Kelet-Magyarország, 1992. március (52. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám
1992. március 21. A ‘KeCet-‘Maflyarország hétvégi meCCéffcte 7 Másképpen rlesz svegr;é? Ketten a képernyőn Angyal Sándor A metsző, télies hideg ellenére melengető élmények, emlékek is megmaradtak bennünk az idei nemzeti ünnepről, március 15- éről. A végével kezdeném: a legutóbbi vasárnap, késő este a televízió képernyőjén együtt láthattuk a köztársasági elnököt és a miniszterelnököt, akik rövid nyilatkozatban értékelték az egész napos megemlékezést 1848-ról, a forradalomról és szabadságharcról. Pontosabban az emlékezéssorozatból fakadó következtetést igyekeztek levonni, a késő esti időpont ellenére is remélhetően több millió néző előtt. Szavaik többségben összecsengtek, s azokból a nemzeti összefogás múlhatatlan szüksége sugárzott, s ez bizonyára megnyugtatólag hatott mindenkire, aki figyelte az adást. Ezt megelőzően nem csupán a képernyőn, hanem a valóságban is megtapasztalhattuk mindnyájan, akik dacoltunk a barátságtalan Időjárással, s elmentünk a Petőfi- és Kos- suth-szoborhoz. Két évvel a demokratikus választások után — szükebb pátriánkban legalábbis — hasonló egyetértéskeresést vélhettünk felfedezni az ünneplés meghitt perceiben. Százak tanúsíthatják, hogy Nyíregyházán — miként a megye számos településén — a nemzeti összefogás gondolata erősödött ezen a napon. Amíg nem is olyan régen még ádáz vita folyt azon, hogy ki kivel koszorúzzon és tisztelegjen a hősök emléke előtt, most a legtermészetesebbnek tűnt, hogy a kegyelet virágait mindenki elhelyezheti, aki annak szükségét érzi. így állt be a sorba és vitte koszorúját, virágcsokrát az önkormányzat, a koalíciós pártok és az ellenzékiek képviselője, s a nem pártoskodó szervezetek közismert és ismeretlen küldötte. Nem hangzottak el se innen, se onnan becsmérlő megjegyzések, inkább azt érezhettük, hogy minden hazánkfiának joga van 1848-hoz, aki őszinte szívvel és tisztességgel, tehetséggel akarja ma megvalósítani mindazt, amit hajdanán a 12 pont foglalt össze. Nem volt persze teljesen felhőtlen az egy héttel ezelőtti megemlékezés. Sajnos akadtak, akik — ellentétben az eredeti céllal, hogy tudniillik ne pártos ünnep legyen március 15. — megpróbálták kihasználni az alkalmat az ünnep kisajátítására. Ők voltak kevesebben, s ez mindenképpen reményt keltő, s arra enged következtetni, hogy eljő az idő, amikor ezek a felhangok már nem zavarják az ünnep meghitt perceit. Nemcsak a két államférfi a televízióban elhangzott szavai engednek erre következtetni, számos ünnepi nagygyűlésen lehetett érezni a nemzeti egység most már múlhatatlan szükségét. Egyik miniszterünk így szólt: ,,Ma unión a nemzeti egységet kellene értenünk és kell is, hogy értsük. Egymást tisztelő, szerető és elfogadó emberek közösségét. Ezt a békét kell szolgálnunk, elveket nem föladva, kritikát elfogadva, de az ellenségképet a nemzet testéből remélhetőleg végképp kiiktatva.'’ Talán most már felerősödik közéletünkben ez a fajta szemlélet, s bár nekem úgy tűnt. hogy a két államférfi ,, műsoron kívül" mondta el gondolatait a televízióban, arra sem kell sokáig várnunk, hogy ez a hang állandósuljon, „műsoron belül” maradjon közéletünkben. Szívélyes üdvözlet edves Astra! Szüleiéit séd alkalmából sok * * boldogságot kíván a Golf! Egy héttel ezelőtt a legnagyobb példányszámú hazai napilap egész oldalas hirdetése szólt így, amire nem lehetett nem odafigyelni. S bár a szóban forgó újságoldal tetején a dátum péntek, 13. volt, aligha jutott bárkinek eszébe, hogy ez a szívélyes üdvözlet valamiféle szerencsétlen gesztus. Mint ismeretes: azon a napon avatták Szentgotthár- don az első hazai autóösszeszerelő üzemet, s a meleg hangú jókívánság címzettje a Golf egyik potenciális gazdasági versenytársa volt. Hiába erőltetem emlékezetemet, hátha elő tudok kotorni a mi hazai gyakorlatunkból hasonlót. Nálunk ez még nem