Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-01 / 27. szám
8 Ä %ác t - Magyarország hétvégi meißHfete 1992. február 1. Valóban Vaja baja? Válasz Asztalos János Úrnak Eddig csak figyelmesen olvastam azokat az írásokat, melyeket Asztalos János publikált mostanában a különböző napivagy hetilapokban, valamint jóval régebben a Komárom Megyei Dolgozók Lapjában. Különösebb hozzáfűzni valóm nem volt a rendszerváltás óta megjelent cikkekhez annak ellenére, hogy a magánvéleményem megvolt. Mégis: mi az, ami most írásra késztetett? Nem más, mint a Ke- let-Magyarország január 11-i számában a „Nem csak Vaja baja” című cikk. Ennek is az a része, mely engem érint, mint a nagyközség polgármesterét. Sok igazság van az Asztalos János által megírt cikkben az ő szemszögéből, de van az éremnek másik oldala is. Valóban foglalkozott a vajai képviselő-testület a vajai múzeum tevékenységével az 1991. május 23-i ülésén. Mégpedig azután, hogy Varga Béla múzeumigazgató javaslatára tűzte napirendre a testület a múzeum tevékenységéről és jövőbeni feladatairól szóló tájékoztatót. Varga Béla írásban készítette el a múzeum tevékenységéről és a jövőbeni feladatokról szóló tájékoztatóját. Természetesen az ülésre meghívtam a Szabolcs- Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat elnökét és a megyei múzeumok igazgatóját, dr. Németh Péter urat, mint a vajai múzeum igazgatójának felettesét, aki szakmailag a legilletékesebb volt a múzeum tevékenységét értékelni. Varga Béla a tájékoztatójához szóbeli kiegészítést nem fűzött, viszont írásos véleményét szóban is elmondta dr. Németh Péter a vajai múzeum tevékenységéről, ami nem a legkedvezőbb képet adta a végzett munkáról. Varga Béla részéről hozzászólása személyeskedésre adott volna okot, ezért felhívtam figyelmét, hogy a tárgynál maradjon. Erre jogom volt, mint a testület elnökének... Valóban támogatott az MDF vajai szervezetének tagsága a helyi választásokon. Támogatott engem, a volt pártállam egyik tagját és volt funkcionáriusát, mert ők bizonyítva látták azt, amit Ön még fel se tételez, hogy nem volt minden MSZMP-tag és funkcionárius gazember és tisztességtelen. Nem szégyellem az elveimet, vállalom a tetteimet. Nem szégyellem és nem sajnálom ánnak ellenére, hogy az a párt, és vajai bizottságának tagjai akadályozták meg 1988-ban Vaján vezetővé (vb-titkárrá) való kinevezésemet, akiknek soraiba én is tartoztam. 1989 januárjától a választásokig, 1990. október 30-ig az Ófehértói Községi Tanács vb-titkára voltam. 1990. szeptember 30-án három jelölt közül a község lakosságának döntő többsége polgármesternek választott meg. A választások idején nem voltam idehaza, az egyetlen választási ülésen kívül kampányt nem folytattam, igaz függetlenként indultam. Szóban, de lehet tettben támogatott a vajai lakossági érdekvédelmi szervezet, azj MSZP és a helyi MDF is. A helyi! FKgP nem. Nekik más polgár-! mesterjelöltjük volt. Nem volt paktum és nem is lesz — ellen-! tétben Asztalos úr megállapításával —, nem arra tettem az esküt, hanem arra, hogy Vaja'község érdekét fogom képviselni. Most független vagyok, nem vagyok párttag. Volt MSZMP-tag- ságomat jóval, rosszal vállalom, az új pártok jó elképzeléseivel szimpatizálok. De ez legyen az én szuverén jogom. (Asztalos úr szerint a helyi MDF-szervezetnek köszönhető, hogy polgármester lettem? A község lakosságának 99 százaléka nem MDF, de nem is más pártnak a tagja. Választóim többsége párton kívüli.) Téves Asztalos úrnak az a kijelentése, hogy a paktumi alapállásból indulhatott feljelentéssorozat, vizsgálat. A bizalmi szava-, zást a vajai általános iskola nevelőtestületének tagjai kezdeményezték, és megerősítették a je^ lenlegi igazgatót beosztásában... Az óvoda vezetőjével csak egyetlen alkalommal tudtam beszélni, ugyanis 1990. november 20-tól táppénzre ment. Az óvoda dolgozói kivétel nélkül — egyhangúlag — kezdeményezték a bizalmi szavazást. Elmaradt azonban a bizalmi szavazás a betegsége miatt. A vezető óvónő nagyon hamar leszázalékoltatta magát, és megvárta, míg táppénze kimerül, majd azt követően szüntette meg munkaviszonyát... Hogy miért mondott le az általános iskola két igazgatóhelyettese? Munkáltatójuknak biztosan megindokolták, még akkor sem tartoztak nekem beszámolni, ha mindkettő tagja a képviselő-testületnek, de elgondolkodtató döntésük!... A művelődési ház igazgatójának munkaviszonya megszűnt, mivel a képviselő- testület úgy döntött, hogy a költségek csökkentése érdekében 5 éves hasznosításra magánszemély részére bérbe adta a művelődési házat. A volt igazgató most is a művelődési házban dolgozik. A művelődési ház tevékenysége érdekes módon javult, mióta magánszemély hasznosítja, és közel 2 millió forint az ön- kormányzat kasszájában marad. Elgondolkodtató Asztalos úrnak az a kijelentése, hogy Molnár Sándornak biztos tanári állása volt az őri iskolában. Miért? Neki nincs joga ahhoz, hogy saját falujában dolgozzon szakképzettségének megfelelően olyan munkakörben, mint Asztalos úr? Vagy Asztalos úr, aki nyugdíjas s nyírmadai lakos, neki viszont van joga, hogy elvegye egy vajai fiataltól a munkahelyet; attól, akinek személyében biztosítva van annak a hagyománynak és szellemnek a folytatása, amiért Molnár Mátyás, az édesapa, az egykori múzeumalapító, hagyományteremtő annyit fáradozott? Téves Asztalos úrnak az a megállapítása is, amelyet a cselszövésről ír Molnár Sándor múzeumi alkalmazása érdekében, s hogy levelem megírását „pártérdekekkel magyaráztam”. Személyes meggyőződésemet, illetve tapasztalatomat írtam le a múzeum tevékenységével kapcsolatban dr. Németh Péter úrnak, és javasoltam részére, hogy vizsgálja felül az alkotóház és a gyermekmúzeum működtetésére hivatottak munkakörét, tevékenységét, és ha úgy ítéli meg, a szükséges személycserét szíveskedjen elvégezni. Figyelmébe ajánlottam a Vay Ádám Múzeum alapítójának, Moinár Mátyásnak a fiát, Molnár Sándort, aki vajai lakos. Ez cselszövés? Akkor vajon az mi volt, amit Asztalos és Varga úr kiterveltek a diákotthon elvételével, annak ellenére, hogy a hadtörténeti múzeum igazgatója, dr. Korsós László ezredes úr túlzónak érezte azt, hogy a három nagy szabadságharc emlékmúzeuma legyen bármelyik településé (Határszél-Zenit, 1991. április 5.). De említhetném a Művelődési és Közoktatási Minisztérium 1991. március 13-án kelt levelét is, mely többek között leszögezi, hogy „a tervezett múzeum kialakítása előtt egy sor problémát rendezni kell”. Többek között a tanyai diákotthon megszüntetését, illetve az ott lévő diákok részére új kollégiumi férőhelyek kialakítását. Mikor, kivel beszélt, egyeztetett ebben a kérdésben a vajai múzeum vezetője? Mert velem nem, aki talán a legilletékesebb lett volna. Tisztelt Asztalos Úr! Kétségbe vonja az én tisztességemet — anélkül, hogy nevemet (Tisza László) ki merte volna írni —,‘képességemet, s hogy képzettségemnek megfelelő munkát kapjak az első demokratikus választás alkalmával. Mindezt visszautasítom. A fentiek ellenére tisztelem és becsülöm Asztalos urat, tisztelem és becsülöm azt a szándékot, amivel egyet is értek, hogy legyen a három szabadságharcnak emlékmúzeuma, ha ahhoz minden feltétel megvan. A magam részéről e válaszadással a vitát lezártam, annál is inkább, mivel munkámról, döntéseimről elsősorban választóimnak tartozom elszámolni, és az ő véleményük az, amire elsősorban én igen sokat adok. Békés, egészséges nyugdíjaséveket kívánva, üdvözlettel: Tisza László Vaja nagyközség polgármestere (Ezzel szerkesztőségünk is lezárja a vajai vitát.) Elek Emil: Az ö ünnepe Tapolcai Zoltán Nyíregyháza (KM) — A bőrfotel nagyot szusszan, ahogy beleveti magát. — Ó, boy! — mondja, majd megereszt egy göndör kacajt. A mosoly letö- rölhetetlenül ott marad a szája szegletében, szabadkozó szavait a kezével hadonászva vezényli. ♦ Melletted életveszélyben vannak a poharak, a vázák! — Látnád a húgomat! Robbanásig telve van energiával, de ez nálunk családi hagyomány. ♦ Ha már a családnál tartunk. Mint mindenkinek, nekem is a „Jim" vagy. — Családi nevem Kraus. ♦ Szóval Jim Kraus az Újvilágból. Pontosabban? — Keleti part, Kentucky. Most. ♦ Most? — Washingtonban születtem, Marylanden nőttem fel, Floridában tanultam zenét, ha mond ez valamit, az Asbury College-ben. Majd újra Maryland, az egyetemen zongora-ének-karmesteri fakultás, amelyet Dél-Floridában a reneszánsz s a korai zene történetének tanulmányozásával fejeltem meg. ♦ Aztán lógtad magad, s Nyíregyházára jöttél angolt tanítani. Logikus. — Már hogy? Mit gondolsz, hány éves vagyok? ♦ Magyar léptékkel számolva, ha egyszer sem ismételtél évet, úgy huszonöt. — Ó, boy! Akkor számolj tovább! Floridában egy templomban voltam zenei direktor (mu- sicdirector). Hét kórust dirigáltam, utaztattam, illetve másokat hoztam a templomunkba. ♦ Pontosítsunk! A templomnak volt hét kórusa? — Igen. Miért kérded? ♦ Ó semmi, semmi... csak..., szóval úgy huszonnyolc lehetsz. — Ezután kezdtem vallási tanulmányaimat, majd vasárnapi iskolában tanítottam. A marylandi egyetemre visszakerülve zongorát, éneket, zenét oktattam. Ekkor jött a nagy elhatározás. ♦ Harminc... —...két évesen. A vallási szemináriumom vezetője ajánlotta a lehetőséget. ♦ Az értetlenségem változatlan. Neked az életed a zene! — Nem árt a változatosság! Hatéves korom óta, amikor először ültem a fekete-fehér billentyűk elé, minden pillanatom abból áll, hogy koncert itt, koncert ott, zongoraóra itt, énekóra ott. Jól esik kilépni egy időre ebből. ♦ De ha ittrekednél, mondjuk egy nagy európai háborús válság miatt? — Annyira jól érzem magam, hogy még egy évig maradok. ♦ A család? — Édesapám tizenkét éve meghalt. Édesanyám aggódik, de örül is. Levelezünk, jobban mondva ő ír, én meg néha válaszolok. ♦ Feleség? — Elváltam. ♦ Ugorjunk! Hunyd be a szemed! Pergesd végig életed legkedvesebb emlékeit! — Ó, boy!... OK. Washington, Smithsonian Múzeum. A marylandi kórussal vendégszerepeltünk, s én énekeltem a szólót... Tizenhat évesen Bécsben egy gimnáziumi kórussal első díjat nyertünk... ♦ Te mindig csak énekeltél? — Tizennyolc évesen két-két hetet töltöttem az akkor még két darabban lévő Németországban Luther Márton útvonalát végigjárva. Mély benyomást tett rám a keletnémet egyházi emberekkel való találkozás, s azóta is Istennel való kapcsolatom apró bajaimon átsegít. ♦ Újra hunyd be a szemed! Életed legrosszabb élményeire gondolj! A SZERZŐ FELVÉTELE — Van belőle szép számmal... tizenkét éve meghalt az apám..., de inkább nem idézem fel. Mondok helyette még néhány jót. Például a karácsony. Mifelénk a csillogás-villogás, a reklámhadjáratok mögött alig van már érzelem. Pedig nekem nagyon hiányzik a családias ünneplés. Képzelheted ezek után, amikor nálatok december 24-én a diákok beállítottak hozzám egy karácsonyfával. Legajább tíz helyre meghívtak, s ahová végül is elmentem, igazi szeretettel fogadtak. Meg ahogy a gyerekek körülvesznek. De ez nem csak azért jó, mert nekem örömet szerez. Vállalt feladatomat, a nyelvtanítást így jobban el tudom látni. Hisz ez a közelség kell ahhoz, hogy beszélgessünk, hogy sokat beszélgethessünk. ♦ Egyházad? Az éneklés? — Mint metodista az Evangéliumi Testvérközösséghez (angol kiejtéssel kántálja a magyar szavakat) járok, a Nyíregyházi Vegyeskarban (a kiejtése semmit nem változott) énekelek... A válásnál azt mondtad, hogy ugorjunk..., szóval, remélem, hogy találok valakit, aki... szóval, szeretnék újra megházasodni... ♦ Ez azt jelenti, hogy egy magyar lányka a kiszemelt? — Ó, boy!... De ki tudja? A tűz bokrában Törő István Szembenézel hát önmagaddal, játszadozol a fűrészfogak élén, hozzád kezesül a gondolat, s járkálsz mezsgyéjén, útszegélyén, ficánkolsz olykor a tűz bokrában, kettős nyelvekkel kacérkodói, arcodnak nyíló lámpásait viszed a sötétbe, ha elkárhozol, magad mutatod, a verseket, mik kínjaidból összeállnak, a f'íz fodrait hajtogatod, s jársz nyomában a békítő nyárnak, s ha egymásra talál olykor-olykor ölelni tartalmát a forma, mindig lesz ki előbotorkál, s virgonc csikóit újra eloldja. z önkény a második emeleten lakott. Kisgyermekkorom nagy bérházának második emeletén a sarokban, az utca felőli fronton. Akkoriban, mikor a bőrkabátosoktól való rettegés — hallga csak: lépteket dong a gang — a lélegzetet is visszafojtotta a sűrű függönyök hajlatai mögött, és viccet csak kipróbált barátok meséltek egymásnak. Az Önkényt Eskának hívta mindenki a házban (persze szájról olvasandó néma artikulálás- sal), mert állítólag 19-ben, a tanácshatalom idején, amikor, mint mondták, élet-halál ura volt a környéken, nem aláírással, hanem csak s.k.-val hitelesítette rendeletéit. Sajátkezűleg döntve életről és halálról. A kommün bukása után Oroszországba emigrált, ahol Rákosival is puszi- elvtársak lettek. Együtt tértek vissza diadalmasan a Berlin felé dübörgő rohamléptek, paták, kerekek és lánctalpak nyomán. Népünk Nagy Vezére később, hatalma zenitjén sem feledkezett meg régi barátjáról, akihez születésnapján személyesen jött el gratulálni a lakására. Könnyen elképzelhető, hogy ezt a látogatást milyen felhajtás kísérte a házban a kókuszszőnyegtől a testőrök nyüzsgő sokaságáig. — Ha valaki nem tetszik Eskának, vagy akire csak megneheztel bármiért is, azt úgy elviteti, /mint a vöcsök! De még a famíliáját is! — tartották a lakók, mint ahogy gyanították azt is, hogy a Tanácsosékat a harmadikról, az ő személyes közbenjárására, Eská intézkedésére deportálták Apám azon az emlékezetes vasárnap délutánon is zongorázott. (Akkortájt még igazi cselekvések pótolták a későbbi pótcselekvéseket.) Muzikális hajlamát nagyanyámtól örökölte, aki zenetanárnő volt, de az igazi sikerhez, a hivatásszerű megélhetéshez kitartása vagy szerencséje Réti János Az önkény dala egy őszi nap proletárszürke de- rengésű hajnalán. Mi hármasban, anya, apa, meg én, ugyancsak a harmadik, a legfelső emeleten laktunk, egy gangra néző két szoba félkomfortosban, azon a szárnyon, ahol az egyszerűbb lakások voltak, de oda többet sütött a nap. Szüleim felhőjáróan fiatalok és szél- lelbélelten szegények voltak, mégis valamit menteni próbáltak a halálra ítélt polgári életformából. A zongorát, az ernyős asztali lámpát, a horgolt térítőkét, a faragott csillárt, könyveket, hanglemezeket, pedig a csőbútorok és neonfények kora már a küszöbön állt. kevésnek bizonyult. Csak a szombat meg vasárnap délutánok, baráti vendégeskedések öröme kárpótolta valamennyire. Akkor is zongorázott, azon a nyár végi vasárnap délutánon. Az ebédek illatát már felfalta a lépcsőház, és a korlátok árnyéka berácsozta a körfolyosó mozaikját, sőt a falra is egyre több csúszott fel, miközben nagy szobánk ablakán át tangók, foxtrot- tok és keringők dallama szállt az álmosító meleget sugárzó emeletek között. És akkor egyszer csak ott lenn, majdnem szemben, a másodikon kivágódott a saroklakás ajtaja, és maga Eská csörtetett
