Kelet-Magyarország, 1992. március (52. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám
1992. március 21. 6 Ä %e(et-9Aagyarország hétvégi mellélett HÁGÓKON ÁT János vitéz harca a boldogságért Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — A szín- • házak nagyon gyakran elhanyagolják, az ifjúsági,, de különösen a gyermek korosztályt. Pedig a velük való törődés minden színház elemi érdeke. A részükre készült produkciókon jievelődik a majdani felnőtt közönség. Nem mindegy tehát, hogy mit kínál nekik, és kínál-e egyáltalán a színház. Miközben Budapest tervezetet készít az Expo ’96 előkészítésére, Sevillában már a világ- kiállítás látványosságai is ismertté váltak. Valószínű, ezek közé sorolják majd azt a 3 méteres, kifeszített szárnyú madarat, melynek hátán egy kisfiú repül — az olasz pavilon légterében. Voltaképpen nem is a szobor az érdekes, hanem a szobrász: Gina Lollobrigida. A film hajdani, koronázatlan királynője. „ A producerek már nem is keresnek engem, mintha nem is léteznék” — nyilatkozta a szobrászkodása iránt érdeklődő újságíróknak. Kiderült, hogy a művésznő ifjúkori, elfojtott szerelemként őrzi e vonzalmát, s ez akkor erősödött fel igazán, amikor Manzú, Itália világhírű szobrásza, élete alkonyán megmintázta őt. Lollobrigida, mint elmondta: ,,a hatvanas éveinek tudatában nem óhajt a film luxus-munkanélkülije” maradni, s ennek szorításában fogott hozzá a szobor elkészítéséhez. Érdekes a műterem is: a Via Appián lévő villa madárházából kilakoltatta a több mint 700 szárnyas albérlőjét, és itt dolgozott a Sevillába szánt műalkotáson. Ehhez azonban az is kellett, hogy az Expo '92 olasz kormánybiztosa emlékezzen rá: volt egy Gina Lollobrigida nevű évfolyamtársa a római Képzőművészeti Akadémián... Benézett hozzá, és meglátta a vázlatot, majd megrendelte. A Móricz Zsigmond Színház megalakítása óta tudatosan törekszik arra, hogy megfelelő színvonalú előadásokkal segítse a fiatalok színházi kultúrájának a fejlődését. Nem mindig folyamatos ez a munka, de a világirodalom (és a magyar) sem kényezteti el a szakembereket. Szerelem születik. Iluska és Kukorica Jancsi. Dimanopuiu Afro- dité és Szathmári György Az idei évadban már többször is gondolt a színház a legifjab- bakra. Ezúttal a János vitéznek tapsolhatott a közönség. Kacsóh Pongrác zenés mesejátéka, amelynek szövegét Petőfi Sándor költeménye nyomán Bakonyi Károly írta, az elmúlt évtizedekben többször került a viták és az érdeklődés kereszttüzébe. Petőfi halhatatlan költeményéhez 'Haltai Jenő is hozzátett néhány strófát, de természetesen nem ez jelentette a problémát. Inkább az, hogy a mű rendkívüli módon alkalmas a magyar mentalitás, a hazaszeretet látványos, olykor csupán külsődleges eszközökkel való megjelenítésére. Most tehát az a kérdés, hogy a Móricz Zsigmond Színháznak, a rendező Csikós Sándornak si- került-e elkerülnie ezeket a veszélyeket? (Különös tekintettel nemzeti ünnepünk előtt egy nappal.) Többé-kevésbé igen. A nemzeti zászló színpadi lengetése azokat a rossz emlékeket idézte, amikor pusztán formalitás volt a nemezti jelkép. János vitéz (Az más kérdés, hogy a mesejáték történésének az idején még nem is létezett. De ez Kacsóh Pongrác hibája.) A. huszárruha, a verbunkos motívumok, a dal és tánc, a falusi környezet egyébként is sugall magából valamilyen hamis parasztromantikát, amely a népszínművek világából táplálkozik. A rendező és a színészek nagy érdeme, hogy a játékmodor érzékeltette a távolság- tartást az álmagyarkodás és a klasszikus mű hűséges tolmácsolása között. Ez különösen érvényesült a második felvonásban, elsősorban Orosz Anna játékában. Francia király kisasszonya egyszerre volt őszintén szerelemvágyó és kacéran hódító. Ugyanez a jó ízű humor volt jelen Slmor Ottó francia királyában is. Amikor Petőfi 1844-ben megírta a János vitézt, még minden olyan világos volt. A nép egyszerű fia természetszerűleg felemelkedhetett, elérhette legtitkosabb vágyait is, mert tiszta volt, őszinte és becsületes. így aztán János vitéznek sem állhatott az útjába semmi. Főképpen nem egy gonosz vénasszony, egy falusi boszorkány. Később