Kelet-Magyarország, 1992. március (52. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
..A történeteket lapozáiii-.** Kállai János történelem gyakorta rossz A tréfának tűnő aktualitásai, groteszkségükben hátborzongató érzéseket szülő $r villanásai — a ..napiság" szintjére gondolok, amikor ezeket a históriától idegen meghatározásféléket kimondom — némi túlzással: folyamatos önvizsgálódásra, szembesülésre kényszerítenek valamennyiünket. Mert, mint oly sok dologban mostanában, történelemügyekben is elbizonytalanodtunk; merem remélni, hogy inkább csak mi, akik sem szakembereknek, sem a meghatározó folyamatokat irányítóknak — megengedve: még értelmezőnek, magyarázónak sem — nemigen tarthatjuk magunkat. Áradnak felénk és ránk az újabbnál újabb infromációk, soha sem látott-olvasott forrásanyagok válnak pubiikussá, szupertitkosán kezelt levél- és irattárak nyílnak ki a kutatók előtt, korábban grá- nit-kikezdhetetlenségünek vélt szemlélet- módok, vizsgálati metódusok válnak egy csapásra időszerűtlenné, hogy hitelesebbnek, igazabbnak, elfogadhatóbbnak adják át a helyüket. Már az sem lep meg igazán senkit, hogy egy még nyomda- szagú történelemtankönyvhöz kiegészítő, magyarázó „melléklet” szükségeltetik (hozzátéve: a mű nem régmúlt eseményeket taglal, melyeknél a „ködbe ve- szés” esélye és ennélfogva a tévedéseké nagyobb lenne). Mi lett veled, História? — kérdezhetnénk. Mi lett velünk, akik elszántan vagy támpontjainkat keresve mégiscsak benned és veled élünk, jóllehet gyors arcváltásaid egymásutánját sem követni, sem megismerni nincs elég időnk, legtöbbször talán erőnk se... Tegyünk engedményt, hogy könnyebbedhessünk— így, március idusán révedezve, múltat idézve — a mítoszok pihentető tarkaságának, a homéroszi egyensúly- szimmetriakeresés derűvel megajándékozó szemléletének? Mert az a világ ott és akkor, amikor a szent emlékezetű görög őspoéta „rögzítette” viszályaival, bajaival, véres küzdelmeivel együtt is teljesen és kikezdhetetlen — megmásíthatatlan —, és ami ennél is fontosabb: emberi és nyugalmat sugárzó volt. És, bár ezt csak sejtésszerüen mondhatjuk: menynyire messze esett a „földön járó” görögök (mert nemcsak istenek, félistenek és hadvezérek tették a dolgukat akkor sem!) sokkal színtelenebb világától. A héber mítoszok dísztelensége mennyire más! Bizony, néha homályban-bizonyta- lanságban hagy bennünket a sejtető szűkszavúság, és mégis ez mutatja inkább azt az ősi, históriai vonulatot, melyből kinőhetett a történetírás, mai ésszel, szemlélettel sem elvetendő technikája. Gyötrődött, küszködött eleget a történelmi „megfoghatóság” — az egzaktság —, a kiszámíthatóság, a törvény- szerűségek meglátásának kérdéseivel 1848 forradalmas márciusának vátesz- kiváltságú megálmodója és „praktikus” teendőinek előkészítője, Petőfi Sándor. Az ítélet c„ 1847 áprilisában írt versé1 ben magával viaskodva kérdezi; „És mi az emberiség története?”, hogy válaszoljon rá azonnal: ...vérfolyam, amely / Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, / És egyfolytában szakadatlan foly le korunkig.” A világszabadság, a legtisztábban megvalósítandó demokrácia, a nemzeti függetlenség eszméinek, a zsarnokgyűlölő gondolatoknak elkötelezett hirdetője sommásan fogalmaz, de következtetését az általa ismert „krónikák” hitelességére alapozza, nem hebehurgyán mond ítéletet. Gondja, mint kitetszik a citátumból, neki szintén a „hajdan” bizonytalanságaival, „ködbevesző szikláiéval lehetett. Ezért vallatja a „mélytitkú jövendő -t. Mert