szokás, annál inkább találkozhatunk ennek az ellenkezőjével. Jut eszembe például, hogy nem is olyan régen arra akarta rávenni az egyik hetilapunkat tulajdonosi jogán a fenntartó gazdasági cég, indítson nyilvános támadást az ellenérdekű féllel szemben, „aki” az ő felségterülete közelében konkurensként jelent meg. A toliforgatók ennek természetesen nem tettek eleget, s ez is közrejátszott abban, hogy végül is megszűnt a lap. Könnyű a Golfnak — mondhatják persze a fenti üdvözletre néhányan, hiszen tőkeerős cég, s megengedheti magának a gratuláció luxusát. Szerintem egyáltalán nem könnyű a Golfnak, s egyetlen világszerte ismert cégnek sem, amely a nyugati féltekén akar megélni. Hiszen ha valahol, akkor ott igazán ádáz harc folyik a piacért, a profitért, nem hiába hallhattunk a világnak arról a tájáról is látványos összeomlásokról, csődökről. Ám ez a fizetett hirdetésben megjelent születésnapi köszöntés azt is jelzi: ott a gazdasági élet másfajta játékszabályai honosak. Ótt nem csupán el tudják fogadni egymást, a versenytársat, hanem kalapot is emelnek. Nálunk ez még várat magára. Annak ellenére, hogy van ebben az oldalas születésnapi jókívánságban egyfajta üzleti fogás is (tudniillik az: a Te ünneped felhasználom az Én ismertségem fokozására). Jó néhá- nyunkban mégis az az érzés kerekedik felül: valahogy így kell ezt tenni egy igazi piacgazdaságban, a polgárosodott berendezkedés körülményei között. Ilyen formán üzenetértéke is van az Astra és a Golf viszonyának: jó volna, ha nálunk is elterjedne ez a szokás, már most, amikor még létéért küzd a gazdaság. Jó volna aztán, ha ez az új szokás kilépne a gazdaság szférájából, és az élet más területén is szaporodnának az efféle gesztusok, mert a másik megbecsülésén (nagyrabecsülésén) túl, talán biztatást is adna új kezdeményezésekhez, az előttünk lévő akadályok leküzdéséhez. Vajúdó demokráciánk Beszélgetés a „veszekedős” parlamentről Kiss Lajos András filozófussal Balogh József A szocializmusban egyszerű volt a demokrácia: megmondták mi a teendő, és az ország azt „választotta”. Most bonyolultabb a helyzet, a döntések, civakodások, veszekedések árán születnek, indulatok szabadulnak el, feszülnek egymásnak és azt mondjuk: ja kérem, demokrácia van. Ez lenne a demokrácia? Ilyen és a napi politikával kapcsolatos kérdéseinkre dr. Kiss Lajos András filozófus, a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola adjunktusa válaszolt. ❖ Mi lehet az oka, hogy a társadalom többsége elfordult a pártoktól és a politikától? — Úgy gondolom, a társadalom többsége csak bizonyos értelemben fordult el a politikai pártoktól. Mivel a választások véget értek, a rendszerváltás megtörtént, elkezdődtek a munkás hétköznapok, ez egy természetes dolog. Ha valóban elfordultak némileg, az is érthető, hiszen most döbbennek rá az emberek arra, hogy a rendszer- váltásnak nem csupán egy egyszeri látványos aktusa van, hanem hosszú időszakot igénybe vevő folyamat, és a politikai pártok sem erre készítették fel az embereket a gyors események következtében. A választási kampány és az egész propaganda az emberek jó részében azt a hitet keltette, hogy itt egy radikális életmódjavulás is bekövetkezik a szabadsággal együtt. Ez nem következett be, emiatt csalódottnak érzik magukat az emberek. Persze nemcsak a pártokban csalódtak, hanem saját illúzióikban is, bár ezek az illúziók részben jogosak voltak. ❖ Lát-e veszélyt abban: ha a demokrácia hiányára hivatkozunk úton-útfélen azzal adunk felmentést, hogy nálunk nincsenek hagyományai? — Ez egy bonyolult történelmi kérdés. Ha a klasszikus nyugateurópai fejlődéshez mérjük magunkat, demokratikus hagyományaink valóban gyengék, sok szempontból viszont ez nem feltétlenül igaz. A nemesi vármegye, az autonómiára törekvés — nem is beszélve a városi autonómiáról — mindig is erős volt Magyarországon, tehát a polgári társadalmat megelőző korszakban is rendelkezett sok demokratikus hagyománnyal a magyar társadalom. A tradíció köti az embert, s jó is, hogy van, mert enélkül nem lehet élni. Ez biztosítja a történelem kontinuitását. Ugyanakkor nem szabad, hogy ez olyan végzetként üljön az emberen, amin nem tud változtatni és bénaságra van kárhoztatva. Akkor lehetetlen volna, mondjuk, célokat kitűzni az embernek maga elé. ❖ Az átlagember úgy méri a demokráciát, hogy látja: a parlamentben állandóan civakodnak, és aztán győz a többség. Ez a demokrácia? Hogy tudniillik a többség megválasztotta az MDF-et, és akkor természetesen nekik kell, hogy igazuk legyen? — Bizonyos szempontból így van. Az alkotmány eléggé egyértelműen rögzíti, hogy a kormánynak mihez van joga. Ezt a parlamenti többsége által biztosított lehetőséget maximálisan kihasználhatja a választási ciklusban addig, amíg nem sérti az alkotmányt. Az is természetes dolog, hogy veszekedős a parlament. Másutt is veszekednek. Az izraeli knessettől kezdve a német parlamentig, sőt Angliában is, ahol legrégibb a demokrácia. A probléma ott van, ha nem tudják elhitetni a pártok, hogy ezek a veszekedések racionális ügy érdekében folynak, hanem öncélúnak tetszenek. Ez valóban probléma, mert akkor csak ezt a fajta külsőséget veszi észre az átlagember. Ilyenkor az a veszély, hogy a demokrácia csak egyfajta politikai homlokzat, mögötte igazából nincs tartalom. ❖ Kirándulni ment két német és több magyar egy autóbuszon. A magyarok zenét akartak, a németek aludni. Az egyik német felállt és elzárta a rádiót, s azt mondta: az a demokrácia, ha a többség megengedi a kisebbségnek, hogy igaza legyen. — Igen, a többségnek valóban nincs mindenhez joga. A barna szeműek, noha feltehetően többségben vannak a kék szeműekkel szemben, nem szavazhatnak úgy, hogy mondjuk horribille dic- tu kiszúrják a szemüket, mert az nem tetszik nekik vagy bármilyen módon háttérbe szorítsák a kék szeműeket. Tehát vannak bizonyos alapvető emberi jogok, amelyet az alkotmány megfelelően tisztáz, és ezt a többségnek minden esetben tudomásul kell venni. Egyszerűen azért, mert a kisebbséget sem szabad a megfelelő életviszonyaitól megfosztani. Adott esetben a kisebbség is kerülhet olyan helyzetbe, hogy többséggé válik. ❖ Ez nem mond ellent annak, amit az imént említett a többség akaratáról? — Nem. És megint csak az alkotmányosságra kell felhívni a figyelmet. Tehát vannak olyan kérdések, amelyekben a többségnek joga van dönteni, viszont vannak olyan kérdések, ahol a többség akaratának érvényesítése szóba sem jöhet. Ilyen esetekben az Alkotmánybíróság szerepe rendkívül fontos, és ezért kell az alkotmánynak tisztázni, hogy mi az, amit többségi szavazattal el lehet dönteni, és mi az, ami fölött nem rendelkezhet. A másik dolog, hogy a kisebbségnek is meg kell adni a jogot a megfelelő véleménynyilvánításra. Ez a parlamenti demokrácia lényege. Ha megvan egy kényelmes kormánytöbbség, úgy tűnhet: teljesen fölösleges az ellenzék szerepe, mindig a többség fog győzni, ha'a pártfegyelmet betartják. Ebben a helyzetben a kisebbség mit tud elérni? Első megközelítésben, úgy tűnik, semmit, mert mindig leszavazzák. A parlamenti demokráciának az a nagyon fontos előnye, hogy a kisebbség ki tudja fejteni nézeteit, és ha ez megfelelő publicitást nyer, akkor az állampolgár el tudja dönteni egy idő után, vagy a következő szavazáson, hogy az éppen hatalmon lévők folyamatosan rosszul döntöttek, viszont az eddig kisebbségben lévők jó javaslatokkal, elképzelésekkel bombázták éveken át a többséget a parlamentben, rájuk szavaznak, mondván: itt az ideje, hogy ők legyenek többségben. ❖ Ez választáskor lehet, addig azonban — ezt látjuk — a kormánypártok látatlanban mondják az igent, az ellenzék pedig a nemet. — Igen, ez egy természetes dolog, hogy a pártfrakcióban a fegyelem érvényesül, természetesen lehetnek kivételek. Nem feltétlenül kell egy adott párthoz tartozó képviselőnek mindig a pártja álláspontjának megfelelően szavazni, viszont attól módszeresen eltérni is veszélyes. Ha hosszú távon eltér tőle, akkor felvetődik a kérdés: miért tartozik még ahhoz a párthoz? (Lásd Palotás János esete.) Egyébként a parlament a világon mindenütt így működik. A demokrácia sok szempontból egyáltalán nem praktikus dolog. A diktatúrákban sokkal gyorsabban, látványosabban lehet dönteni, a parlamenti demokrácia pedig lelassítja a döntési folyamatot. De legalább a lehető legigazságosabb, legracionálisabb végeredményt fogja szülni. Ez az előnye mindenképpen megvan. ❖ Olvastam valahol, hogy egy híres jós tavalyra megjósolt minden jelentős politikai eseményt. Az idén csak néhány hónapot jósol ennek a kormánynak. Ha igaza lenne, kit tart esélyesnek a hatalom átvételére? — Nem tartom ezt a jóslást megalapozottnak. Én úgy gondolom, hogy a kormány, minden valószínűség szerint végig fogja vinni a négy évet, és normális időben lesznek a parlamenti választások. Ha a kormánypártok, adott esetben az MDF, valamiféle etatizmusra törekszik, olykor tekintélyuralmi megoldásokhoz folyamodna szívesen, az ellenzék ellenállása legtöbb esetben visszavonulásra készteti őket. És azt is meg kell mondani, hogy ha az alkotmányt nem sértik meg, akkor az politikai ízlés kérdése, hogy meddig mennek el tekintélyuralmiság- ban. Amíg az alkotmányt nem sértik meg, addig nem lehet mondani, hogy a jogállamiság veszélyben forog. ❖ Sokan kifogásolják az alkotmányt is, hogy ez még a sztálinista alkotmány átdolgozott változata. — Lehet, hogy az alkotmány sok szempontból toldozott-folto- zott, de ez van, ezt kell alkalmazni. Nincs más autoritás, nincs más tekintély, amihez fellebbezni lehet. Mivel ez az alkotmány egyformán rossz és egyformán jó mindenkinek, ezért mégiscsak ehhez kell alkalmazkodni. ❖ A legközelebbi választás győztese Ön szerint melyik párt lehet, vagyis milyen „viselkedést” díjaz majd a közvélemény két év múlva? — Rendkívül nehéz megjósolni. A magyar társadalom rendkívül tagolt politikai értékrendjét, világnézetét tekintve. Úgy gondolom, mindegyik párt érzi azt, hogy abszolút fölényre nem tud szert tenni, sem a liberálisok, hogy leegyszerűsítsem a dolgot, sem mondjuk a nemzeti gondolatkör, vagy a nemzeti liberalizmushoz tartozó koalíciós pártok. Ezért nagyon érdekes kombinációk is kialakulhatnak. Lehetséges, hogy olyan kormány fog létrejönni, amelyben a mostani ellenzékben lévő és a mostani kormánykoalícióban lévő pártok alakítanak közösen kormányt. — Nincsenek ■ sok esetben áthidalhatatlan politikai vagy világnézeti ellentétek a két csoport között. Legfeljebb a két párt szélsőségei taszítják egymást. Mondjuk az MDF úgynevezett populista része, tehát egy Csur- ka István-féle vonal, és mondjuk az SZDSZ-nek egy kemény liberális vonalához tartozó Tamás Gáspár Miklós szövetségét már nehezen tudnám elképzelni. Viszont akár az SZDSZ, akár az MDF centrumához tartozó csoportok, szerintem, nincsenek egymással kibékíthetetlen ellentétben. — Politikai csatározások vannak, az újságokban, a médiákban legtöbbször a szélsőségek jelennek meg, ésszerűen, mert ez a hír, ez az érdekes. De hogyha a mélyére néz az ember az ideológiájuknak és értékrendjüknek, nem elképzelhetetlen mondjuk egy nagykoalícióhoz hasonló megoldás sem. Én úgy gondolom, hogy a magyar társadalom rendkívül érettnek bizonyult, nem dől be semmiféle látványos propagandának, hanem egy mérsékeltebb, progresszív, ugyanakkor a múlthoz kötődő, tradíciókat is vállaló, de új értékeket sem elutasító álláspontot tart a többség, szerintem, elfogadhatónak. — Ha a hetvenes-nyolcvanas években megszerzett relative anyagi biztonság és a rendszer- váltással megszerzett szabadság egyesülni tud és közös erővé képes válni, akkor hosszú távon, néhány évtizeden belül akár radikális javulás is bekövetkezhet. És ebbe a nagy pártok józan gondolkodó többsége minden világnézeti másságuk ellenére alapvetően egyetért.