Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-04 / 3. szám
1992.január 4. Hulljon a fergese? Galambos Béla K emény időszak köszöntött ’91-ben a magyar gazdaság hajdan körülrajongott, legalábbis szavakban sokszor elismert, nem is olyan régen még húzóágazatként emlegetett agrárszektorára. A korábbi politika által, a maga módján dédelgetett „kedvenc", a mezőgazdaság, — amelyiknek az eredményeivel lehetett büszkélkedni, amelyikről azért, ha kellett, mindig le lehetett egy újabb bőrt húzni, de amelyiket életben is kellett bármi áron tartani, hisz az élelmiszer-termelésen kívül olyan szociálpolitikai, társadalmi feladatokat is a nyakába akasztottak, mint a falusi lakosság gondjainak a megoldása — tavaly végképp kiesett a kiskosárból, csupán egyik neveletlen gyereke lett a nagy családnak. A könyörtelen, de szükséges ésszerűsítési, gazdaságossági törekvések közepette — amely a nyugathoz való felzárkózásunk, gazdasági megerősödésünk fundamentuma — úgy láttunk a szerkezetátalakításhoz, a piacgazdaság bevezetéséhez, hogy a feltételei nem, vagy csak részben voltak meg. Stílusosan azt is mondhatnám, hogy a jól tejelő, az istállózással kissé elfinomodott állomány feje felől — a szigorúan számolni kénytelen új gazda, más megoldást nem látván — elbontja a kényelmes, langymeleg istállót; mert drága, s ridegtartásra csapja ki a jószágokat. Éljenek meg ezután a gyepen, őseik módjára, ahogy tudnak. Csakhogy előzőleg még nem tette rendbe a legelőt, hogy az teremjen is harsogó zöld füvet életben maradásra, tejtermelésre. „Hadd hulljon a férgese” — gondolja, amiben van némi igazság, ám jóval több tehén dobhatja fel végül a patáját, mint amennyi tényleg .képtelen a rideg körülményekhez való alkalmazkodásra. Ugyanis a honi tejelők nagy része korántsem olyan jól táplált, erős, mint ahogyan az távolabbról nézve, esetleg az istállóajtóból rájuk pillantva látszott. Közelebbről megvizsgálva az állományt, bizony igen sok közöttük a beesett horpas- zú, loppadt tőgyű, tejet csak kellő abrakolás és legalább valamelyest védett jászol mellett adó, a zord körülmények között viszont igen hamar elpusztuló barom. (Errefelé pedig különösen.) Félő, hogy ezek, mielőtt megedződnének és sikerülne megszokniuk a süvöltő nyugati szeleket, esőt, hideget s a keleti forróságot, egyszerűen beledö- glenek az átállásba. Sokkal többen járhatnak így annál, mint amit egy egészséges szelekciónak tervezett meg, s amivel minden bizonnyal számolt is az új (köz)gazda. Mint hírlik, Szabolcsban akár kilencven százaléka is tönkremehet '92-ben a termelőszövetkezeteknek. Annyira nincs már semmiféle mozgósítható tartalékuk, annyira nyomasztóvá vált számukra a bénító pénzhiány. Az pedig nem valószínű, sőt lehetetlen, hogy ezen a tájon mind „férges” az a sok gyengélkedő szövetkezet. A javarészük képes lenne tejelni, ha többet nem, hát a helybéliek eltartásához elegendő mennyiséget. Azt hiszem, ez sem lenne kevés. Az őserő már nem elég N incs csődhelyzetben a megye mezőgazdasága, mint ahogy azt oly sokan állítják” — mondja a külkereskedő ismerősöm, aki nemrégiben kezdte a szakmát és tiázfességes üzletkötésekkel (mert ilyen is van!) mindenki megelégedésére szép forgalmat bonyolított le az elmúlt gyömölcssze- zonban —, „nézetem szerint az itteni termelők a legkülönbféle kereskedői igényt is ki tudják elégíteni — mert dolgosak, szorgalmasak és meg akarnak élni —, ha jó előre ismerik azokat. Természetesen a felvásárlási árak is komolyan befolyásolják a „jó szándékot”. Madarat fogatni