Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-04 / 3. szám

1992. január 4.________________~_________________________________________________________. 5\ ‘Jyeíet-Magyarorszag hétvégi mettékCete 1 1 Mellékút mentén Bodnár István ■ A tél az idén nem fukarkodik áldásai­val, régen nem lá­tott hótakaró tünteti el a szürke földek monotonságát. A gyerekek örömére a téli szünet kezdetekor szinte me­netrendszerűen elkezdődött a havazás, amit aztán újabb és újabb követett. Dunyhavastagsá­gú hóréteg borítja a didergő réte­ket, a púpos dombokat. De ami a kicsinyek örömére szolgál, az nem mindig kedvez a felnőttek­nek. A síkos, latyakos út alapo­san megtréfálhatja az autósokat, főleg azokat, akik valamelyik mellékúton szeretnének eljutni valahová. Talán ezért is, no meg a busz­járatok bizonytalansága miatt in­kább kisvasúton indulunk a Nyír­egyházához közeli Kótajba, lás­suk milyen a kótajiak útja — egy téli utazás — a liliputi vonaton, ami már önmagában is látvá­nyosság. Meglepetten tapasztal­juk, hogy a kalauz téli kötelessé­gei közé tartozik a fűtés is: a. vagon közepén álló kályha szol­gáltatja ugyanis a meleget. A sóstói erdő látványa viszont kár­pótol mindenért. Mintha meseer­dőben járnánk. Cseng-bong az egész erdő, csilingelő kristályok­kal díszített fák, kifogyhatatlan formagazdagság-variáció. Félórás utazás után érkezünk Kótajba, ahol elsőként a sok bu­tik és üzlet tűnik fel. Az állomás közelében legalább vagy nyolc. Az egyik tetején parabolaanten­na. Megtudom, hogy több mint 25 üzlet található ebben a kis községben, közel négyszer any- nyi, mint öt évvel ezelőtt. Az egyik butik előtt éppen havat ta­karít Varga Gyula. Alapos mun­kát végez, érthető is, hisz más­képp nehéz lenne bejutni a tet­szetős virág-ajándék üzletbe, amelyről kiderül, hogy a lányáé. — Régi vállalkozó család a miénk — teszi le a hólapátot az idős ember. — Több mint 25 éve, 1964-ben kaptam az aszta­los mesterségre jogosító ipariga­zolványt. Nem ment könnyen a megszerzése. Mikor benyújtot­tam a kérelmet, azt mondták, minek még egy asztalos Kótaj- ban, hiszen van három is. Akko­riban egy iparengedély megszer­zése felért egy lottófőnyere­ménnyel. Tízezer kérelmező kö­zül jó, ha egynek sikerült. Ma csak bemegy az ember a polgár- mesteri hivatalba, aztán hozhatja is az engedélyt. Persze azért nem megy min­den olyan könnyen, mint kiderül a lánya szavaiból. — A haszon nem nagy. Megle­het, jobban jártunk volna, ha az árura fordított pénz inkább a bankba kerül, az is hozna lega­lább húsz százalék nyereséget... Ebben lehet némi igazság. Ám a butik sem lehet rossz vállalko­zás, hisz mint kiderül, Baghiék hamarosan megnyitják a máso­dik boltjukat is Nyíregyházán. Boldog és népes cigánytársaság fogad az ABC-áruházban. Min­denki előtt telepakolt kosarak. Kiderül, a napokban osztották a poltármesteri hivatalban a segé­lyeket, amit bölcsen nem pénz­ként, hanem vásárlási utalvány­ban adtak át. Italt és cigarettát ugyan nem vehetnek belőle, de azontúl mindent, ami szem-száj­nak ingere. A cukron, liszten, alapvető élelmiszereken túl konzervek, némi csokoládé és más cseme­ge is feltűnik a csomagokban. A segély összege ugyan nem nagy, 1500 és 3000 forint között váltakozik, de egy-két bevásár­lásra azért telik belőle. Jól jön ilyenkor télvíz idején. Persze azért korántsem ró­zsás a helyzet. A munkanélkü­liek száma napról-napra nő Kó- tajban, most úgy 400 körül lehet (a lakosság mintegy 10 százalé­ka munkanélküli). A faluban munkaalkalom szinte nincs, a nyíregyházi vállalatoktól, üze­mektől pedig elsősorban a szakképzetlen munkae­rőt bocsátják el, és azokat, akiknek még útiköltséget is kellene fizet­ni. Legalábbis így gondolják a kótajiak. Érdekes je­lenség, hogy napjainkban a hát­rányos helyzet oly­kor előny is lehet. Legalábbis Fodor Lajos pol­gármester szerint most jó lenne, ha Kótajt az elmaradott közsé­gek közé sorolták volna, hisz most a gáz bevezetésekor támo­gatást kapna a falu. Nem is na­gyon értik a kótajiak, miért nem sorolták az elmaradott települé­sek közé őket, hiszen Rakamaz, Ibrány és Nagyhalász annak mi­nősül. Pedig a falu mellékút mentén fekszik, infrastruktúrája igen elmaradott. Nagyon kellene a támogatás a gáz bevezetéséhez, hisz egyéb­ként több mint 60 millió forintot kell leszurkolni érte. A lakosság pedig igencsak eladósodott, a községnek nincs tartalék pénze, hisz szeretnek itt mindent ponto­san kifizetni. Mindenesetre egy kisebb közvéleménykutatás sze­rint a lakosok nagy része igényli a gázt, és hajlandó áldozatot is hozni érte. Jó viszont a falu or­vosi ellátása, új orvosi rendelő épül, és korszerű orvosi felsze­relésekre is sokat költöttek mos­tanában. Kótaj néhány hete egy tünte­téssel hallatott magáról. A debre­ceni konzervgyár,ugyanis nem fizetett a kótaji paradicsomter­melőknek még több hónappal az áru leadása után sem. Ezért az­tán a kótaji gazdák kisebb demonstrációt rendez­tek a közelmúltban a gyár előtt. Az ak­ció sikeres volt, tudomásom sze­rint megegyezés történt, az ösz- szeg egy ré­széért épp a na­pokban indultak Debrecenbe. Bebarangoljuk a ha­vas, s^kos községet a pol­gármesterrel. Bizony ide három- négynapi késéssel érkeznek meg a hókotró gépek. Felkeres­sük az irodalmi nevezetességű, híres Ibrányi-Fráter-kúriát. Ehhez az épülethez kapcsoló­dik az Egy magyar nábob című Jókai-regény első részének a cselekménye. Az épületre alig lehet ráismerni, kívülről szinte ragyog az egész, és bent is dol­goznak. Mint ismeretes, a levél­tár anyaga kerül majd ide, és re­mélhetőleg látogatói is lesznek a szép épületnek. Megtudom, hogy a kúria egykori idős lakója a több mint 80 éves Pillér Zsig- mondné a szomszédos házban él. Be is kopogtatunk hozzá. Ért­hetően nem szívesen beszél a múltról, mindenesetre örül an­nak, hogy újra visszanyeri pom­páját hajdani lakóháza. Bizonyá­ra reméli, hogy talán olyan idő­szak következik, amelyben a múlt értékeit jobban megbecsü­lik. HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE Hová kerültünk... Ésik Sándor éhány esztendeje Kárpátalján jár­tamban egy Rahó melletti kis falu­ban tanúja voltam egy temetésnek. Magyar ember volt a néhai és refor­mátus. Előbbiről a koporsó oldalán a felirat, utóbbiról a szertartás ta­núskodott. Úti beszámolómban na­gyon eredetinek éreztem a felismerést: az illető az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Cseh­szlovákiában nőtt fel, egy ideig Magyarországon élt és a Szovjetunióban halt meg. Ha még él né­hány évet, a független Ukrajnában éri a vég, köz­ben pedig egyvégtében ugyanaz volt a lakhelye. Azóta sok verzióban hallottam ilyen történetet, legújabban pedig egy Kohn-Grün viccgyűjtemény- ben. Kárpátalja kalandos sorsa a legújabb európai változások tükrében merőben új dimenziókat kap. Miközben senki sem mozdul el lakhelyéről, or- szágnyi területek lakossága cserél állampolgársá­got, nevezi másként a helyet, ahol leélte életét. A volt szovjet köztársaságok korábban jelképes­nek minősített határai ma nagyon sok helyen ké­pezik vita tárgyát. A Baltikum három köztársasága alighanem végérvényesen faképnél hagyta nem­csak a Szovjetuniót, de utódját is. Moldova erőtel­jesen fontolgatja, hogy kihasználva a nagy erő­centrum átmeneti meggyengülését, ugyancsak le­váljon az újszülött birodalomról. A Szovjetunió és Jugoszlávia megszűnése olyan tényező, amely meggyengíti a ma is érvé­nyes világrendet. Konkrét legitimációs válsághoz vezet egyrészt Trianon, másrészt pedig Jalta szer­ződéseinek tekitetében. Hová is kerültünk tulaj­donképpen? — tehetjük fel a kérdést annak ellené­re, hogy el sem mozdultunk szülőhelyünkről. Euró­pai nagyhatalmak által hivatalosan elismert új or­szágok tűntek fel határainkon egyik napról a má­sikra. Horvátország és Szlovénia Magyarország általi hivatalos elismerése ugyan érthető módon még várat magára, ám ismerve új európai igazo­dási pontjainkat, nem sokáig. És ez még nem min­den. Antall József a nyáron egyszer már megpedzet- te, hogy a Délvidék a nemzetközi békeszerződé­sekben Jugoszláviához, és nem Szerbiához került, így aztán az államszövetség megszűnésével az egyik jogalany is kimúlt. íme az első kérdőjel. A miniszterelnök akkor még nem is sejthette, hogy milyen rövid időn belül tűnik el a föld színéről egy még ennél is fontosabb szerződő fél, a Szovjetu­nió. Márpedig Kárpátalját ez utóbbi kapta meg, és nem Ukrajna. Igaz, nem Magyarországtól, hanem Csehszlovákiától... Bonyolult, hiszen tulajdonkép­pen Magyarországtól, mert akkoriban már fél évti­zede ismét a magyar koronához tartozott. A világ az új esztendő küszöbén még mindig nem képes napirendre térni a hatalmas változások’ fölött. Lényegesen fontosabb dolgok foglalkoztat­ják a politikusokat is. Ám bizonyosra vehető, hogy további bonyolító tényezők'felbukkanása várható, de enélkül is előbb-utóbb reflektorfénybe kerülnek a „helyünk az új világban” típusú kérdések. Elég arra gondolni, hogy ha Moldova egyesülne Romá­niával... Ez már Jalta elleni nyílt kihívás volna. Egyáltalán időszerű-e még Jalta és Trianon? A békeszerződések szomorú sorsa, hogy megköté­sükkor is érdekeket sértenek és a konfliktusok okainak megszűnése után is, de sokszor már el­lenkező előjellel. A területvesztések igazságtalan­ságát ebben a hazában nemigen kell ecsetelni senkinek, a túlnyomó többség azonban ma már azt is belátja, hogy a dolgok megbolygatása arány­talanul nagyobb károkat okozna, mint amekkora haszonnal kecsegtet. Ám a dolgok, miként azt a szemünk előtt zajló események világosan megmu­tatják, maguktól bolydulnak fel. Létezett egy vonal a térképen, amely ma nem fedezhető fel egyik országhatáron sem. Történelmi mappákon még követhetők a régi Baltikum, a régi Poroszország, a régi Lengyelország határai, ezt a vonalat akkoriban használták. Európa újrafelosztá­sa után azonban erről megfeledkeztek. Ám a lel­kekben még ott ég a régi hovatartozás. Akkor is, ha sokáig úgy vélte a hivatalos köztudat, hogy rég kihunyt. így éledt fel Karéliában a vágyódás Finn­országhoz, a Baltikum visszatalált önmagához, a Kalinyingrádi régi porosz szeglet ki tudja hová vá­gyódik, azt sem tudom, visszakeresztelték-e már Kcnigsbergre Kant szülőhelyét... Nyugat-Ukrajná­ban a lengyel nemzetiség szintén hallatja szavát, Lvov (vagy Lemberg?) volt a színhelye az első ukrajnai antikommunista manifesztumoknak. Galí­cia, Bukovina...'és végig is futott ujjunk ama vona­lon. Az említett vonal kigondolója, és a térképen ké­sőbb változtatást tevők nem gondoltak arra, hogy milyen nemzetiségi és nemzeti tarkaságot szül te­vékenységük. Szegény angolokat szidja az utókor, hogy India elhagyása előtt olyan vonalakat húztak a térképre, amelyek által máig ki nem hunyó ellen­téteket keltettek. De kit szidjon Európa, és kit hív­jon döntőbírónak az újdonatúj nézeteltérések elsi­mításához? Északkelet-Magyarország még a nagy össze­visszaságban is kitüntetett helyet foglal el. A szó­fiai nemzeti múzeumban egy térképen felfedez­tem, hogy nagy Bulgária északi határai éppen a mi Tiszánk vonalával esik egybe. Azt tudjuk, hogy a dákoromán elmélkedők szerint Vásárosnamény ősrégi román település, és ha a román felszabadí­tóknak nem ütnek a körmére, erre ma már konkrét bizonyítékok is volnának. A Kárpátalján oktatott történelem kijevi fejedelmekkel népesíti be nem csak Kárpátalját... Csonka Bereg majdnem rajta­vesztett fél évszázada. Minek bolygatni ezeket a dolgokat? — tehetné fel a kérdést valamely pacifista polgártársam. Felszítjuk a szomszédok érzékenységét, azok az­tán ütnek még egyet az ottani magyarságon. Mint azt ebben a dolgozatban egy helyt már leszögez­tem, a dolgok mostanában maguktól bolydulnak meg. Nem árt tehát egy gondolatkísérlet keretében számba venni, mik azok, amik megbolydulhatnak. Annak a korszaknak is vége szakadt, amikor elhit­tük: amiről nem beszélünk, az nincs.'A magyar külpolitika negyven évig nem mert ezekkel a prob­lémákkal foglalkozni, és ez a túlzott óvatossági reflex nem múlt el nyom nélkül. Az is lehet, per­sze, hogy a Jeszenszky-féle globális sikerekre törő diplomácia tulajdonít a szükségesnél kisebb fontosságot a témának. Ha egyszer élen jártunk a régi rend kulturált le­bontásában, ugyancsak megmutathatnánk, miként lehet ezen kertek alatt járó aggodalmakat elemez­ni, kiszűrni belőlük a valóban fenyegető momentu­mokat, és szintén kulturáltan levezetni őket. Kö- zép-Európában senkinek sem érdeke délibábokat kergetve új határokat keresni, ám a megváltozott realitások kínálta lehetőségeket nem felismerni mulasztás volna. Állami vezetőink kampányszerű kirándulásai Kárpátalján, a befagyott magyar—román, és ma­gyar—jugoszláv (?) kapcsolatok, valamint a hű­vösnél is ridegebb magyar—szlovák viszony a magyar külpolitika dilemmájának bizonyítékai még akkor is, ha az osztrák sógorékkal nagyon össze­melegedtünk. Mindenki tisztában van vele, hogy mekkora nehézségekkel kell megküzdenie annak, aki a környéken akar sikereket elérni, de hát aki ilyesmire adja a fejét, az tudja, mit vállal. Nem lehet elismerés nélkül hagyni, hogy távol-keleti, dél-amerikai államokkal megszüntettük a vízum- kényszert, de valamit Közép -Európából is fel kel­lene mutatni. Magyarország a területvesztéssel szinte mezte­lenné vált. Bár időszerűtlen az Árpád-kori gyepű­rendszert emlegetni, nem ártana, ha néhány irány­ból nem félnapi járóföldre volna a főváros. Kicsiny megyénkről nem is beszélve. Amilyen gejzírként törnek fel manapság nemzeti és nemzetiségi kon­fliktusok, a gazdasági válság kezelésével azonos horderejű feladat volna nyugodtan lenni a határok, a szomszédok felől, s ehhez kölcsönös türelem­mel megoldást találni. mint körvonalazódni kezdenek az új erőviszonyok és az új országok igazodási irányai, nekünk — az egyetlen nyugodt pontnak a válság- övezetben — már kész és a megfe­lelő csatornákon jóelőre egyeztetett elképzelésekkel kellene előállnunk. Ezt diktálja az ember egyéni, és kollektív bizton­ságérzete. Én szeretnék egy helyben maradni, mi­közben egy helyben maradtam — talán érthető ez a félig-meddig zavaros szófüzés az írás elején említett ember életének példája nyomán. És azt is szeretném, ha olyan Európában élnék, ahol rá­ébrednek az emberek és a politikusok, hogy mennyire nincs értelme határok között élni. Em­berhez méltatlan dolog egy-egy politikai döntés után azon tűnődni: istenem, hová is kerültem...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents