Kelet-Magyarország, 1992. április (52. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18 / 93. szám
1992. április 18. Ä X^et-Magyarország ünnepi mettéfjíete] 11 Réti János lig kezdődött az A év és már áprilist lapozza a naptár. Olyan a határ, mintha nagy, alig-szí- nes takaró gyűrődne a lábadozó ország fölött. A vonatablakon túl, kinn a természetben még alig-alig látszik valami, de érezni lehet, hogy a sejtekben, a rostok között már pattanásig feszül az élet. Nyíregyházát elhagyva, a vasúti pálya Záhony felé veszi az irányt. Mellette szinte azonos közönként, mint egy óriási gyöngyfüzér kiugró szemei, következnek egymás után a rétközi falvak. Néma tanúk még némább sorfala a sínek mentén, amelyeken megállíthatatlan szerelvények robogtak megismerhetetlen rakományaikkal a határ felé. Három-, öt-, meg hétpercenként állunk meg. Keme- cse, Nyírbogdány, Kék, De- mecser, majd a 6220-as eléri Gégényt, utam célállomását. Leszállók. Nyolc óra ötvenegy perc. A perenon inkább elutazókat, mint érkezőket látni. Negyedórányira innen Kisvárda, félórányira Nyíregyháza, negyven percnyire Záhony. Életemben sem jártam erre. A tájékozatlanság és ismeretlenség kimondhatatlanul szabaddá tesz. A falu irányába a jobb kéz felé eső úton indulok el. A Petőfi utca elejét, mármint az állomás felé eső részt régi házak szegélyezik. Nagy időket átélt és mostanra már megfáradni látszó porták, szerény, dolgos udvarok. Mozgás alig észlelhető, csupán halk neszek az ólak, vagy a szerszámos- kamrák felől. Az ég felől madarak szerelmi szerenádja szárnyal, miközben a kerítések rácsai mögül bizalmatlan kutyák acsarognak a jövevényre. Mindebbe imitt- amott keveredik baromfiudvarok fel-felcsapó zsivaja, hogy teljes legyen egy magyar falu kora ' délelőtti hangcsendélete. — Azt nemigen venni észre, hogy a fiatalok nagyon elköltöztek volna innenimért fejlődött a község — mondja Simon Ferencné, Julianna néni, aki épp a szembe- szomszédtól tart haza felé. Nyolcvan esztendős, hat gyermeket nevelt, tizennégy éve él özvegyen. — Nőttek a gyermekek, épültek a házak. Még ezen a részen nem is annyira, ezek harmincegyben készültek, de följebb már, meg a község túloldalán és kétfelől több az építkezés. Ott megy a kö- vesút is. Följebb, az utca jobb oldalán, egy ilyen nemrég készült ház kapuján, két csöppséggel, fiatal házaspár — Haja László és felesége, Judit— lép ki az utcára. — Nyolcvankilenc óta lakunk ebben a lakásban — mondja a férj, aki fegyveres testületnél szolgál Záhonyban, felesége gyesen lenne, csak épp nem kapja, így aztán a helyzete nem sok reményre jogosítja fel. Ha akarnak, ha nem, kénytelenek lesznek gazdálkodásba is belekezdeni a család visz- szaigényelt földjén, ha szeretnének egyről a kettőre jutni. — Az emberek kiveszik azt a kis földet, amit ezelőtt beadtak, aztán nekilátnak. Még nincsenek igazán felkészülve az egyéni gazdálkodásra, már ami a felszerelést illeti, de van két maszek, akik arra rendezkedtek be, hogy gépeikkel megműveljék a tulajdonosok földjét. Egyelőre erre kényszerülnek a gazdák. A régi leírásokban kisközségként nyilvántartott Gé- gény alig több mint négyezer holdas határának mindössze egyharmada volt száraz, sőt csak egyhatodát lehetett termőföldként kezelni. Az Ecse- di-láphoz hasonló, vizes, nádas területen lévő falu lakói hajdan jobbára a rétből éltek meg, náddal, hallal, csíkkal foglalkozva teremtették elő az imáikba foglalt kenyérre valót. Majd csak azután kezdtek káposztával, kenderrel, krumplival meg egyéb mással foglalkozni. Legalábbis erről tanúskodnak a környék krónikáját összefoglaló dolgozatok, amelyek forrásanyagért több mint hatszáz esztendőre nyúlhatnak visz- sza az időben. Két tekintélyesebb korú gégényi ember, Bodor Béta és Fodor István egy kisebb udvar közepén álldogálva latolgatják a jövőt. Egymást kiegészítve, néha a másik szavába vágva keresik az egyetlen igazságot, és a szerintük legjobb megoldást a gondokra. — Méregetnek már, de úgy néz ki, tessék idehallgatni, hogy valamikor végig az egész föld termett, már amit annak kezeltek, de a tsz ideje alatt a legértékesebb talaj is tönkrement, nádas magasodik a helyén. Kimérni pedig csak a szántóterületet akarják. — Hogy világosan lássa: ha volt egy, mondjuk ötször ötös átmérőjű kör, amit a traktor nem tudott megszántani, az a következő évben már lett tizenötször tizenötös is. Lóval megművelték még akkor is, ha a barázdában víz volt. Most meg semmi nincs benne. — Megint azok melegszenek majd, akik eddig is a tűz körül voltak. Azokból lesznek az új kulákok, aztán bejön a régi zsellérélet, ami volt. Ezalatt az udvar végében lévő konyhakertben két asz- szony meg egy fiatalember forgatja a földet. Az ásónyomok mentén mind széjjelebb terül a tavasz illata, amint felszáll a friss rögök közül. A kövesúton, a Kossuth utcán lomha szekér cammog a templom irányába, kerékpározók követik vagy keresztezik egymás útiirányát. Egy-egy autó is feltűnik már, árut szállít vagy csak utasát röpíti valahová. Az egyébként is halkuló madárdal helyére biciklipedálok surrogá- sát, benzinmotorok zúgását erőlteti a délelőtt. Kávézni a Jó barát-ba térek. Amolyan díszes, rendben tartott, ráadásul nemrég tatarozott polgári kúria a régi időkből. A tulajdonos, Pekk József, az egyik sarokasztalnál végez valami számítást, a korai betérőket Gócza Sándor a csapos szolgálja ki. Ilyenkor még hamar fordul a vendég. Az alaposan takarított termek ürességében is érződik, hogy forgalomhoz szokott a hely. Közvetlenül mellettem vasutasruhás, svájcisapkás férfi üvegből kortyolgatja a „folyékony kenyeret”. Barátkozós ember, a kölcsönös bemutatkozásnál megtudom, hogy Horváth Gyulának hívják. O is a helyzetet magyarázza, mint manapság talán mindenki, de futja a mesélőkedvéből a tegnap délutáni tekecsata felidézésére is. Nemcsak útba igazít, hanem maga kísér a községháza felé. A római katolikus hívők épülő temploma mellett visz az utunk. Isten egészen új, már majdnem elkészült hajléka odalát majd a régire, a reformátusokéra, így aztán össze-össze nézhetnek olykor, hiszen egyaránt a lélek békéjét keresik és reméljük, találják falaik között a gégé- nyiek. A polgármesterrel, Plósz Andrással — akit jövetben az utcán láttunk beszélgetni, nyilván helybeli férfiakkal — az irodájában találkozunk. Épp az foglalkoztatja, hogy a mérnök állítólag a veszekedések miatt abbahagyta a földek kimérését és elment. — Polgármesterként jóval több a gondom, mint tanácselnök koromban volt. Most minden ajtón be kell menni ahhoz, hogy jól alakuljanak a falu dolgai. Az egyházakkal és a helyben működő pártokkal is sikerült kialakítanunk a közös érdeken alapuló konszenzust. — Most meg kell találni külön-külön, meg együtt is boldogulásunk új lehetőségeit. Átkísér az öregek napközijébe, ahol életük alkonyán lévő nénik, bácsik múlatják az órákat, amik bizony már jócskán távol esnek az aranykoronás, földosztós veszekedések zajától. — Jó itt — mondja egyikük, és én egy pár pillanatnyi néma hallgatás után fenntartás nélkül elhiszem neki. A kocsi, amivel Plósz András az állomásra visz, a Kossuth utca legújabb házai mellett suhan el. A köznyelv Pelenkasornak keresztelte el ezt a szakaszt az ott élő fiatal házasok miatt, ahol családonként nem ritka a két, három gyermek sem. Még mondja valaki, hogy nem vagyunk bizakodó természetű nép. vonat pontosan A érkezik. Hazatérőket hoz, távozókat visz. A polgármester zöld Wartburgjával visszakanyarodik a falu felé. A régi kalendáriumok szerint termésjósló ez a nap. Ha esik az eső, szűk lesz az esztendő. Nem esik, és ahogy elnézem, nem is fog. A tájat áldó napsugarak simogatják. És már négy órával hosszabb a nappal, mint az éjszaka.