ma már az egyszerű falusi néppel is csak úgy lehet, ha érzi, hogy anyagilag is kellőképpen megbecsülik a látástól vakulásig tartó, embert próbáló munkáját. Kézzelfoghatóan tapasztalja: nem nézik buta parasztnak, akitől fillérekért lehet megvenni a terméket, amit busás haszonnal ad tovább a kereskedő. Tisztességes arányban részesedik ő is, a legalább a zöldség-gyümölcs fronton érvényesülő, igazán tisztességesnek mondható hazai és exportárakból. Azt, hogy a termelők kellő elismerésénél nincs minden rendben, jól érzékelteti az idén talán a legjobban megfizetett gyümölcs, a meggy példája: A hetven forintot is meghaladó felvásárlási árak nagy elégedettséggel töltötték el a meggytermelőket, akik úgy érezték, ez egyszer jól megfizették a terméküket. Azonban még itt is megkockáztatható a tisztességtelen jelző, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanezért a meggyért a német nagybani vevő közel a kétszeresét fizette ki a neki végül szállítónak. A szorgalom és az ösztönző — a termelés fejlesztését is lehetővé tevő — felvásárlási ár azonban még nem elegendő a mező- gazdasági termelők biztos megélhetéséhez. Őket irányítani kell, hogy a feszülő engergiájuk a lehető legértelmesebben legyen felhasználva, mert nagy részük ehhez szokott hozzá az elmúlt évtizedek során. Megszokták azt, hogy helyettük gondolkodott valaki más, aki intézte a beszerzéseket, az áru értékesítését, és nekik csupán a fizikai munkát kellett elvégezni idén éppen úgy, mint öt, tíz vagy harminc évvel ezelőtt. Ez persze nem ésszerűtlen teljesen, hisz nincs értelme mindenkinek mindent végezni. Tegyék a mezőgazdaságban dolgozó emberek is — a lehetséges legmagasabb színvonalon azt, amihez a legjobban értenek. A kétségtelenül meglévő buzgalomból, őserőből csak akkor lesz Európa bármelyik piacán eladható gyümölcs, zöldség vagy egyéb mezőgazdasági áruféleség, ha lesz olyan, állami segítséggel működtetett szaktanácsadói, oda-vissza érdekeket, információkat közvetítő, szándékokat érvényesítő szervezet, mint amilyen nyugaton régóta, nálunk viszont már és még nem működik. Aki segít eldönteni a parasztnak — legalábbis a magyar agrár- gazdaság új szerkezetének kialakulása idején és azt követően is, amíg olajozottan nem megy minden —, hogy mit vessen, mit ültessen, hogyan ápolja, gondozza földjét, növényét, állatát annak érdekében, hogy abból olyan termék legyen, amit az igényes, de legalább fizetni tudó piacokon is szívesen megvesznek. „Mert igenis, az igényesen megtermelt és az igényesen kikészített magyar termékkel érdemes a nyugati bőségpiacokon megjelennünk — mondja a kereskedő ismerősöm —, ugyanis ha küllemben, minőségben, csomagolásban felveszi a versenyt a többi áruval, akkor nagyon sok fogyasztó a miénket fogja megvenni. De csakis akkor!” ÖRÖKRE MEGBÉKÉLT ELLENSÉGEK Olasz katonasírok az I. világháborús hősök temetőjében Fodor József Az olasz nagykövetség képviselőinek Nyíregyházán történt látogatását követően, egy éve alakulhatott ki az a kapcsolat, aminek alapján — különböző engedélyek beszerzése után — lehetőségem nyílott a városunk hősök temetőjében eltemetett I. világháborús olasz hadifoglyok kilétének kutatására. A kutatásokat befejeztem. Az eredmény és ezzel együtt kitűzött cél minden bizonnyal érdeklődésre tart számot. A kutatás, különösen az anyakönyvek átvizsgálása követelt több időt és türelmet. A háborús évek (1914—18) anyakönyvei ugyanis — se az egyházi, se a világi (hivatali) — nem hoztak semmi eredményt. A levéltári jelzések megerősítik az itt eltemetettek számát, de azt az eddig beigazolhatatlan feltételezést ébresztik, hogy az 1934-es évben vagy azt követően exhumálták volna az olasz sírokat. E tényt megerősíteni bizonyítékok hiányában nem tudom (lehet, hogy ez újabb kutatás témájaként ajánlkozik), a városlakók mindenesetre ilyen exhumálásról nem tudnak, és kegyelettel őrzik az itt eltemetettek emlékét. Természetesen történtek a temetőből exhumálások, de az többnyire a magyar elesettekre vonatkoztatható. Különben is 160 sír közel egyidejű felbontására csak emlékeznének... Végül is sikerült 123 elesett olasz katona anyakönyvi adatait összeszednem, és további 10 sírhelyfotót készítenem azokról az eltemetettekről, akik anyakönyvi adatait ez ideig nem találtam meg. Sokszor alig lehetett pontos információ a bejegyzendő anyakönyvi adatokat illetően az elesettről, mert hosszú vasúti út után, súlyos betegen érkezhetett meg ide a kórházba. A 2700 ágyas barakk-kórház az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadikórháza volt. Hozzátartozott a közeli, a mai határai szerinti: Derkovits, Dugonics, Hadik utcák valamint a Bolyai tér közötti temető. Közel 3000 sírhelyes volt, ahol nyugszanak szám szerint 159-en az olasz halottak is. A temető viszonylag szépen kezelt központi emlékoszloppal ellátott. Három alaptípusú fejfa található az utakkal szabdalt területen. A hazánkban szokásos sírdombos megoldású temetőben nincsenek elkülönítve egymástól a különböző nemzetiségű elesettek. így egymás mellett fekszenek az egykor ádáz csatákat vívott „ellenségek”. Örökre megbékéltek városunk homokos földjében. A sírfeliratozások is egységesek, nem hivalkodóak, egyszerűen tényközlőek. A sírok általában az elhalálozás időpontjának sorrendiségét követik egymás után. A névsor — amely az (eltemetés) elhalálozás időrendi sorjába lett szedve — nem teljes. Hiszen az említett 159 eltemetett olasz halott helyett csupán 123 nevet tartalmaz. Egyébként azt igazolják a fényképekről kiolvashatók só (?) elhunyt és itt anyakönyvezett személy Valenti Giuseppe (Kative), aki 1919. február 28-án halt meg. Két bejegyzése van (?) Bosetti Pietró-nak (!) Trikoti-Novara és Trikoti születési hellyel, az elhalálozás időpontja mindkét esetben 1918. február 1„ de előbb 18, másutt 19 éves! A bejegyzés szerint olasz fogoly! Péter néven szerepel. Minden bizonnyal ugyancsak nevei is. De van- olyan fénykép szerinti név is, amelyik az anyakönyvben eddig nem volt fellelhető. További problémák és érdekességek is adódnak. A nevek magyarul, de fonetikusan írottak, feltételezhetően olykor -a vezeték- és keresztnév fel van cserélve. A bejegyzett születési hely lehet valódi, de lehet lakhely adata is. Ezen adatok (nevek) is magyarra átírattak, fonetikusan magyarul írottak, s a C, illetve K betűk értelmezése sem ismeretes teljes bizonyossággal. A legmegbízhatóbb adat az elhalálozás időpontja lehet. Az anyakönyvben — esetenként — még a napszak is be lett jegyezve (este, éjjel stb.). A halál beálltának oka csak ritka esetben van feltüntetve, ezért nem foglalkoztam vele. Az életkorra vonatkozó adatok lehetnek (bemondás) alapján is bejegyzettek. A legkorábban elhunyt és itt anyakönyvezett Basanello Luigi (Santabona-Trevizió), aki 1916. május 25-én halt meg. A legutolkétszeres az anyakönyvvezetés Bergogke Peter, illetve Bergoglio Peter (előbb Mandroguini Alexandria, utóbb Mondsogia), s a szolgálati helye — egységes mindkét esetben a 298. olasz gyalogezred és az elhalálozás időpontja is azonos, 1918. november 22—4. Sajnos