Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-01 / 27. szám
1992. február 1. A %ekt-Magyarország hétvégi meCCék£etc 1 Kicsi magyar Don-kanyar Nagy István Attila Z ötykölődik velünk a gyorsvonat. Szerencsére éktelenül meleg van a tülkében. Szerencsére? Lassan elviselhetetlen, szinte süt a műbőrborítás. Vajon ki lehetett az a szellemdús férfiú, aki az ülések alá tervezte a fűtést? Bizonyára sohasem utazott még télen vonaton. Az utasok fel-felállnak, kimennek a folyosóra. A vonat zötykölődik, aztán a nyílt pályán megáll. Öt perc, tíz, húsz, negyven, hatvan. Jó egy ilyen kis álldogállás a nyílt pályán. Igaz, hogy a csatlakozó gyorsvonat éppen ebben a pillanatban húz ki Ceglédről Szeged irányába. Most már mindegy. Meleg van. Világos van. Lehet olvasni. Én is ezt teszem. Néha újra elolvasok egy-egy bekezdést, mert nem hiszek a szememnek. Az Orenburg—Tengiz című riportkötet, dokumentumgyűjtemény legfontosabb megállapítása, hpgy az elmiíft évek alatt több százan haltak meg Tengizben. Több száz fiatal, életerős férfi. Az már nem is izgat annyira, hogy egy rubelt száznyolcvan forintért állítottak elő. Ez sem kis teljesítmény! De a több száz halott már olyan tragédia, amelynek érdemes utánanézni. Ezek a férfiak különféle daganatos betegségekben, májkárosodásban haltak meg. Másokkal valamiféle ártalmas mérgezés végzett. A tünetek a tankönyvekből valók, a független szakértő azt mondja: ha csak a betegek elbeszéléseit olvasná, s nem látná a leleteket is, akkor is a napnál világosabb, hogy a betegségek kiváltó oka a rossz munkakörülményekben keresendő. Mit mondanak az illetékesek? Ezek, kérem alkoholisták voltak egytől egyig. Állandóan csak ittak. Igaz, hogy fertőzött vizet ittak, ünnepnek számított, ha meleg vízben mosakodhattak. Igaz, hogy az oroszokat nem engedték azon a területen csak tizenöt napig dolgozni, utána másutt pihentek tizenöt napig. A mieink nyolc-tíz hónapot dolgoztak egyfolytában. Vasárnaponként persze pihentek. Az orvosi ellenőrzést az az intézet végezte, amely minden esztendőben jelentős pénzt kapott attól a vállalattól, amelyik a beruházást bonyolította. Az emberek egészségesek voltak, a gyógyszerek rendelkezésre álltak. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, meg vagyunk elégedve. Ismerős mondat ez ezen a tájon, ahol a felelősségvállalás nem tartozik a kötelességek közé. Kifogásokat persze lehet keresni, találni is. A kint dolgozó magyarok Csernobil szorításában, a gázmező fölött, hihetetlen rossz körülmények között dolgozva és élve bizonyára követtek el hibákat. De van itt egy kikerülhetetlen tény: több százan meghaltak, megrokkantak. Az ő sorsuk, tragédiájuk arra kell kényszeresen minden felelős beosztású embert, hogy tisztázódjon: kinek a mulasztása vagy érdeke vezetett oda, ami Tengizben történt? De ez csak úgy lehetséges, ha a nyilvánosság elé kerülnek azok a dokumentumok, amelyekből a tények rekonstruálhatók. Ha még megvannak. Remélhetőleg lesznek annyira erősek a hozzátartozók és a túlélők, a mostanában formálódó demokratikus magyar közvélemény, hogy kikényszeríti a felelősökből az igazságot. Búza helyett szamárkóró V annak az embernek olyan emlékei, amelyeket nem tud kitörölni az idő. Egymásra rétegződnek az évek, megnyomorítanak a különböző tragédiák, vagy éppen ellenkezőleg: elhomályosítja látásunkat az öröm. Az agyunk öntudatlanul selejtez, felszabadítva tartományait a friss információk számára. De a gyermekkori élményeket, emlékeket százszoros erővel égeti tudatunkba az élet. Talán ennek köszönhetem, hogy mindmáig elevenen él bennem a