sok minden megváltozott, új hangsúlyok jöttek létre, s az eredeti tiszta forráshoz ma már aligha lehet visszatalálni. Ezért is kell nagyon vigyázni arra, hogy mennyi kerül be a színpadi megjelenítésbe, mert csak így kerülhetők el a hamis hangok. A nyíregyházi előadásnak volt néhány kitűnő telitalálata. Szerencsés volt Szathmári Györgyre bízni János vitéz szerepét, mert volt benne népies báj is, de férfias keménység is. Játékában sikerült megőriznie a népköltészet tiszta hőseinek a jellemvonásait, de igyekezett, hogy reális hús-vér ember legyen. Zubor Ágnes gonosz mostohája a másik remek alakítás. A nézőtéren ülő kicsik félelemmel hallgatták őt, mert nemcsak seprűs falusi boszorkány volt, hanem a démoni erő és hatalom sem hiányzott belőle. Juhász György Bagója a harmadik emlékezetes alakítás, mert élet volt benne, szeretette méltó humor, melegség. Ő kötődött leginkább a magyar földhöz, őt még egy esetleges szerelem sem tudta eltántorítani attól, hogy a magas hegyeken átvágva hazataláljon. Iluska szerepét Dimanopuiu Afrodité és Sándor Júlia alakítják. A bemutatón az előbbit láthattuk. Légiesen finom volt, mint a népköltészeti alkotások gyönyörű tündérei. Megértettük János vitézt, hogy harcol szép kedveséért. A zenés játékban természetesen énekelni is kell. Ebből a szempontból igazán érdemes megjegyezni, hogy a színház társulata egyre jobb színvonalon oldja meg ezeket a feladatokat is. Nem lehetett hiányérzetünk, mert mindnyájan kitűnően énekeltek. Szükséges, külön is kiemelni Gyarmathy Ágnes munkáját, aki a díszleteket és a jelmezeket tervezte. Kitűnő ízléssel, az eredetiségre törekedve, tökélets álom- és mesevilágot teremtett. A sikert jelezte az is, hogy a díszlet nyíltszini tapsot kapott. Remélhetőleg János vitéz nemcsak a törököket volt képes legyőzni, hanem meghódítja az ifjú színházlátogatók szívét is. Zenés mesejáték 3 felvonásban Petőfi Sándor költeménye nyomán írta: Bakonyi Károly. Versek: Heltai Jenő. Átdolgozta: Karinthy Ferenc. Zene: Kacsóh Pongrác. Szereplők: Szathmári György, Dimanopuiu Afrodité, Sándor Júlia, Zubor Ágnes, Kocsis Antal, Juhász György, Horváth László Attila, Simor Ottó, Orosz Anna, Korcsmáros Gábor, Venyige Sándor, Bálint László. Díszlet-jelmez: Gyarmathy Ágnes. Zenei vezető: Kollonay Zoltán. Koreográfus: Demarcsek György. Rendezőasszisztens: Kókai Mária. Dramaturg: Zsótér Sándor. Rendezte: Csikós Sándor. A mesében így jár minden boszorkány. Zubor Ágnes megkötözve HARASZTOSI PÁL FELVÉTELEI Lollobrigida, a szobrász Történelmi kistükör 2.) Reszler Gábor éhány nap múlva Ar- B pád vezér nemesi ta- ” nácsa szerint követeket küldött Bihar várába Mén- Marót vezérhez, és azt kérte tőle, hogy ősapjának, Attila királynak a jussából engedje át neki a Szamos folyótól a nyíri határig és a meszesi kapuig terjedő földet.” Anonymus a magyarok viselt dolgairól szóló munkájában így számol be a Felső-Tisza-vidéken feltűnő őseinkről. A névtelen jegyzőnek a XII—XIII. század fordulója táján írott gesztájával az volt a szándéka, hogy korának legrangosabbnak tekintett főúri családjait honfoglaló ősei által kedvező színben tüntesse fel, és ősi birtokjogukat ezáltal igazolja. Művéhez az írott forrásokban nem talált elég adatot, ezért a főúri családoktól tudakolódott, kit tisztelnek honszerző elődjükként, melyik vármegyében telepedtek meg. A megnevezett ősöket hősi csatákban szerepeltette az élénk fantáziájú jegyző, aki X. századi helynevekben ,,rejtőzködő” nevekkel ruházta fel az ellenfeleket, a magyarokkal szembeszegülő személyekkel népesítette be a Kárpát-medencét. Ennyit a honfoglaláshoz kapcsolódó legendateremtésről. De vajon milyen lehetett a IX. század végi valóság? A kortársi feljegyzésekből egyrészt az derül ki, hogy az avar birodalom bukása után a Kárpát-medence legjelentősebb népessége a szláv lett. Megyénk északkeleti, keleti felében máig fennmaradt folyónevek — így például Csaronda (Feketevíz) — és helynevek — többek között Komoró (Szúnyogos), Garbolc (Gyertyános), Lónya (Halászó) — tanúsága szerint a honfoglaló magyarok szláv lakosságot találtak vidékünkön. A bizánci és nyugati kútfőkből