hogyan lehetne teljes biztonsággal a jövőbe „látni”, ha a bizonyosnak tudott, történelmi háttér pontosan meg nem rajzolható körvonalú „sziklákat” rejteget, ködfoltokat és olyan tényeket, melyekkel megismerkedni nem tudtunk, nem akartunk vagy nem engedtek bennünket? A krónikás feladata mindenkor felelősségteljes volt, sokszorosan az ma is! Nyomasztóan és becsületbe vágóan az, hiszen átmeneti — vér nélkül forradalmas! — korban kell előszámlálnia, fényre igazulásra „buktatnia" olyan momentumokat, megszólaltatnia olyan forrásokat, még elérhető szemtanúkat, akik autentikusnak tekinthetők. Akik, bár viszolyogva, vonakodva, még ellenőrizhető módon tudnak vallani nemrég múltunk tényeiről, azokról, melyekről eddig nem mertek vagy nem akartak beszélni, mert nem lehetett. Messzibb időkre visszatekintvén, nemzeti históriánk főhajtó tiszteletet parancsoló eseményeiről, 1848 márciusáról, világra szóló, európai nekirugaszkodásunk tragikusba futó, majdnem nemzetpusztulásba zuharitató folyamatairól gondolkodva sem adhatjuk fel — semmilyen indítékból — a bizonyított, igazolt konkrétumok objektivitás-parancsát. Mert ezt a forradalmat és véres emlékű szabadságharcát is többen többféleképpen akarták kisajátítani, nem egyszer elhomályosítva — szándékosan vagy tudatlan akaratlanságukban — a tények megkérdőjelezhetetlen — dokumentálható — precizitását, vagy ezzel nem bírván: akarták kitörölni a megfoghatatlanabb, gyújtó, indulatger jesztő eszmeiséget az emlékezetből. mának nem mítoszterem\ tőkre van szüksége, jóllehet a megszépítő múltba nézés mindig egyszerűbb penzum volt, mint a konkrétumokkal szembesülő következtetések megfogalmazása. Még olyan, inkább eszmeiségükben továbbsugárzó „dolgokban” is, mint: nemzeti függetlenség, demokrácia, polgárosodás, világszabadság... Mert a felsoroltak arányainak megjelenítése a történelemfeltárás, rögzítés kínlódva, vitázva, verítékezve végbevitt (vagy elvégzendő) munkájában adhat csak jövőt megsejtető távlatokat, higgadt, pontos és valamelyest megnyugtató —- talán fájdalmakat, szenvedéseket is engesztelő — válaszokat újra és újra feltofu- ló kérdéseidre, História! A TARTALOMBÓL: • Maroknyi székely utolsó levele • Hitet hozó március • Kinek gerinc, kinek mankó • Egy nemzeti hadsereg • Bújtatott kokárda Fegyvernyugvás kellene Ésik Sándor Valahogy úgy jártunk mi újságírók a szabadsággal, mint te a szerelemmel, Sándor. Amikor még nyíltak a völgyben a kerti virágok, és zöldellt a nyárfa az ablak előtt — ugyan melyik férfi nem lett volna hozzád hasonlóan optimista —, arra gondoltál, hogy Júlia természetesen a síron túl is hűséges lesz hozzád. Nem így lön... Az özvegyi fátyol hamarvást sötét lobogó lett fejfádon. Hitvesed pedig nem sokáig viselte dicső nevedet. Késői utódaid, a tollforgató újdondászok, a nemzet dalának évfordulóján ünnepük a sajtó napját, és ilyenkor szertenéznek házuk táján. Teszem ezt magam is, és végiggondolom azt a két évet, amelyről kezdetben úgy gondoltuk: feltámadott a tenger, és hamar lecsillapodik, utána pedig nyugalmas vizeken találjuk magunkat. Nem így lön... Pedig immár nem lehet panaszunk a törvényadta sajtószabadságra. Olvasom a lexikont: „A polgári forradalmak egyik követeléseként az a jog, amely szerint mindenki szabadon, előzetes hatósági vizsgálat és engedélyezés nélkül közölheti, terjesztheti gondolatait, eszméit, és hirdetheti meggyőződését. Először a francia forradalom alkotmánya mondta ki.” Az a gallus revolúció felfalta gyermekeit, és nem volt sokkal jobb