szántófölddel kapcsolatos minden tevékenység. Nem felejthetem, amikor fogtam az eke szarvát, s előttem szinte kinyílt a föld. Büszkén és magabiztosan lépkedtem a barázdában, a két ló csendes egyhangúsággal, olykor egyet- egyet prüszkölve tette a dplgát. A disznópásztorkodás, a tehénlegeltetés, a kacsákra való felvi- gyázás, ekekapázás, „kukoricafiókolás”, lucernaforgatás, kévehordás, szüretelés, cukorrépatisztítás, venyigegyűjtés, favágás, a kenyérsütés előkészületei, mind-mind olyan emlékeket nyújtottad, amelyek kialakíthatták a gyermeki lélekben a természethez való ragaszkodás igényét, a környezet megbecsülését, az otthonosság érzését. A lélek fontos tartalmai ezek, hiányukat még a városi ember is megérzi, még akkor is, ha sohasem volt részünk benne. Sok-sok éve már, hogy a selymes legelő helyett a város füstjét kaszálom, de sohasem jutna az eszembe, hogy visszatérjek a Debrecen melletti tanyára, ahol a szüleim földje volt. Még kárpótlást is kérhettem volna, de mi értelme lenne, ha törékeny autómmal megállnák a tábla szélén, végignéznék a földemen, és visz- szaidézném a soha vissza nem térő gyerekkort. Mindez azért jut éppen most az eszembe, mert hamarosan kiszabadul téli álmából a természet, fölenged a föld, kezdődhet a mezei munka. Meg kell alapozni a jó termést, a gazda gondosságával el kell tervezni az idei munkákat. Ott áll a régi vagy az új parasztember a tábla szélén, és azon gondolkodik: mivel szántson, mivel vessen. Kilépett a téeszből, megszűnt a közös, a maga ura lett. De lehet-e a maga ura a szegény ember? Aligha. A föld pedig várakozik, mert újsütetű gazdája — anyagiak híján — nem tud mit kezdeni vele. A vidéket járva egyre többen panaszolják, hogy nagy gondokat okozhat még ez a helyzet. Könnyen veszélybe kerülhet a következő évek termése. Traktor, vetőgép, sok-sok ügyes és többféle célra használható gép kellene. Kisgazdaságonként legalább tízmillió forint. Ki adja? Milyen feltételekkel? Ma még alig lehet ezekre *a kérdésekre válaszolni. De a búza meg a rozs nem tud várni. Nem lehet évek múlva vetni, s majd évek múlva aratni. A természet nem vesz tudomást a felgyorsított vagy kikény- szérített változásokról. Neki megvan a saját programja. Nem tehetünk mást, mint hogy ehhez igazodunk. Ha elmulasztjuk, nem fogjuk érezni a frissen sült kenyér jó illatát. A parlagon maradt földeken csak szamárkóró terem. Keselyűk a falu felett Tunyogmatoics újgyarmatosítása Galambos Béla Tunyogmatolcs (KM) — A miniszterelnökhöz, mint utolsó „mentsvárhoz” fordult segítségért a Szamos menti település, Tunyogmatolcs népe, egy január 10-én keltezett és közel ezer lakos által aláírt levélben. A levélírók szerint nem zött — végül „kiderítették”, hogy a kérdéses épületek nem . adhatók ei, mert nincsenek / felértékelve. Én azonban * abban biztos vagyok, hogy ha akkor mi nem megyünk el arra az „árverésre”, azok az épületek Rádi Miklós polgármester jól ismeri a község lakóit ért sérelmeket. A községháza emeletén, dolgozószobájában a kialakult bizalmatlanságra és a mostani elkeseredettségre igyekszik magyarázatot adni: — Amit soha nem tudCsakhogy itt ezekről az üzletekről mindig utólag lehet valamit megtudni. Az idősek bizalma, persze, már nem most rendült meg a szövetkezetben. Amikor már minden erővel az adósságot kellett volna törleszteni, a volt tsz-vezetők akkor is a nagy kukorica-, meg gyümölcsösbérletükkel törődtek, s azzal, hogy miként lehetne prémiumot osztani. Amennyit mi kaptunk, nem lettünk vele boldogabbak. Ám a főnökség sok tízezer forintot vett föl. Most, nem régen — bár egy gyűlést össze nem hívtak — a fiatalabbak megalakították ezt a szakszövetkezetet. Én abban sem tudok bízni. Tönkre fognak menni ekkora adóssággal. ♦ ❖ ♦ A romokon megalakult tunyog- matolcsi szakszövetkezet néhány tagját gépjavítás közben találom a faluszéli, volt tsz-telepen lévő. most már általuk -bérelt műhelyépület előtt.. . — Mi, fiatalabbak nem rendelkezünk földtulajdonnal, viszont úgy gondoltuk, nekünk is meg kell itt valahogy élnünk — szólal meg a hamar oldódó társaság egyik tagja, a szakszövetkezetet kezdettől fogva szervező Kovács Béla raktáros — miután a saját húszezer forintjainkkal közel negyvenen megalakítottuk a szakszövetkezetet, gépeket vettünk kilencmillióért, hitelből, kibéreltünk épületet meg valamennyi földet. Hitelből fogunk gazdálkodni, de tiszta lappal indulunk, mert a tsz adósságát, jogutódjai nem lévén, nem kell átvállalnunk. Jelenleg már közel kilecven tagot számlálunk. A nyugdíjasok belépéséhez nem kérünk pénzt, elég ha a földjüket hozzák. Többszörösét fizetjük a korábbi földjáradéknak. A „csöndes” vagyonértékesítésről mindnyájan tudnak, hisz a rossz hír gyorsan terjed. Jakó Károly traktoros is jól tájékozott: „a 370 darab szarvasmarhát meg két pár lovat felszereléssel vásárolt meg 3,7 millióért egy állatforgalminál dolgozó gyarmati ember a társával. Azon az elbal- tázott telepen már hónapok óta hasig trágyában álldogáló marhákat egy kicsit jobban tartják, néhány napig gondozzák, majd — ami a tsz-nek lehetetlen volt — leadják vágásra. Csak 50 forintért vegyék meg kilóját. A 21 forintos vételárhoz képest akkor is minimum százszázalékos a haszon, néhány hét alatt! Az erdővel ugyanez a helyzet. Lábán megvette egy vajai vállalkozó és most busás jövedelemmel adja tovább a fát egy fűrészüzemnek.” — Amikor így, utólag látják, hogy már megint eladtak bagóért valami értéket a községből — felmerül az emberekben Tunyog- matolcson is a kérdés: miért csak a vérszagra érkező cápáké lehet a nagy konc? A helyi lakosság, akinek kicsit az élete is benne van, miért nem részesülhet a faluja vagyonából vagy annak a hasznából? Egy felszámolás csak ilyen módon mehet végbe? volt elég, hogy a tavaly 170 milliós adóssággal az önmaga kezdeményezte felszámolás sorsára jutott fehérgyarmati termelőszövetkezet, a 85-től tartó „kényszerházasság” évei alatt kiürítette a községet, de még most is tovább folyik a tunyogmatolcsiak kisemmizé- se. A helyiek feltételezése szerint a felszámolást végzők kiforgatják maradék értékeikből is őket, s mire mindent elölről, új alapokon kell kezdeni, egyszerűen nem lesz, amivel megtegyék. A tunyogmatolcsi képviselő- testület a volt tsz-vagyon értékesítése során tapasztalt szabálytalanságot ugyan már jelezte az Állami Számvevőszéknek, sőt, a község érdekeinek érvényesítése végett novemberben falugyűlésen csikartak ki Ígéreteket a felszámolást végző Pénzintézeti Központ szakembereitől. Ám mind ez ideig az égvilágon semmi megnyugtató nem történt. Az idő múlásával csak a nép lesz egyre feszültebb, mert a jövőjét, a megélhetését illetően még semmi bizonyosat nem tud. Fogalma sincs, lesz-e háztáji vagy bérelt föld, s ha igen, hol mérik majd ki s mennyiért. Pedig tudni Ami azután történt, az nagyjából már ismert az eddig elmondottakból, de mi a véleményük a szorgalmukról híres matolcsi gazdáknak? Tisza Gyula portája csak egy ugrásra van a polgár- mesteri hivataltól. Az udvaron most is, a kemény januári hideg ellenére munka folyik. Az öreg szelelőrostával napraforgót tisztítanak. — Fehérgyarmatból itt már a legtöbb embernek elege van. Minél hamarabb le kell ráznunk a nyakunkról — tessékel be a konyhába egy kis beszélgetésre a 32 éves téesztagságával 4600 Ft nyugdíjat kiérdemlő hajdani fogatos — borzasztóan feszültek az emberek, mert fogalmuk sincs, hogyan, miből fognak majd megindulni. Ugyanakkor látják, hogy eladták a nyárfaerdejüket, a Kálmánmajort az ösz- szes szarvasmarhával, potom pénzért. Hát, tízezer forintért vettem volna én is egy tehenet. — Az eladásra meghirdetett összes vagyontárgy között szereplő tsz-irodánkat és két szolgálati lakást szerettünk volna megvenni azon az értékesítési akción. A meghirdetett alacsony árakon nekünk is megérte volna. Ám valószínűleg nem így volt eltervezve. Kétórás várakozás után — amely közben kisebbfajta pánikhangulat volt érzékelhető az értékesítést lebonyolítók köA tunyogi tsz-irodát is elfelejtették felértékeltetni A SZERZŐ FELVÉTELEI A „privát” marhák már mehetnek a bárd alá Gyarmatot minél hamarabb le kell rázni a nyakunkról... szeretné, mert a földet trágyázni, a gyümölcsöst metszeni kellene már. Szoronganak, mi lesz, ha rájuk szakad — az itt egyetlen megélhetési forrást jelentő földdel együtt — a feszámolt tsz adóssága. Mi történik azzal a sok idegen bérlővel, akiknek kiadta a volt szövetkezet vezetése a tunyogmatolcsi határban lévő almáskerteket? Egy újabb évre „ki lesznek zárva saját vagyonuk használatából”? — Ami viszont a községben az elmúlt hetekben, hónapokban történt s történik ma is, a lakosság „szeme láttára”, abban nincs sok köszönet. Csak az emberek keserűségét, felháborodását fokozza a felszámolás címen folyó kótyavetyélés, melynek során a falu teljes kisemmi- zése, kifosztása megy végbe — háborog Sándor Miklós önkormányzati képviselő-testületi tag, aki néhány képviselőtársával részt vett október 22-én az eddig egyetlen nyilvános „árverésen”, hogy vásároljanak néhány épületet a tunyogmatolcsi önkormányzat számára. let a Pénzintézeti Központ kirendelt, felszámoló szakembereitől. A levélben az áll, hogy ameny- nyiben nem vonják vissza a bejelentésben foglaltakat, a bíróságon perelik be rágalmazásért a tunyogmatolcsiakat. — Lehet, hogy börtönbe kerülünk — teszi hozzá egy árnyalatnyi humorral a hangjában Sándor Miklós —, de úgy döntöttünk, most már állunk elébe, mert itt valaminek történni kell végre. Ha ez így megy tovább, egyszerűen képtelen lesz megélni a nép a saját falujában. mind elkeltek volna kikiáltási áron! — mondja határozottan beszélgetőpartnerem, aki egyébként a községi művelődési ház igazgatója, s mint meséli, mostanában egyre gyakoribb résztvevője forró hangulatú, a falu jövőjét taglaló beszélgetéseknek. Készségesen sorolja kik voltak a kérdéses épületeknek a már-már biztos, olcsó vételben megzavart vásárlójelöltjei. Az esetről a Számvevőszéknek tett bejelentésüket követően levelet kapott a képviselő-testüjjak az itteniek megemészteni, az a 7 évvel ezelőtti tsz-egyesí- tés, amikor is két veszteséges üzemből egyet csináltak úgy, hogy a mi tsz-ünket kényszerítették a „házasságra”. Több sikertelen kísérlet után végül a nyugdíjasok szavazatával sikerült, amit úgy szereztek meg, hogy a frigy létrejötte után két mázsával több kukoricát ígértek nekik járandóságba. így aztán alig volt szükség még egy kis kozmetikázásra az eredményen, meglett a gyarmati párt-, és tsz- vezetők és a melléjük áíló megyei hatalom álma. Kezdetben támogatásokkal még ment is a gazdálkodás, de pár év múlva hanyatlani kezdett, s az adósság csak folyton nőtt. Addig-addig, hogy '91 márciusában az elnök kezdeményezte a tsz felszámolását fizetésképtelenség miatt, ami júniusban meg is kezdődött.
