Kelet-Magyarország, 1992. február (52. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-15 / 39. szám

1992. február 15.

A %eCet-(Magyarország hétvégi mdCékCete 9

Történelmi kistükör (1.)

A régmúlt töredékei

Hamari optimizmus

A piacgazdaság igazsága

Reszler Gábor

Több merész vállalkozásnál a most útjára induló sorozat, amelyik nem kevesebbet tűzött céljául, mint szűkebb hazánk történelmének áttekintését. A tudományokon belüli szakosodáshoz, a részletek és részproblémák elmélyült bú- várlásához szokott korunkban bizonytalan kimenetelű kísérletnek számíthat az ilyen egy- szerzős próbálkozás. A múlt országútján teendő hosszú utazás kockázatával számot vetve mégis örömmel vállaltam a megtisztelő felkérést.

SZÁNDÉKUNK SZERINT nem új történeti tények feltárásával tehetnek jó szolgálatot a Történelmi kistükör írásai. Sokkal inkább ragyogó alkalmul szolgálhatnak a letűnt idők feletti töprengéshez, a kiolvasható tanulságok megfogalmazásához, olykor a kétkedő kérdésfelvetéshez. Bár a jelen politikai változásai a közelmúlt átértékelésével ismét megmutatták, mennyire szubjektiven kezelhetők az objektivitásra törekvő történettudomány megállapításai, azért a történetírás aranyszabálya továbbra is érvényes: a tény szent, a kommentár szabad. Mint ahogy nem lehet vita tárgya a történelem fontossága, szemléletformáló szerepe sem. Amelyik nép nem ismeri múltját, annak nincs igazán jelene, és nem lehet jövője. Aki nem ismeri lakóhelyének történelmét, az valójában nem is lelt igazi otthonra. Csak az élheti meg tudatosan mindennapjait, aki a múltból me- rítkezik.

A távoli múltból is számos tanulság bontható ki. Mindjárt az első, hogy az emberi nem páratlan alkalmazkodóképességének köszönhetően az utolsó jégkorszak végére olyan tapasztalatok birtokába jutott, amelyek megnyitották számára a természettől való függetlenedés útját. Ha úgy tetszik, a termelő életmódra, a földművelésre történt fokozatos áttéréssel bomlott meg az ember és természet ősi harmóniája, elindultak azok a folyamatok, melyek napjainkra az ökológiai egyensúly végzetes felbomlásával fenyegetnek. A megoldások

keresésében is segíthet az emberiség gyermekkorának alapos tanulmányozása, de azért most maradjunk az egyszerűbbnek tűnő kérdések megválaszolásánál.

Mikor telepedett meg először tartósan vidékünkön az ember? A kérdésre nehéz pontos választ adni. A régészeti leletek tanúsága szerint tájékunkon az új- kőkorban úgy hat-hétezer évvel ezelőtt alakultak ki az első lakóhelyek. A neolitikum kutatása viszonylag későn, a hetvenes évek elején kezdődött a FelsőTisza vidékén. A kutatók figyelme elsősorban a dél-alfölditől eltérő fejlődés vizsgálatára terjedt ki. A korai benépesülés egymáshoz viszonyított időrendi és etnikai problémái máig lezáratlan vitákat szültek. A szakemberek egyik csoportja a Körös-kultúrától átvett, és időben azt követő északkelet-magyarországi újkőkori fejlődésre gondol, míg mások az Alföld északi részén az újkőkor beköszöntét a Köröskultúrával egyidejűleg képzelik el.

A meginduló anyaggyűjtés eredményeit 1972-ben foglalta össze Kalicz Nándor és Makkay János. A „Szatmár-csoport” fogalmának megalkotásával áthi- dalhatónak tűnt a fennálló probléma. Döntő fordulatot hozott a méhtelek-nádasi lelőhely 1973- as feltárása. Az ásatók a Köröskultúra helyi változataként határozták meg a leletanyagokat. A felszínre került régészeti kincsek

mégsem a vita lezárását, hanem új vizsgálati szempontok megfogalmazását segítették elő. A méhteleki leletek értelmezése és a Felső-Tisza vidék korai neolitikumának meghatározása aszerint osztja meg azóta is a régészeket, hogy a számos- és tiszaháti leletegyüttesek részvételét az alföldi vonaldíszes kultúra kialakulásában elfogadják vagy tagadják. Korek József a legkorábbi szakaszt képviselő Méhtelek-Nádas lelőhely után legalább két másik fázisra osztja a Szamoshát jellegzetes festett kerámiás leletanyagát. így a korai szakaszba tartozik a Sonkád határában feltárt lelőhely, és annak fiatalabb szakaszával egyidős a kisvarsányi és a zajtai telep. A második szakaszt képviseli a szamossályi lelőhely anyaga. A nyíri Mezőség lelőhelyeinek kataszterbe vételekor, feltérképezésekor Kurucz Katalin arra a következtetésre jutott, hogy a Szatmár-beregi-síkság- hoz hasonlóan megyénk ezen nyugati területe is az alföldi vonaldíszes kultúrától eltérő fejlődési utat járt be a neolitikus benépesülés időszakában.

A DOLGOK TERMÉSZETÉBŐL adódóan nincsenek tehát véglegesen lezárt kérdések még az újkőkort illetően sem. Hogy mi került a neolitikum emberének asztalára, az egyszerűbben megválaszolható felvetések közé tartozik. Könnyíti a múltba veszett hétköznapok felderítését, hogy az ember a javaknak nemcsak teremtője, hanem egyben elhasználója is. A megtelepült ember az eltört kerámiákat, hasznavehetetlenné vált szerszámokat a hulladékgödörbe hajította az étkezések maradékaival együtt. A tiszalöki és tiszavasvári lelőhelyeken feltárt állatcsontmaradányokból az derül ki, hogy a haszonállatok között a szervasmarhát a juh és a sertés követte. Ezeken a nyíri Mezőséghez tartozó lelőhelyeken az állatok elsődlegesen húshasznosításúak voltak, de természetesen a juhok prémjét is felhasználták. A szarvasmarhák száma emelkedést mutat, míg a kis termetű, testméretű juhok száma csökken. A vadászott állatok között őstulok-, gímszarvas- és vaddisznómaradványok kerültek elő. A leletek azt mutatják, hogy az állattartás és a vadászat mellett a gyűjtögetés is jelentős volt. A telepek helyének megválasztásában a természetföldrajzi adottságok — vízjárta helyek közelsége — mellett fontos szempont lehetett a tiszai átkelőhelyek miatt erre vezető kereskedelmi utak vonzása is. Hogy mi lett a nyíri Mezőségben megtelepült emberekkel, virágzó telepiekkel? — Újabb nyitott kérdés, amire a késői neolitikum leletetinek hiánya miatt a válasz még nem adható meg.

ÚJABB NAGY HORDEREJŰ változást a fémek megismerése jelentett. A rézkor tárgyi emlékeiből többek között Tiszadob, Paszab, Székely és Nyírlugos közelében kerültek leletek a felszínre. Bronzkori lelőhelyeket tártak fel Nyíregyháza, Nyírpa- zony, Baktalórántháza és Kispalád környékén. Erre az időszakra az egymást keresztező népmozgalmak a jellemzők, és régészeti kultúrájuk szerint sokszínű csoportok éltek egymás mellett. Az úgynevezett Nyírség-kultúra embere elhamvasztotta ha- lottait, urnákban, gödrökben temette el a maradványokat. A korszak embere főleg tanyaszerű telepeken élt, lakhelyeit homokdombokra építette. A feltárások adatai a magyarországi bronzkorban páratlan települési sűrűséget mutatnak. A korai vaskor jellegzetes tárgyai kerültek elő például Penészlek, Piri- cse, Nyírkárász, Tiszabercel, Napkor, Ófehértó, Kántorjánosi határából. A késői vaskor emlékanyagát ismerjük Gáváról, Balsáról, Pátroháról, Cserepeskenézről. Ezen utóbbi leletek örökhagyói között gyanítják a régészek a szkíták és kelták törzseit.

Hajnal Béla

Az elmúlt év számos kedvező fejleménye [a fizetési mérleg nem várt javulása, a devizatartalékok növekedése, az infláció lefékeződése és tervezett alsó szintjéhez (35 százalék) való közelítése, a külföldi tőke beáramlásának gyorsulása, a lakossági megtakarítások emelkedése stb.] ellenére a lakosság nagy része nem igazán tudja magáévá tenni e figyelemreméltó eredményeket.

Ezen nem is lehet csodálkozni, mert őket elsősorban a magas infláció nyomasztja, és a megállíthatatlannak tűnő munkanélküliség tartja félelemben.

A jövő megítélésével kapcsolatban jelenleg két vélemény áll élesen szemben egymással, a pénzügyminisztériumi és banki vezetők töretlen optimizmusa és a közvélemény (közvélemény-kutatási adatokkal is bizonyított) pesz- szimizmusa. Alig vitatható, hogy a válságból való kiutat, az élénkülést, a konjunktúra közeledését az erre alkalmas indikátorok ma még nem mutatják. Sem a beruházási szándékokban, sem a beruházási hitelek iránti keresletben, sem az építőanyag-vásárlásban, sem a lakásépítésben nincsenek olyan változások, amelyek előremozdulást jeleznének, sőt mindegyikben további csökkenés prognosztizálható. Az ipari rendelésállomány folyamatosan süllyed, a tőzsdei árfolyamatok is lefelé tartanak. Egyelőre tehát nincs olyan mutató, amely alátámasztaná a termelés és a kereslet emelkedésére számító optimizmust.

Gondolom, nem kell hozzá rendkívüli megfigyelőképesség, hogy észrevegyük, a társadalom pesszimizmusa egy igen erős ígazságkereséssel, igazság iránti vággyal párosul. Itt nem elsősorban a kárpótlással és az elévülési törvénnyel kapcsolatos igazságkeresőkre gondolok, hanem azokra a milliókra, akik naponta szembesülnek csökkenő életszínvonalukkal, miközben látják, hogy a nadrágszíjhúzás egy réteget teljesen hidegen hagy. Mind többen vannak, akik a kialakuló polgári demokráciától igazságosabb társadalmat reméltek, ezért érthetetlenül szemlélik, egyebek között, a társadalom gyors rétegződését. Egyik

oldalon — részben a fekete- gazdaság áthatolhatatlanul sűrű erdejében „eredményesen" dolgozók — gyors meggazdagodását, a másikon pedig a széles rétegeket érintő elszegényedést.

A piacgazdaság — bár nem hangsúlyozzuk eléggé — osztályozza a szereplőket, ki hogyan felel meg a piaci követelményeknek. Sokak szerint ezt az osztályozást a piac ma még nem képes elvégezni, ezért sokkal „ hatásosabb” úgy megjelenni a piacon, mintha meg sem jelennénk (pl. adóeltitkolás). A piacgazdaságnak természetesen nemcsak előnyei (a tulajdonosi érdekeltség következtében gyorsan emelkedő munkahatékonyság, fejlett életszínvonal, szociális jólét stb.), hanem hátrányai (munkanélküliség, a piac korlátlan uralma, jövedelmi és vagyoni differenciálódás stb.) is vannak. Csak nézőpont kérdése, hogy az utóbbiakat hátrányoknak vagy a piacgazdaság természetes velejáróinak tekintjük. A polgári demokráciának és a piacgazdaságnak szerencsére, számos referenciája van szerte a világon, amelyek közül talán legtöbbet a skandináv és a Benelux országok gyakorlatából tanulhatnánk, beleértve a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek mértékét is.

Ma, amikor egyre nagyobb tömegek élnek egyre rosz- szabb életszínvonalon, korábbi beidegződéseinkből is adódóan, talán érthetők azok a fenntartások, amelyek a piac- gazdaság gyermekbetegségeivel szemben tapasztalhatók. Nagyon remélhető, hogy belátható időn belül hazánkban is beindul a gazdasági növekedés motorja, amikor már egyre többen fogják természetesnek venni és támogatni azokat a jelenségeket, melyek nélkül fejlett piacgazdaság nem képzelhető el.

Az átmeneti időre is javaslom figyelembe venni egyik neves szociológusunk Kolosi Tamás intelmeit: „Tudomásul kellene végre venni Magyar- országon is, hogy a piacgazdaság nem az igazságosság etikai elvei szerint működik, és a tőkésosztályt, a tulajdonos polgárságot nem szeretni kell, hanem békén hagyni, „élni hagyni”, mert nélküle nem alakulhat ki és nem működhet normálisan sem a piacgazdaság, sem a demokratikus polgári társadalom.”

Korai bronzkori tál Tiszanagyfaluból

élete

már baj van, akkor már intézkedni kell.

— Hál’ istennek azért erre ritkán van szükség. De az óvatosság sohasem árt... még az ilyen kis forgalmú vonalon sem, mint itt, Nyíregyháza és Ohatpuszta- kócs között.

Azt gondolja az idegen, hogy nincs szabadabb ember a vonal- bejárólnál, a vágánygondozónál. S nem is téved nagyot. Hiszen embert alig lát, sétát naphosz- szat, sütteti magát a nappal. Ha úgy gondolja, megzavarja a fácánokat, letép egy-egy vadvirágot, s ha dühös valakire, kiadhatja a mérgét. A kutya sem hallja, a kutya sem látja.

— Hát azért nem teljesen így van ez — csóválja a fejét Soós Miklós. — Mert ha Isten ne adja, baj van, bennünket vesznek elő. Igaz, eddig ilyen velem még nem fordult elő, pedig lassan már nyugdíjas leszek.

iszalök alatt, az erőmű szomszédságában állunk, majdcsak tíz kilométer , még ide Dada. Én pont oda igyekszem, ellenőr sehol, biztatom hát, hagyja már ezt a gyaloglást, elviszem én autóval hazáig. Kikerekedik a szeme, mély rosszallással mondja:

— Hát már hogy ajánlhat ilyet...! Azt hiszi, ennyi az én becsületem!?

„Bereg-óvó” áltudomány

__________________________ Egy áldatlan vita felhangjai __________________________

Györke László

Egyre sűrűbb a levegő Kárpátalján. Különösen a nemzeti kisebbségek, ezen belül is a magyarok számára. Nyílt és alattomos támadások érik őket a sajtóban. Beszámoltunk már a beregszászi Petőfi-, a técsői Kossuth-szobor megrongálásáról, lendöntéséről. Újabban a beregszászi megyeháza (itt van a KMKSZ-iroda) ablakából távolították el vandál módon a nemzeti lobogót.

Mintha valakik érzékeltetni akarnák a magyarsággal, hogy nem óhajtják az együttélést. A legmegátalkodottabb dolog, ha valakinek a szülőföldjén mondja a betelepült, hogy jövevény, idegen. Valahogy így tesz Fegyir Szavcsur beregszászi matematikatanár — már nyíltan, a sajtóban —, aki a város történelmi nevét visszaállítandó népszavazás elsöprő Beregszász-győzel- me óta nem nyugszik. Eleinte csak szóban, beadványokban ágált a népszavazás hitelessége

ellen, majd cikket is közölt a Za- karpatszka Pravda ukrán nyelvű megyei napilapban. Ezt kontrázta meg Dalmay Árpád, a beregszászi járási KMKSZ-szervezet elnöke. Erre az említett úr egy újabb áltudományos írást publikált, melyben Dalmay Árpádot nevezi „tudománytalannak”.

•

— Milyen módszerrel „dolgozik" Szavcsur úr? — kérdeztem Dalmay Árpádtól.

— Ha rövid akarok lenni, akkor a jól bevált módszerrel, a csúsztatással, a ködösítéssel, a történelem meghamisításával, a tények kifacsarásával.

— Ki tulajdonképpen az opponensed?

— Csak a második — Kárpáti Igaz Szó-beli — publikációból derült ki, hogy az ifjú Szavcsur matematikatanár okít engem történelemből. Gondolhatod, ha ilyen zavarok vannak egy hosz- szú cikk szerzőjének kiléte körül, az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés: lehet, hogy az aláíró nem is maga a szerző. Ilyen előfordult már a szovjet sajtó történetében...

— Hogyan bizonyítja ellenfeled állításait?

— Következetesen összekeveri az elsődleges nevet a történelmi névvel. Az ilyen hamis logikával felépített tételéből vonja le a következtetéseit. Tehát, szerinte, mivel az elsődleges a Luprechtzaz volt, az a történelmi. Célja, hogy bebizonyítsa: a várost nem magyarok alapították. Nem baj, hogy nem ukránok, hiszen a szászoktól már nem kell tartani.

— Tehát Szavcsur az előtagot vitatja, holott az orosz-ukrán változatban az utótag tér el a magyartól. Hogy is van ez?

— A Bereg előtag egyébként már a XIII—XIV. században előfordult okiratokban, amelyről Györffy György Az Árpád-kori Magyarország történelmi földrajza című könyvében olvashatunk. Szavcsur szerint viszont a Bereg amúgy is szláv szó. Csakhogy a Bereg nem a Bereg, hanem a berek szóból származik. Ezt nem én. hanem Kiss Lajos állítja a Földrajzi nevek etimoló'- giai szótárában.

— Úgy tudom, Beregszász hiteles címere körül is vita folyik.

— Igen. Szavcsur azzal vádol bennünket, hogy megfordítottuk az oroszlánt és zöld háromszöget csempésztünk a lába alá. Halom okirattal igazolható állításának hamissága. Opponensem koncepciójába ez is beletartozik. Ugyanis ...Lemberg (Lvov) címerében jobbra néz az oroszián. S ha nincs ott a „zöld háromszög”, akkor a címer kéksárga.

(Csupán tájékoztatásképpen: kék-sárga az ukrán nemzeti lobogó.)

— De hát Beregszász nevét nem is az oroszok-ukránok, hanem még a csehek ,,keresztelték" Berehovóra.

— így igaz. Itt Szavcsur saját csapdájába esik, hiszen szerinte Beregszász volt magyarul a város hivatalos neve. Nevetséges! Szavcsur is azt szajkózza, amit 1945 óta harsognak botcsinálta történészek, hogy Kárpátalja a Kijevi Ruszhoz tartozott, s ezért volt a második világháború után „újraegyesítés”.

— Mi a célja ezzel a Szavcsu- roknak?

— Egyértelmű: meg akarják vétózni a népszavazás eredményét. amely elsöprő volt a Be- regszász-partiak javára.

Talán nem véletlenül...

Nem ismeretlen számunkra, hogy a kisebbségbe szorított magyarok alól ki akarják húzni az anyaföldet. Miben bízhatunk, bízhatnak a kárpátaljai magyarok? Talán abban a józanul gondolkodó ruszinságban, amely vállalja a magyarsággal a sorsközösséget, hiszen a több évszázados együttélés során nemcsak hogy jól megvoltak egymással, de egymás mellett, ha úgy tetszik: egy csapatban küzdöttek a szabadságért Rákóczi oldalán, az 1848/49-es forradalomban — hogy hirtelen csupán két fontos történelmi eseményt említsek. És most — sajnos, úgy tűnik — éket akarnak verni közéjük. Hisz ugyanez a koncepció lapul amögött is, mikor kijelentik: a ruszin mint nép, nemzet — nem is létezik.