Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18 / 93. szám
1992. április IS. Az utazó Bartók Bodnár István ü gyanaz a „patyolat homlok”, messzire néző és mindent értő szemek, az arcvonások, a száj vonalainak szinte hajszálpontosságú azonossága. Letagadni sem lehetne ifjabb Bartók Béla származását, Bartók Bélával való családi kötelékét. A múltkorában Nyíregyházán járt, a Püski Kiadó történetét bemutató kiállítás megnyitásán, amikor új könyvét, Az öt földrész című kötetét mutatta be. A 82 éves szerző, aki mérnökként ment nyugdíjba, ma is kiváló szellemi frissességnek örvend, és kondíciója is korát meghazudtoló. (Mint mondja, sohasem dohányzott és ez legalább öt évet jelent.) Természetes, hogy először édesapjáról, a zenetörténelem kiemelkedő géniuszáról kérdeztük, s arról, vajon gyermekkorában mikor tudatosult benne először, hogy apja kivételes tehetségű, nem hétköznapi ember. — Apámat természetesen a világ kezdete óta ismerem, és rögtön tudatosult bennem, hogy nagy ember. Nagyon tisztelte mindenki, megkülönböztetett emberként kezelték. Állandóan a zenével volt elfoglalva, rendkívül sokat zongorázott és ez valahogy engem is büszkeséggel töltött el. — Egy gyermek számára viszont a koncertekre való állandó készülés, a zeneszerzés, az alkotó munkához szükséges csönd sok hátránynyal is járhatott. — Valóban nem nagyon lehetett hangoskodni a házunk táján, ráadásul akkoriban egészen kicsi lakásunk volt Rákoshegyen. Természetesen kialakult az én kis világom is. Rendszerint rajzolgat- tam, amikor az apám zongorázott, zenével volt elfoglalva. Ő egyébként kiváló pedagógus volt, s szabad idejében sokat törődött a gyerekeivel Is. Bár zenélés közben a szobájába nem volt szabad bemenni, de amikor végzett, behívott magához, s megmutatta a dolgait. — Bizonyára az életritmus is más volt a házuk táján, mint másutt. — Mivel az alkotómunka minden más munkától különbözik, némi látszólagos rendetlenség is lehetett nálunk. Apám sokszor későn is dolgozott, ilyenkor másnap későbben is kelt, de egyre mindig ügyelt, a pontos déli étkezésre. Sokat mesélt, zenész volta olykor az asztalnál is megmutatkozott, s nem egyszer előfordult, hogy az asztalon lévő üvegpoharakat különböző szintig vízzel megtöltötte és azt ütögette kanállal és így muzsikált nekünk. — Visszatérve Bartók Béla kiváló pedagógiai érzékére, fia erről így nyilatkozott: — Született pedagógus volt és a legszűkebb családjának irányításában is elsősorban a pedagógiai érzékét érvényesítette. Mindkét fiát teljes értékű embernek tekintette, és nevelési elve főleg ismertetésből, és tapasztalatátadásból állt. Ajándékai — egy-két kivételtől eltekintve — könyvek voltak. Fiatalabb korunkban természeti és útikönyvekből. Igaz ő is rengeteget utazott. — Az utazókedv úgy látszik családi tulajdonság. Nem öröklődött a Bartók családban viszont a zenei tehetség. Ez nem szomorította az édesapját és Önt? — Egyikünket sem. Őt, mint kiváló pedagógust ez nem zavarta. Én pedig kifejezetten örültem neki, mert egy ilyen név árnyékában harmadrangú zenészként létezni nem lett volna hálás feladat. — Mikor látta őt utoljára? — 1940-ben, amikor itt hagyta Magyarországot és kikísértük a pályaudvarra. Azután már csak leveleztünk. Ifjabb Bartók Béla, ha nem is örökölte a zenei tehetséget, élete egy részét az apai hagyaték gondozásának szentelte. Több könyve jelent meg, feldolgozta például apja kiterjedt levelezését, élete krónikáját és mint említettük, a közelmúltban Az öt földrész címmel könyvet jelentetett meg utazásairól. Ebből a szempontból is irigylésre méltó ember. 