Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29 / 51. szám
A TARTALOMBÓL: • A zene szolgálatában • Meg kell keresni a nézőt • Arc, vonások nélkül • Aranyhalak Míüatís kérdések Fogyatékos törvénytervezet Szőke Judit A mai magyar társadalomban rengeteg feszültség halmozódott fel, sok örökölt és szerzett problémával birkózunk. Nem egy közülük olyan, hogy ha megragadnánk és kivetítenénk — a politikai rendszer jellegétől függetlenül — saját állam- és társadalomképünket fedezhetnénk fel. S bizony, az is előfordulhat, hogy ez a kép nem tetszik, mert inkább árnyékhoz hasonlatos, melyet inkább átlépni s nem nézegetni szeretnénk. Ilyen téma az idősekről és fogyatékosokról gondoskodás. Arról, hogy ezt az elkövetkező he- tekben-hónapokban nem fogjuk tudni túl könnyen lerázni magunkról, gondoskodik majd a születőben lévő szociális törvény. Ennek apropóján beszélgettünk Kiss Sándornéval, a nyíregyházi egészségügyi főiskola tanárával, aki huszonhárom év alatt szerzett szociális szervezői tapasztalatát hasznosítja a felsőoktatásban. beleivódott a magánintézmények létrehozása Kiss Sandorne. a főiskola tanára nyíregyházi egészségügyi BALAZS ATTILA FELVETELE társadalom leikébe. Azért gondolom, hogy szemléletünknek itt lehetnek a gyökerei, mert nyugaton ennek ellenkezője a gyakorlat. Ott még a súlyos mozgás- és enyhe értelmi fogyatékosokat sem ragadják ki a kortárscso- portból, hanem melléjük tesznek egy speciális pedagógust, így már a többi gyerek számára a másság természetes, mellyel együtt kell és lehet is élni. >• Lehet-e azt tudni, hogy hány fogyatékos lobogtathatná fennen a genfi konvenciót: minden ember egyenlő, s egyformán joga van az emberhez méltó élethez? ezen a területen nem hoz megoldást. A svédek is óvnak bennünket attól, hogy lemásolva őket, az intézményeket teljes mértékben számoljuk fel. A finnek szinte minden faluban létesítettek olyan intézetet, ahol harminc— ötven idős ember és fogyatékos ember él együtt, kiegészítve, kiszolgálva egymást — ennek minden lélektani hozadékával — megtakarítva ezzel a személyzet egy részét is. — De számunkra megvalósítható az izraeliek joint módszere. Ők tíz év alatt ebben a szellemben teljesen átalakították a szociális gondozás rendszerét. Alapja a házigondozás, kulcsembere a szociális munkás, aki tervszerűen együtt dolgozik az orvossal, a gyógytornásszal, a szociális gondozóval. Ők a kórházból kikerült idős embert rövid idő alatt képessé teszik arra, hogy újra önállóan ellássa magát. Ezzel szemben nálunk gyakori, hogy a gondozó tíz évig is eljár egy időshöz. Ez sokszor indokolatlan, szükségtelen. >- És gondolom, drága is. Sokba kerül a mai szociális gondozás? > Talán márciusban a parlament elé kerül Magyarország első szociális törvénye. Mit érdemes tudnunk a törvénytervezetről, s mi a szakember véleménye róla? — Jelenleg a harmadik változatnál tartanak a törvény-előkészítők. Ezeket részint egymással, részint pedig a mai gyakorlattal összevetve, nem látom még a reményét sSm semmiféle előrelépésnek. Csupán annyit tesz, hogy összefoglalja az eddigi rendeleteket. jogszabályokat. Márpedig a szakma és a társadalom ennél többet vár el, mert a helyzet bizony elemzésre és lényegi változtatásra szorul. Ha azonban csak konzerválja az elmúlt rendszerben gyakorlattá vált diszkriminációt, akkor továbbra is hátrányos megkülönböztetésben lesz részük az időseknek, az értelmi és mozgásfogyatékosoknak, a siketeknek, a vakoknak. Azért emlegetem együtt ezt a két társadalmi csoportot, mert sok szempontból hasonló problémákkal kerülnek szembe. >• Egyformán kitaszítottak... — Inaktívak, nem termelnek társadalmi szempontból értéket. Tehát „értéktelenek”. Nyűg, teher, kiadás. Van, hogy kimondjuk, van, hogy csak éreztetjük az ítéletet és az előítéletet. A szociális otthonokat, intézeteket a falu, a város végére telepítették ki, kis alapterületen sok embert zsúfoltak össze. Sem a fogyatékosok, sem az idősek nem egyenrangúak a közlekedésben, botladozni kénytelenek a lépcsőkön, nem tudnak megbirkózni a szintkülönbségekkel, s mert gúny, nevetség, megvetés tárgyai, az anyák fogyatékos gyerekeik köré falakat emelnek, szürkületben sétáltatják őket. > Mi soha nem is türtük a másságot semmilyen értelemben sem. Miért épp most tolerálcnnánk? )fv\ ; — Ennek sokak szerint a tárj sadalom éretlensége az oka, de szerintem az elmúlt negyven év nyomait is viseljük. Akkor úgy látták jónak, hogy a fogyatékos gyerekeket a szülőtől el kell venni. Messzi intézetbe zárták, mint valakit, akinek itt nincs helye. Ei — Ez nagyon kényes kérdés. Nemhogy pontos adat nincs, még becslésre sem nagyon lehet vállalkozni. Volt már törekvés egy népszámlálás előtt e réteg feltérképezésére, de a személyiségi jogok megsértése nélkül valóban nem lehet róluk statisztikát összeállítani. A születéskor véglett szűrés alkalmával még nem mindig ismerhető fel a baj. A lisztérzékenység például — ami elhanyagolt esetben vezethet értelmi fogyatékossághoz — évek múlva derül ki. Azokról is kevés szó esik, akik baleset során, betegség folytán, akár szenvedélybetegségek rabjaként életük későbbi szakaszában szorulnak perifériára. Nagyon sokan kies- hek tehát a látótérből, s ami még súlyosabb, a szociális hálóból. ► Ha tehát nincs nálunk megfelelő módszertan, akkor miért nem lesünk ei a mi viszonyainkra is adaptálható külföldi példát? — Akad olyan „minta” is, amit jobb elkerülni, ilyen az angol, melynek során kiderült, hogy a — Igen, költséges „ágazat”, ugyanis egyre kevesebben vállalják pusztán emberségből, kevesen tiszteletdíjért, a főállású- akra pedig nincs elég pénz. >■ Az alaposan kritizálható törvény, a nem túl szívderítő állapotban lévő szociális gondozási hálózat ellenére biztosan mégis van valami, ami okot adhat némi optimizmusra. — Van. A mi hallgatóink, a szociális munkások, akik már korszerű szemlélettel felkészítve kerülnek a helyükre. Bár ilyen státus még nincs, s diplomájuk ellenére valószínűsíthető, hogy a legrosszabbul fizetett értelmiségiek lesznek. De valahol el kell kezdeni... azt a folyamatot, melynek végén — immár büszkén — vehetnénk elő a sutból azt a régi, de igaz gondolatot, miszerint egy társadalom emberségét azon lehet lemérni, ahogyan segítségre szoruló tagjairól, a gyerekekről, a betegekről, a fogyatékosokról és az öregekről gondoskodik. >■ Köszönöm a beszélgetést. ‘Horváth Zoltán festményei sm| Kapkpwn tanító (á‘rnegy^0^cCy'eff^lf^ */l rajz—-földrajz szagos tanár, amatőr jestó 1 ^ *- íjepeit meß városunfaelkötelezett tárlatláto- | gatoi sem ismerhetik Ä Borsodi származású autodi- | dafata művész -—jodeltet, szerte az országban már | igen sofa csoportos kiállításon vett részt: Sáros- | pataiétól %eszthelyig, (Misfariétól ‘Budapestig — cd- ^ kotásait ugyanis Cfayiregyf ázárt tnég sohasem vitte | nyUvánosság elé. Pályája Miskolcról indult, 1966- | ban; a Pedagogusofa ‘Képzőművészeti ‘Kiállításán de- | hátait festményeivel. Vásznain vegyes.iemáljkjíyf ffj műfajú és hangulatú képi világ jelenifa még.' ‘Táj- és' zsánerképeket, fantáziarajzokat, fa.- és linómetszete- |j két, sokszorosított grafikákat egyaránt 'készít: ‘Térvei' | szerint a közeljövőben szeretne egy, az életműve ke- | resztmetszetét bemutató egyéni kiállítással Kyíregy- | háza közönsége elé lépni. Kormányos az örvény előtt Dankó Mihály _ elháborodott balkányif— ak írták levelükben: ,,Úgy hallottuk, a képviselő-testület indítványára a sírhelyek árát 800 forintról 10 ezerre emelték. Ilyen nehéz gazdasági helyzetben — egy temetés kész anyagi csőd — s akkor még ez a magas sírhelyár. Aki pedig nem tudja kifizetni, mehet az erdő alá?” A tényeket a Balkányi Polgár- mesteri Hivatalban ismerhettem meg. Tavaly november végén született az új temetőrendelet, amely két kategóriába sorolta a sírhelyeket. Az első osztályúnál 10 ezer, a másodiknál ezer forint lett a sírhelyek díja. Indokoltnak tartotta ezt a döntést a testület azért is. mert a temetőben sok mindent szeretnének pótolni: utat építeni, vizet lejjebb vinni stb. S erre a fedezetet a befolyt pénz jelentené. De mindez már a múlté. A lakossági közmeghallgatás után módosult a rendelet. A testület egyes sírhelyeket egyelőre zárol — ezek a korábbi díszsírhelyek —, s a többi árát pedig egységesen ezer forintban jelölte meg. (Ez már január 1-jétől érvénybe js lépett!) Ezek tehát a tények. Nem az első eset, hogy egy-egy településen az önkormányzat visszavonta a határozatát a lakosság makacs ellenállása miatt. Lehetett az bármilyen jó szándékú, közösségért szóló döntés, a nép ellen nem szólhat. Nem szégyen mindezt bevallani és véleményt módosítani. Tudjuk, nem tévedhetetlenek gyülekezete a választott testület, s azt is, sokszor olyan szakirányú témában kell állást foglalni, amelyhez, valljuk be, a képviselő-testületből senki sem ért. A kollektív bölcsesség ugyan meghozza a döntést, de az nem lehet kinyilatkoztatás, melyet ne vizsgálhatnának felül. Lassan elmúlnak a pártviták (sajnos, néhány helyen még van rá példa), s a mindennapok cselekvésre késztetése és a falu jövője egy sorba állít mindenkit. Viszont azt is tapasztalni lehet, hogy a korábbi bizalom valahogy csökkent az állampolgárok részéről. Lehet, az ok, hogy a nagy, országos sorsforduló döntéseibe, úgy érzik az emberek, nincs beleszólásuk — s akkor itt sem érdemes véleményt nyilvánítani!! Pedig a saját falu képén, a szülőhely közösségén bárki alakíthat. Nem ér semmit az a három-tizenhárom ember, ha nem áll mögötte az egész lakosság. A bevezetőben ismertetett balkányi példa még egy problémát felvet. Ki is a nép? Vajon az a hat-tíz ember, aki rendszeresen bírál, mert születhet bármely döntés, mindig lesz, aki elégedetlen, s a nép nevében azonnal kész az elutasításra. Az is tény, nincs olyan vezetés, amely olyan határozatot tud hozni, ami mindenkinek jó. De — és ezen van a hangsúly — nem lehet csak annak a pár lakosnak az ellenvéleményére támaszkodni. Egyik polgármester ismerősöm panaszkodott: „ Tavaly többet produkáltunk, mint a tanácsi rendszer az elmúlt négy évben. Mégsem kaptam én vagy a képviselőtársaim egyetlen dicséretet vagy biztatást sem a falu lakosságától. Szidalmat annál többet. Mondd, meddig lehet ezt bírni?” Hallottam erre érvelést másoktól: „Ez szolgálat, az állampolgárok bizalma helyezett oda, el kell viselni mindent.” Bevallom, én nem hiszek ebben. A legtöbb településen a képviselők ingyen, szabad idejük feláktozá sával dolgoznak a közért, s akkor még becsületük sincs! Igazolja ezt az egyik önkormányzati képviselő szava: míg nem volt testületi tag. tisztelték, szerették az emberek, ma nem köszönnek, elfordulnak tőle, mindez azért mert néha egy-egy nép szerűtlen döntést is meg kell szavaznia. ányan vannak, akik l—l már ezerszer megbán' ' ták, hogy annak idején abban a demokratikus ,.belelke- sedésben" vállalták a jelöltséget! Hittek a lehetőségben, a változtathatóságban, s most a szidalmak özönének vannak kitévé. Tanuljuk a demokráciát, de ez mindenkire vonatkozik. A szekértolókra, a kocsisokra, az út szélén biztatókra és az ellendrukkerekre is. Átmeneti korban élünk, olyan ez, mint a folyón a zuhatagos rész. Amikor a csendes vízről át kell evickélni a lassan hömpölygő másik szakaszra, de közben vízesések, örvények veszélyeztetik csónakunkat. Aki most a kormánynál ül, sokkal nehezebb helyzetben van, s valószínűleg felőrlődik az út végére.
