Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

Mr kérdések Cservenyák Katalin Nyíregyháza (KM) — A vál­lalkozások korában élünk. Ta­lán még azt is mondhatnánk: ez a divat. Manapság, aki tehe­ti, különböző üzletekbe fekteti tőkéjét, azzal próbálja fiaztatni pénzét. Intézményeknél, válla­latoknál egyre gyakrabban ta­lálkozunk olyasmivel, hogy épületrészeket, irodákat adnak bérbe, hogy egy kis plusznye­reségre tegyenek szert. De vajon mi a helyzet az ön- kormányzatokkal? Köztudott, hogy nincsenek túl rózsás hely­zetben a falvak, városok kasz- szái, mifelénk különösen jól jön­ne még egy kis pénz. Igaz, erre helyi adók kivetésével bármikor lehetőség nyílna, ám az önkor­mányzatok többsége úgy gondol­kodik, nem szabad már tovább terhelni a lakosságot, hisz bőven ott van már a tűrőképesség hatá­rán. Vállalkozzanak hát? Egyálta­lán belefér-e az önkormányzat gondolatkörébe, tevékenységé­be a vállalkozás? — erről beszélgettünk Felbermann End­rével, Nyíregyháza megyei jogú város alpolgármesterével. — Igazából nem fér bele, sze­rintem, mert nagyon óvatosan kell bánni ezzel a kérdéssel. Aki vállalkozik, az kockázatot vállal. Mi pedig felelősséggel tartozunk az intézmények működtetéséért, fenntartásáért. Elsősorban nem az a cél, hogy az önftormányzat vállalkozzon, hanem az, hogy fejlessze a várost. Működtesse az intézményhálózatot, foglal­kozzon a lakosság gondjaival. A vállalkozásélénkítést azon­ban már kitűzheti célul. Nyilván vannak olyan dolgok, amelyek­ben vállalkozik az önkormány­zat, de semmiképpen sem olya­nok, amelyekkel nagy anyagi kockázatot vállalna. Örököltünk a múlt rendszerből tanácsi kft- ket, ilyen például az Uniber, Uni- terv, ezekbe bizonyos tőkerész­szel bevonult a tanács. De arra törekszünk, hogy folyamatosan kiszálljunk, azóta már csak az Uniberben van érdekeltségünk. Felbermann Endre Ugyanakkor a magánszemélyek is szeretnék megvásárolni a ré­szünket. Nem olyan nagy üz­letrészekről van azonban itt szó, hogy veszélyeztetnék a mű­ködést. »• Ezek szerint a nyíregyházi ön­kormányzat nem is vállalko­zik? — Azért vannak példák. Ha létrejön az amerikai—magyar vegyes vállalat ötven-ötven szá­zalékos részvétellel a kábeltévé­re, az vállalkozás lesz, de nem látok benne túl nagy kockázatot. Mi a kábelvagyont visszük bele, s ez a típusú vállalkozás a vilá­gon mindenütt nyereségesen működik. Azonkívül belekény­szerül az önkormányzat, hogy bizonyos vállalatok átalakítása során tőkerésze legyen az új vál­lalkozásokban. A belterületi föld értékével tagok leszünk, s ha nyereséges a cég, osztalékot kap az önkormányzat. > De akár el is adhatnák a terü­letet? — Választhatnánk azt is, de az esetek többségében a tőke­résszel veszünk részt. Legutóbb például a kenyérgyár, az iparcikk kisker. és a Tüzép átalakulása­kor is ez történt. Bevételekre iga­zán akkor lehetne szert tenni, ha korábban nagyobb hangsúlyt fektettek volna arra, hogy a város minél nagyobb területtel tudjon gaz­dálkodni. Azonban, sajnos, egyre inkább beszűkülnek a lehe­tőségek, s ez gátat jelent. Vannak ugyan még mindig komoly területek, amikkel nem tudtunk eddig mit kezdeni: például a Jósavárosban az MDF-piac. De van­nak olyan szituációk, amikor a nálunk je­lentkező vállalkozó­nak csak kisajátítás, szanálás árán tu­dunk területeket kí­nálni. Az elkövetkező három évet szeret­nénk úgy felhasznál­ni, hogy a terület-elő­készítésben lépjünk előre. Nekem két vesszőparipám van: az egyik az infra­struktúra, a másik az előbb említett terület-előkészí­tés. Ezzel a kettővel lehetne a bevételeket gyarapítani. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a telek mindig is jó üzlet volt, soha nem fizetett még rá a bolt­ra, akinek földje volt. Lehet azon gondolkodni, hogy nem mindent eladni, hanem ap­portként bevinni a vállalkozásba. Szegeden például bérbe adták a területet. Nagyon óvatosan kell bánnia a vállalkozással az ön- kormányzatnak. A „vállalkozó önkormányzat" elméletben nem hiszek, ez maszlag, nem lehet cél. Biztos és stabil működését kell teremteni, a vállalkozásban pedig állandó a kockázat. > Azt szokták mondani, az ön- kormányzat maga ne vállal­kozzon, legyen inkább vállal­kozásbarát. — A vállalkozásélénkítés nem könnyű. Alapvető kérdés: mit tud nyújtani a város? Hiába adok én közműves telket, ha nincs telefo­nom! A Takarékbank ügyvezető­je a közelmúltban azzal keresett meg, hogy új helyre költöznek, öt telefont is igényeltek, egyet sem tudnak adni nekik. Hogy lehet akkor így vállalkozást indítani? Ha nincsenek alapok, nem lehet vállalkozásbarát politikáról be­A TARTALOMBÓL: • Génjeinkben élő szenvedély • Mosolytalan életünk • Negyven éve Givenchy • Keselyük a falu felett Vállalkozó önkormányzat szélni. Meg kell teremteni a felté­teleket, >• Mostani helyzetében miben tud akkor segítséget nyújtani az önkormányzat? — Az előbb említett alapok megteremtésében és információ­hoz jutásban. Nyitott a városhá­za, bárki megtudhatja, hiszen nyilvános, hol vannak olyan terü­letek, amelyekre lehet építeni. Az év első felében elkészül egy projektfüzet. Ebben minden ön- kormányzati tulajdonú üres terü­letet adatokkal együtt közre­adunk. Kisajátításra nem törek­szik az önkormányzat, elsősor­ban az adásvétel a célunk, de ha nem sikerül, kénytelenek le­szünk mégis a kisajátítást vá­lasztani. Az új telefonközpont építése azért húzódik, mert a Magyar Távközlési Vállalat né­hány lakóval nem tudott meg­egyezni, akiknek a telkén lenne az épület. Dupláját kérték annak, mint amit a szakértők megállapí­tottak. Megkezdődött a kisajátí­tás, csakhogy ez eJég hosszú időt vesz igénybe. >- Sokszor hitegetjük magunkat, egymást, hogy nagyszerű le­hetőségeink vannak itt, há­rom ország határán, s özönle­nek majd a külföldi tőkések... — Nem igazán jönnek! — A legnagyobb jelentőségűnek a távközlés fejlesztését látom. Ez­zel lehet majd csalogatni őket. Mert ha nincs az adott területen víz, csatorna, azt a város meg tudja oldani. A hírközlést egye­dül azonban már nem. A külföl­di tőkebeáramlás legsúlyosabb akadálya a telefon, telefax hiá­nya. * >- Ami, persze, még csak az egyik fele a dolognak, mert kell még hozzá kábel. — Nyilván kezdeményezheti az önkormányzat, bonyolíthatja a szervezést, de teljesen tisztán ebben a kérdésben még nem lá­tok. Mert ha megépítem, neki­adom a Matávnak? Esetleg bér­be? Az biztos, hogy már az idén foglalkozni kell vele. Jött egyéb­ként árajánlat lakásonként tizen­ötezer forintra, tárgyaltunk a svéd Kommundatával, akár negyvenezres központot is hoz­nának, csak legyen, aki finanszí­rozza... Kolostorban fi Cef^'EmÜ a %de t-íMagyarország fotórova tanaid -L—* vezetője. Csaknem negyedszázada örökíti meg gépeivel e mostoha sorsú országrész történelmi válto­zásait. ‘Eközben művészi értékű aíkptások jdzik.szak: mai igényességét, jó látásmódját; a korábbi években több önálló kiálUtás tanúsította mindezt. Időst az ő munkáibóíválogattunk meííékfetünkbe. WmmUmmtf Bodnár István B izonyára nem véletlen, hogy a mostanában bemutatott Hamis a baba című új magyar filmnek a rendőrtisztje azt a magatartástí­pust példázza, aki külföldi botla- dozásai során folyton azzal ho­zakodik elő, hogy magyar, és annak az országnak az állampol­gára, amelyik az első téglát verte ki a berlini falból. Botcsinálta hő­sünk unos-untalan büszkén veri a mellét mintegy elvárva, hogy keblére borulva mindenki megér­tőén fogadja, és minden kapu nyíljon meg előtte. Nagy tévedés. A nyugati or­szágokban megforduló magyar turista jól tudja, hogy megfogha­tatlan közép-európai félszegsé- günkkel Nyugaton korántsem számítunk keleti szultánnak vagy áhított vendégnek. Miért is lennénk azok? Zsebünkben csak „cincog a krajcár", a szállodák, éttermek nemigen számíthatnak ránk, legfeljebb a Mahahilfer- strasse néhány boltosa dörzsöl­heti olykor a tenyerét Gorenje- vagy kávéinvázió esetén. De a bécsi polgárok is inkább kerül­getnek bennünket, és gyanítom, akkor örülnek igazán, ha pöfögő, zörgő buszainkkal és autóinkkal estére inkább hazajövünk. Per­sze meglehet, hogy szürkének sikerült forradalmunk során hébe-hóba a figyelem közép­pontjába kerültünk, de minden csoda csupán néhány napig tart. Ismerjük el, nemigen van miért ünnepelni minket. Úgy tetszik, fenntartással kezelnek bennün­ket. Nincs ez másként a többi kelet-európai ország honpolgá­raival sem, akikből egyre több fordul meg szerte a világban. Jó ezzel tisztában lennünk ilyenkor, amikor tavasz táján el­kezdődik a turistaszezon, és aki teheti, ha máshová nem, egy- szer-kétszer legalább Ausztriába átautókázik. Ugyanakkor arra sincs okunk, hogy szégyelljük hazánkat, hogy kishitüek legyünk. Mert valljuk be, kishitüek vagyunk, hisz törté­nelmi tapasztalataink többnyire nem a legkedvezőbbek, mert úgy érezzük, a versenyben alul­maradunk, és nem utolsósorban azért, mert egy kis ország állam­polgárai vagyunk. Pedig ez nem egészen így van. Hogy csak az utóbbinál ma­radjunk, jó, ha tudjuk, hogy a magyar nyelv nem a kis nyelvek közé tartozik: a nagy nyelvek táborába sorolják. A világon mintegy négyezer nyelvet tarta­nak számon, s ezek között nyel­vünk az előkelő 29. helyen van. Mint ismeretes, a magyarság a finnugorok táborában a legna­gyobb népcsoport a maga tizen­ötmilliójával. A többiek — szo­morúságunkra — jóval keveseb­ben vannak. A finnek 4 és fél mil­lióan, a Volga mellett élő mordvi- nok 1,2 millióan, az észtek 1 mil­lióan, a zűrjének félmillióan, a vogulok pedig hétezren vannak. Rokonaink úgy tekintenek ránk, mint a legnagyobb testvérre, aki erőt és példát nyújt abban, hogy ez a hányatott sorsú nép a nagy­hatalmak ütközőzónájában még­is fennmarad, megőrzi identitá­sát. A múltkorában vetítették film­színházainkban és a televízió­ban a Julianus barát című filmet, amely a magyarok őseinek nyo­mába eredő szerzetes viszon­tagságos útját mutatja be. Fur­csa véletlen folytán épp a napok­ban akadt a kezembe az ismert vogul költő, Juvan Sesztalov kö­tete, aki egyik budapesti látoga­tása alkalmával megrendülve kereste fel a budai várhegyen Julianus szobrát. Aztán tollat ra­gadott, és hatalmas poémát írt az őseit felkutató barátról. Meg- rendítően szép költemény, szí­vesen ajánlom annak, aki látta a filmet, hogy keresse meg vala­melyik könyvtárban Sesztalov hömpölygő lírai vallomását. Hadd idézzek most a versből néhány sort arról, hogy a feltéte­lezett őshaza közelében élő ro­konnak mit jelentett a maga és Julianus zarándoklata: „Madárlakta Délről, / ahol hosszú a nyár, / ízes jó vizeket / nékem inni hoztál, / engem meg- itattál, / mézes jó vizeket / né­pemnek osztottál". A költő a versben némi nosztalgiával gon­dol Julianus hajdani nagy útjára és a magyarokra. De nemcsak a néhány ezresre zsugorodott vogul nép előtt szá­mítunk nagy és szívesen látott testvérnek, hanem még a finnek­nek is, amit bárki tapasztalhat, akinek szerencséje van Finnor­szágban megfordulni. S orolhatnánk, minden magyarkodás nélkül, hosszan, mire lehetünk még büszkék, vagy legalábbis azt, miért ne bízhatnánk ma­gunkban. De mivel néhány nappal ez­előtt ünnepeltük a Magyar Kultú­ra Napját, csupán Csoóri Sándor egyetlen mondatát idézem most: „A magyarság legdrámaibb, ugyanakkor legvonzóbb arcképe nem a történelemben, hanem a kultúrában készült." Meglehet, kissé elkalandoz­tam a kiinduló gondolattól, min­denesetre, űzzük el magunktól a kishitűséget: magyarnak lenni ugyan nem érdem, de nem is szégyen. • ■ | ■-. m ___ a . ...v r_. 3 ik^i AWajTir^jT JsSriP p j I» j I i j J I» mm ■ jm me W * m ^ • fl* ■ ^ ■ 1 i A KW netvegi melléklete sm. Mmm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents