírni kezd a furulya. Úgy, ahogy csak az tud zokogni, sírni, akinek ujjai közül kicsúszott az öröm utolsó színes cserepe, akinek lelke üvegfalán ezer körömmel kapar a bánat. Talán ilyen remegő zokogással néz a vihar elé a búzavirág, így sír a megcsalt, megtagadott szerető, így búcsúzik a patak az erdőtől. Van ebben valami döbbenetesen szép, felrázó, érzelmet mozgósító. Erre csak egy ilyen furulya képes. De a két legény elparancsolja a kis emberke szájától a furulyát. Nem tetszik nekik a nóta. — Mást, ne ezt! A kis emberke rábólint a parancsra, tarisznyába csúsztatja a furulyát, újat húz elő. Vékonyabbat, rövidebbet. Ebben más a nóta is. Pattog, ugrál, mint a zsenge fürge kiengedett bárány, s ezer színben ujjong benne a világ, ez a megcsúfolt élet. Csupa felszabadultság, szépért kiáltás, harsogás. — Ne ezt! — vágnak belé újból a nótába. — Mást! Már nem téveszt meg a gondolat. Az emberiség közös ellensége, Bábel, amely ellen ahány nemzet, annyi harc. Ezekben a harcokban századok óta mindenki vesztes. Hogy hol a győzelem ? A győzelem a béke, amikor minden nemzet Bábel ellen fordul, hogy legyőzze azt. Gyűrött százast húz elő az egyik legény a zsebéből: — Ezért! A kis emberke rácsodálkozik a pénzre — sohasem fizették pénzzel egyetlen nótáját sem. Nem veszi el. — Csak annyit kérdez: — Melyiket? A két legény felcsapja a karját, rángatni, dobálni kezdi a felső testét, s utánozhatatlan fintorba torzul az arcuk. A furulyás hosszasan nézi őket, s csak jó sokára érti meg: olyan nótát kérnek tőle, ami nincs meg az ő furulyájában. — Ezt! — kiáltják, s tovább lobogtatják a százast a furulyás felé. A kis emberke egy ideig tétovázik, fázósan összekapja magát, aztán lassan visszacsúsztatja a tarisznyába a furulyát. Amikor feláll, olyan az arca, mint a szűz lányé, akin erőszakot akartak elkövetni. A két süldő legény vicsorog, vagdalkozik, semmit sem ért az egészből. De mire észbekapnak, a kis emberkét elnyeli az állomás előtti forgalom. Farkas Elek Vr/o horlco(j és ordít a zene dobhártyámat öklözi füst ólálkodik orrom körül és hosszú haj és ömlik a láva torkomból és a közelgő hamuvá válás kékszemű arcokat sodor felém és kékszemű óceánodon világ vagyok fontos hogy vagyok mosolyod az enyém haragod az enyém ritmusod az enyém félelem szerelmem ószabadság Báthory Éva Felesleges vers Vastag szürke szövet az ég, belesüpped, elvész a fény: eső lesz. Zsebrevágott indulattal tűzhányón jársz dinamittal: átviszed. Nehéz felhők lomhán kúsznak összemosni jövőt, múltat. Villámlik. Önmagadtól önmagadig a távolság növekedik. Megfeszít. Régmúlt korok lábnyomában rádkövesült csillagporral magad vagy. Minden erőd összeszeded kivéded a védhetetlent s szétporlasz. • Az oldalt összeállította: Nagy István Attila 8 j Ä 9(efet-‘Moflifarorszáfi hétvégi tnettéljíete ____ __________________________________________________ _________________ 1992. május 23.