sorsa a magyar hajnalnak sem. Te, Sándor, nem érhetted meg a gyászos véget. A nemzet évekig nem tudta felemelni a fejét. Hallgattak a múzsák, félve ser- cegtek a tollnokok pennái. Az általad oly mélyen megvetett cenzúra századnyinál is hosz- szabb időre tanyát vert a hazában, és oly jól megmelegedett itt, hogy utóbb már a telkekbe is beköltözött. Ezért érzek én csalódást a mi mostanábani szabadságunkkal kapcsolatban. Kevés a hozzád méltó utód, Sándor. A váratlan virradatkor mindannyian azt gondoltuk, hogy külön-külön és egyenként a szabadság bajnokai teszünk, de ez az érzés még addig sem tarthatott, amíg özvegyen hagyott hitvesed hűsége. Szétugrott a nyáj, amelynek egy volt a pásztora. Egyenként vagy csapatokban új aklokat keresnek a tévelygő bárányok. Némelyükből pedig a nagy keresgetésben itt is, ott is ordasok váltak. Ugyan, gondoltad volna-e, Sándor, hogy a hőn áhított alkotmányosság egyik pillérét, magát az Alkotmánybíróságot citálja majd másfél század múltán maga elé egy korábban nem túl szigorú tollforgató...? Vagy azt, hogy egy parlamenti párt elnökének egy hátulsó sorból előrefutott kolléga csak igennem válaszokat engedélyez összevont szemöldökű inter- - jújában? Hát itt tartunk, Sándor. Én nem is tudom, hogy vajon szeretnéd-e ezt a szabadságot, ha hirtelen közöttünk teremnél. A kormányzó párt sokszorosan miniszter politikusa mindenesetre neked is megmondaná, hogy a kritika természetesen kell, ám csak elviselhető mértékben. Minek a zavarkeltés? A vagdalko- zás? Minek a válságról beszélni, mikor nincs válság? Tudod, Sándor, volt idő, az utóbbi évtizedek, amikor a lapoknak a fejlécén kívül alig különbözött valamije, mert a jámbor juhász értett hozzá, miként bégessen egy hangra a nyáj. Manapság azonban az is baj, ha egyszerre és egyformát, az is baj, ha nem. El sem tudom képzelni, hogy Ti, márciusi ifjak, mennyi- idő alatt váltatok volna egymás megölő ellenségeivé, ha a cár nem küldi el csapatait. Ha győztök, csak akkor kezdődött volna az igazi harc. Amint a katonák beolajozták volna a puskákat, kezdődött volna a tollak vitriolozása. Sajnos, eme mai márciusban mi mai toliforgatók hadban állunk. Mással, egymással, országgal, világgal, önmagunkkal is. Idézgetjük magunknak példátokat, pedig valami más előzmény után keltene néznünk, miközben tanulgatjuk a demokráciát. Igaz is... Akárhogyan veszem számba történelmünk szebb napjait, sehol nem bukkanok a szabadság, a béke és a megnyugvás hosszabb együttlétére. Pedig nem ártana ilyen időből példát keresni magunknak valami nyugalmasabb út megkereséséhez. Az a baj, hogy fegyverünk, a toll, veszélyesebb a kardnál, mélyebb, gyógyíthatatlanabb sebet ejt. Vagdalkozók serege pedig lehengerelni képes, akit maga előtt talál. Láthatunk is erre példát eleget manapság a „barikád” mindkét oldalán. Fegyvernyugvás keltene, nem fegyverletétel az évezred végéhez közeledvén, a vágyott Európa levegőjét szip- pantgatva, Sándor. Lecsillapodó forradalom és egymás kímélése. Úgy érzem, hogy egyáltalán nem késő még, hiszen már nyílnak a völgyben a kerti virágok, és rügyezik a nyárfa az ablak előtt. Es ha itt volnál közöttünk, látnád: a téli világ nem előttünk van, hanem mögöttünk. PETŐFI SÁNDOR 15 dík március, 1848 Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyúgodott, Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink, Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani. — Egy ily nap vezérsége, S díjazva van az élet... Napóleon dicsősége, Teveled sem cserélek!