82 országban járt, 168 utat megté- ve. A könyve előszavában azt írta: ,,Az életem úgy alakult, hogy családom sokoldalú érdeklődése és elsősorban édesapám négy földrészen tett utazásai és az azokról szóló beszámoló már egészen kis koromban felkeltették érdeklődésemet az utazás iránt, és a továbbiakban minden lehetőséget megragadtam az ország- és világlátásban. ” Kezdetben kisebb utak adódtak az édesapjával. („Nagyon hálás dolog volt vele kirándulni, sokoldalú ember volt, a legkisebb bogaraktól a csillagokig mindent ismert és szívesen magyarázott.”) — Sajnos a háború miatt nehézségekbe ütközött az utazás, később pedig az 50- es években még azt is bűnösnek tekintették, aki esetleg Sopron környékén akart kószálni. Ez különösen bosszantott, már csak azért is, mert a MAV-nál dolgoztam geodétaként és külföldre is érvényes szabadjegyem volt. Aztán szerencsére rájöttek, hogy az állam számára is szükséges, hogy külföldön Bartók Béla zenei hagyatékát én is képviseljem, és egyre több utazásra nyílott lehetőségem. így utaztam el olyan helyekre is, ahol bizony a 60-as, 70-es években nemigen fordulhatott meg magyar turista. Ifjabb Bartók Bélát sok helyre hívták meg díszvendégként, koncertekre, szobrok, emlékművek átadására és az egyre inkább világhírűvé vált és elismert apa örökös képviseletében. Egyébként a magyar unitárius egyház fő gondnokaként is sok alkalma nyílott arra, hogy körülnézzen a világban. Ha mást nem, hát apja precizitását örökölte, minden útjáról feljegyzéseket készített és így a Püski Kiadó gondozásában született meg a most Nyíregyházán is bemutatott könyve, amelyet a maga készített kiváló, mintegy 300 fotóval tett látványossá. Közönségfilmek Berlinből Garai Tamás Rövidesen a magyar mozikban is megjelennek a Berlini Filmfesztivál díjnyertes filmjei, köztük Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmje, amely elnyerte a tíz tagú nemzetközi zsűri kűlöndíját, az Ezüst Medvét. Ami a magyar részvételt illeti, ott volt Zsigmond Vilmos Tékozló apa, Rózsa János 1/2 álom és Surányi András Erózió, című munkája. Az utóbbi filmet követő sajtókonferencián egy meglepő kijelentés hangzott el. Amerikai filmkritikus méltatta a produkciót, s hozzátette: „Nagyon gazdag ország lehet az, ahol ilyen filmre van pénz.” Hát igen... Nagyon gazdagok lettünk... Mert a mai magyar filmgyártás — egy-két kivétellel, és ezek közé tartozik Szabó István filmje — nem a széles közönségrétegek számára készült. Ez még inkább feltűnt Berlinben, hiszen az ott bemutatott produkciók túlnyomó többsége — a legjobbak, de még a leggyengébbek is — szemmel láthatólag azzal a céllal készültek, hogy becsalogassák a közönséget a nézőtérre. Érdekes, különleges, megragadó témákkal, látványos „körítésekkel”, no és persze gazdag kiállítással. A Félelem foka című amerikai film — Martin Scorsese bravúros rendezésében, Robert de Niróval a főszerepben — legalább annyiba kerülhetett, mint félszáz magyar film együttvéve. De megérte a befektetést! A írissen készült forgalmazási adatok szerint egyedül Amerikában három hét alatt behozta az árát! Remekművek nem születtek az elmúlt évben, legalábbis nem láttunk ilyet egyet sem a 28 versenyfilm és a versenyen kívüli produkciók között. Ám a legtöbb filmről el lehet mondani: nézhető. Sőt: végignézhető bosszankodás nélkül, senkinek sem jut az eszébe visszakérni a belépőjegy árát. Családi történetek Minden filmfesztivál —• véletlenül vagy szándékosan — többnyire két-három főtémakörből válogat. Berlinben az idén két ilyen is volt: az úgynevezett családi, magánéleti történetek, ezen belül is a magányos lányok-asszonyok harca a fennmaradásért, a biztonságot jelentő férfitársért, apa nélkül felnövő gyermekeik boldogulásáért. Erről szólt a fesztivál nagydíját, az Arany Medvét elnyert Grand Canyon című amerikai film is, kedvesen, szívmelengetően, ám nem sokkal magasabb színvonalon, mint a Magyar Televízió „szappanoperái”: a Szomszédok és a Família. Másik oldaláról közelítette meg a témát az ugyancsak díjazott Kapitány című svéd— finn—dán alkotás, amely egy megtörtént bűncselekmény tetteseinek lelki eltorzulását ábrázolja. Hogyan lesz egy huszonéves fiatalemberből és egy nálam alig egy-két évvel fiatalabb lányból előbb céltalanul csavargó országúttöltelék, majd piti rabló-betörő? Hogyan és miért vezet életük útja — eltéríthetetlenül — a kerékpárlopástól egy brutális hármas gyilkosságig? Génjeikben hozták-e magukkal ezt a társadalmon kívüliséget, vagy a családi környezet áldozatai? A válasz: is-is. Woody Allen, a rém Felfokozott várakozás előzte meg Woody Allen Árnyék és köd-címü új filmjét, amelynek ő az írója, rendezője, s természetesen a főszereplője is. A zseniális művész ezúttal ismét meglepte rajongóit. Filmje ugyanis nem a mai Amerikában játszódik, mint a korábbiak, hanem egy meghatározatlan ország meg nem nevezett városának zegzugos, macskaköves utcáin és koszlott szobácskáiban, no meg egy lepusztult nyilvános- házban és egy orvosi kutatólaboratóriumban. Nemcsak köd ül ezen a fura világon, hanem a félelem is a markában tartja az ottani embereket. Félelem a rémtől, aki válogatás nélkül gyilkol, s senki sem képes megállítani. Mégsem horrort látunk, hanem az emberi lét perifériáján vegetáló embereket, s az a bizonyos rém valójában nem a ködös utcákon kóborol, hanem bennük van, belülről mardossa őket. Külön kuriózuma a filmnek, hogy egy néhány mondatos szerepben feltűnik Madonna is, — alig ismerünk rá —, és ráadásul a kupleráj egyik vendége ugyan a szöveg szerint dollárral fizet ottani „élményeiért”, de a kezében — jól láthatóan — egy vaskos köteg valódi mai magyar húszforintos papírpénzt szorongat... S végül egy alapos „átdobásról”. A fesztivál férfivendégei már előre dörzsölték a kezüket, reménykedve, hogy kellemes látványban lesz részük a Meztelen reggeli című amerikai film megtekintése közben. Jól póruljártak! A film ugyanis egy rovarirtó-szakemberről szól, aki könyvet akar írni ezzel a csiklandozó címmel, de valójában kábítószerélvező, és a film az ő rémálmainak a füzére: embernagyságú svábbogarakkal, írógépet zabáló óriás poloskákkal és hasonló „nyalánkságokkal”. A film — üzlet Berlin — mint az idei fesztivál gigantikus méretei bizonyítják — Velence és Cannes dicsőségét akarta elhomályosítani. Ami a filmek számát illeti, ez sikerült is. A fesztivállal egy időben megrendezett nemzetközi filmvásáron nagyszabású üzletek köttettek, így Szabó István filmjét is a legtöbb európai ország megvásárolta. Ez azt jelenti, hogy máris visszajött a ráfordított költség. De egy valami nem sikerült Berlinnek; odacsalni a világsztárokat, akik ilyenkor kora tavasszal nyilván nem szívesen vállalkoznak arra, hogy kibújjanak a meleg műtermekből és luxuskéglieikből. Szabó István filmjének sikere — sajnos — egyedi. A fesztivált közvetlenül megelőző magyar filmszemle többi újdonsága bizony Berlinben csak a „futottak még” kategóriában szerepelhetett volna. Mint az Oscar-díjas rendező egy ottani interjúban elmondotta: „A legnagyobb tanúsága az volt a számunkra, hogy csak olyan filmet szabad és érdemes csinálni, amelyik a közönségnek, a közönségért készül.” Jelenet a Kapitány című svéd—finn—dán filmből A gépfegyver szálkeresztje Horpácsi Sándor ngváry Rudolf novelU láskötete (az első) egy sajátos folyamatot ír le a valóság megragadásának kísérleteitől a kétségbeesésig, az elnémulásig. Ó maga is mentegetőzik, hogy túlságosan is sokat foglalkozik az énjével, a megfogalmazás kényszerével és görcsével, mégsem tekinthető ez csupán a szerző magánügyének. Mindenki, aki itt élte meg Közép-Európában az elmúlt fél évszázadot kicsit identitászavarral küzd. Anélkül, hogy belemennénk ideológiai vagy politikai fejtegetésbe, kimondhatjuk, hogy a mögöttünk hagyott rendszer tagadta, megnyomorította, szétzúzta a személyiséget. Alárendelte egy ideológiának, amely még a nyelvet, a gondolkodást is a maga képére formálta. Az utolsó írás Ungváry Rudolf kötetében 1980-ban született, tehát abban az időben, amikor nem hogy az alagút végét nem láttuk, de még azt se fogalmazhattuk meg, hogy alagútban vagyunk. Szerzőnk világképe (a nyilatkozatai szerint) azóta derűsebb, azaz az én és a világ találkozhat, szinkronba kerülhet egymással. Ehhez természetesen az kell, hogy a személyiség ura legyen a sorsának, reménye, hite legyen abban, hogy a világ értelmezhető és alakítható, azaz vannak vállalható konfliktusok. Enélkül az emberi méltóság üres szólam, az én elveszíti a talajt a lába alól. Mi volt Ungváry Rudolf első találkozása, komoly ütközése a valósággal? 1956, illetve az azt követő börtön. Nemzedékem (Ungváryhoz hasonlóan) fiatalon élte meg, át ezt a kétségbeesést, hogy a valóság nem változtatható meg, hogy a világ magunkra, sorsunkra hagyott, hogy a börtön kapui (egy egész világbirodalomé) életünkben nem nyílhatnak ki. De ha túlélésre nincs is remény élni azért kell, azaz berendezkedni, kényszerűen megalkudni. Százmilliók élték át ezt az abszurdumot, ezért mondtam, hogy Ungváry identitászavara nem magánügy. Nem lehet lelki sérülés nélkül túlélni azt, hogy nem lehet(ett) akaratunk, nem fogalmazhattuk meg önmagunkat. A mai politikai elit nem tesz mást, mint kísérletet a nemzeti identitás meg- és újrafogalmazására. Zajosan, dadogva, a demokrácia minden gyermekbetegségével. Mert aki átélte a börtönt, a bezártságot, az élete végéig nem szabadul meg a szorongásaitól, rossz beidegzettsé- geitől. Ungváry első novellái, írói létének első lépései, produktumai erről a szorongásról, üldöztetésről szólnak, hogy menekül, mert le akarják lőni, hogy meg kell alázkodnia, ha életben akar maradni, hogy alakoskodnia kell, önmagát föladni a sokszor személytelen hatalom előtt, amely meg se fogalmazza mit akar, de csírájában, gyökerében elfojt minden ellenállást, még a gondolatét is. Ezek az ötvenes-hatvanas évek. Később („konszolidációnak" nevezte a párt) ezen lazítottak, finomultak az eszközök, finomult a kín, de el nem múlt. Vegetálni már lehetett, élni nem. A személyiség úgy hasonlott meg önmagával, hogy ezt nem tudatosíthatta, nem fogalmazhatta meg. Az irodalom a tárgyias- sághoz menekült, de ez nem stílusválasztás volt, mint a francia nouvo rámáin, hanem kényszerűség, amely elutasított minden ideológiát, a politika elvárásait a realizmusra (hogy a szocialista jelzőről most ne is szóljunk). Erre azonban csak a legbátrabbak, legtehetségesebbek voltak képesek. így állt elő az a helyzet, hogy az elmúlt fél évszázad magyar valóságáról alig maradt értékelhető mű, mert minden fertőzött valamilyen módon az ideológiától, még az ellenállás irodalma is. Unpváry Rudolf 1980-ban már úgy érzi, hogy elveszítette az énjét. Kétségbeejtő, neurotikus, depressziós érzés, állapot ez. Az író úgy segít magán, hogy kimeletlen őszinteséggel leírja azt az élethelyzetet. Őmaga nem tartja ezt „irodalomnak”, azaz nem is akar részt venni abban a wirtschaftban, amit akkor irodalomnak neveznek. Meg kell találnunk magunkat ahhoz, hogy megérthessük, birtokba vehessük a világot. Be- fejezhetőnek tekinthető ez a folyamat? Mikor? (Holnap Kiadó Bp. 1991.) 10[J %e(et-(Kfaßyarorszäß ünnepi meCCékCete