az állapítható meg, hogy a honfogA rakamazi hajfonatdíszkorong az Égi erők hatalmas madarával lalás több szakaszban zajlott le. Míg a László Gyula által kidolgozott „kettős honfoglalás” elmélet szerint évszázadok választják el a betelepülési hullámokat, addig Györffy György arra mutatott rá, hogy a magyarok betelepedése a Kárpát-medencébe több fázisra különíthető el, és „ilyen értelemben beszélhetünk kettős vagy többszörös honfoglalásról is, ennek ütemeit azonban nem évszázadok, hanem csak évek választották el egymástól.” Feltételezése szerint a 894. évi pannóniai kalandozásban részt vevő magyarok Szvatopluk nagymorva fejedelem haláláról értesülve nem tértek haza Etelközbe, hanem a Felső-Tisza-vi- dékre vonultak, ott megtelepültek. Ezt a kabarokra vonatkozó régészeti adatokkal és azzal a hagyománnyal lehet bizonyítani, amely szerint Árpád bevonuló serege már kabarokhoz sorolható népelemeket talált, amikor 895 tavaszán a Vereckei-hágón át leereszkedett az Alföldre. Az Etelközben megtámadott, menekülő törzsek a Kárpátok fedezékébe jutottak, és a hét törzs népe az erdélyi hágókon keresztül érkezett új hazájába. A 895. évi honfoglalás során a magyarok a Kárpát-medence Duna vonalától keletre eső felét foglalták el. Az első benépesített területek között volt a Felső-Ti- sza vidéke. Hogy melyik honfoglaló törzs szállásterülete esett erre a vidékre, arról Kézai Simon 1283 táján összeállított krónikájában az áll, hogy a Nyír vidékét, azaz a Nyírséget „az ötödik sereg kapitánya”, Künd faluvégen a hepehupás utolsó út egy ritkás, öreg tölgyerdő szélső fái alatt ér véget. Itt áll a legvégső ház, a fák árnyaitól eltakarva, ahonnan a legélesebb jajkiáltás sem hallatszana el a gyér házak legközelebbikéhez — valahogy így kezdte történetét a barátom, miközben odakintről az emlegetett, távoli erdő csúcsai komor- lottak be nyitott ablakunkon át. A ház vakolatlan, így hát mogorva, és málladozó, ezért szánalmas is. Járdái repedései között feltört a porcfű. Az udvar pedig, akár egy borostás, züllött arc, undorító. S semmi hang, se tyúké, se kutyáé, még csak gyereké sem. Az ajtó is ritkán csapódik. Ha idegen járt erre, ha járt, amennyire riasztotta e látvány, olyannyira meghökkentette, felcsigázta a rejtély: a vakra sötétített ablakok élettelenséget, a felettük füstölgő kémény pedig az ellenkezőjét, életet sugall. Én gyakran benéztem a most itt egyedül rejtőzködő, nálam tíz évvel fiatalabb asszonykához — amikor élt a férje —, hol erdei tájékozatlanságomból, hol pedig egy ismeretlen vadvirággal. S egyre inkább más szándékkal és erősödő nyugtalansággal. Aztán csak ösztönösen, éltévé- lyedve, de benyitni, mint korábban, érdeklődni is, borzongató lett volna. Helyette a lombok virulása, majd elmúlása, a dús földiorgonák megenyhítő szirmai az erdőben, meg a csapongó lepkék villanásai hozták a képzeletembe, amikről ő mesélt. O csalogatott ki a házuk végi erdőbe, útba igazított, anélkül, hogy egyszer is elkísért volna. De kitágította vágyaimat, táplálta mániáimat, s elhitette velem szavait. Én viszont elnémítottam szerelmi érzéseimet nyugalmáért. Bár együtt jártunk pártiskolába, ahol együtt álltunk az élen, s aztán egyazon munkahelyen dolgoztunk, úgy, hogy ő jött hozzánk — s ekkor egy pihegő, fehér pillangó szállt le ablakunk kávájára, mint megfáradt, távoli üzenet. S miután megsimogattuk pillantásainkkal, tovaszállt, talán oda, ahová barátom gondolatai. S most, amikor egyedül van, hiányzók. S hogy nem látom, minden hiányzik. És hervadásá- ra gondolok, amiben még a napfény is bántó, amiben nem fogan se szó, se kedv, de még vágy is alig serked; és elapadnak teste domborulatai. S fodros fehér kötőjének meg lobogó kék szoknyájának emlékezetése pedig remegve száll sóvárgásom, mint forró legelők délibábja, elérem-e még a bennük megtestesült kékmadaramat. A férjéről soha, de soha nem beszélt. Csak éreztem, míg másoktól nem hallottam, hogy amennyire létezett, olyannyira nem volt a felesége szívében. Mondták, hogy lyukat vágott a közfalon, lyukat, hogy ajtónyikorgás nélkül járhasson egyik szobából a másikba. Másszor HHHH « Az erdöszéli A