sírfényképe nincs. Vitathatónak, furcsának tűnik Trantani Giuseppe született Campli-Clarano, aki a bejegyzés szerint a 89. orosz gyalogezrednél szolgált volna! Szucsavan Johanna (!) (ez nálunk női név!) Matterhazi Viktor (szül: Rábata- mási), aki a bejegyzés szerint a 76. olasz gyalogezredben szolgált és 1918. június 16-án halt meg itt, Nyíregyházán. Születési helye és neve szerint akár magyar is lehetett volna!? Maszkalenko Sándor, szül: Vajloka Poltave, Oroszország! És aki a bejegyzés szerint a 43. olasz gyalogezred hősi halottja, 1918. szeptember 15-én halt meg Nyíregyházán. Minden bizonnyal ezen utóbbi megállapításaimnál a készült rövid, érdekesebb adatok is lelhetők, főleg a fényképeken és filmen lévő feliratok és az anyakönyvi adatok összeállítása, összehasonlítása során. Ha történtek volna exhumálások, úgy minden bizonnyal a nyomára tudunk találni. Egy tény azonban akkor is tény marad: az elesett 159 olasz katona itt betegeskedett, itt reménykedett gyógyulásban, sajnos itt halt meg és eredeti fekhelyeként az itt jelzett sírjel az Ő nevét viseli ma is. Igazi célom e kutató munkával az, hogy a temetőt rekonstruálhassuk. A jelenlegi sírdombos rendszert rendszeresen ápolni igen nehéz, kézi munkát igénylő feladat, ami emiatt drága is. Az egységes, nyírható gyepszőnyeg, természetesen, a sírjelek felújításával együtt szebb, áttekinthetőbb és kulturáltabb zöldövezetet is adna. Ezért a temető rekonstrukciójával is foglalkozunk, amihez segítséget várnánk a tehetősebbektől. Alapítvány létrehozásán fáradozunk. Egyesületünk, a Nyíregyházi Városvédő Egyesület (Luther u. 4. sz.) alapvetően a 107. Sz. Szakközépiskola és Szakmukásképző Intézettel közösen kívánja a több milliós felújítást éves ütemezéssel, jelentős társadalmi munkával és társadalmi összefogással végrehajtani. A polgármester úr ehhez segítségét helyezte kilátásba mind egyesületünk, mind az említett iskola vezetőinek. Ugyancsak jelentős segítséget várhatunk a képzőművészeti szakközépiskolától, a temetkezési vállalattól. De bízunk a lakosság, az iparosság „ezermesteri" segítségében is. (Fejfák készítése, feliratozás.) Minderre első partner a már említett iskola ifjúsága is, akik most november 1-jén is virágot vittek és gyertyát gyújtottak a temetőben. De módot keríthetnénk a sírturizmus megszervezésére is, az iskola vezetése ehhez is partner lenne. Hiányzik (sajnos) 26 név! Ezek előkerülésére is kell, hogy reményünk legyen, és hogy a teljes névsor végül is előkerül. Egyelőre ez se kevés. Egy kedvezőbb időben (télen) történő fotózás, filmezés lehet, hogy minimálisra csökkentené az itt eltemetett és még hiányzó olaszok névsorát. Bár van bőven teljesen ismeretlen sír, és súlyosan sérült fejfa, sírdomb is. Az eredeti temetői térkép — ha előkerülne — megoldaná jelenlegi problémáinkat. A számozott sírhelyek bizonyítják ugyanis, hogy kellett legyen részletes temetői térkép. Lehet, hogy valahol még titokban „rejtőzködik.” TANULMÁNY KÁRPÁTALJÁRÓL Megjelent a Szemle Nyíregyháza (KM — B. I.) — Sok érdekes olvasnivalót kínál a Szabolcs-Szatmári Szemle legutóbbi, 4-es száma. Horváth Sándor a puccs utáni kárpátaljai eseményekről ad számot. Véleménye szerint ismét bebizonyosodott, hogy Kárpátalja területi vezetése az egyik legkonzervatívabb Nyugat-Ukrajnában. Szociálpolitikáról egy nyomortelep kapcsán címmel Kerülő Judit írt tanulmányt a nyíregyházi Guszev-lakóte- lepről, amely már országos hírnévvel is bír. Katasztrofális itt a közbiztonság és a lakások állapota is kritikán aluli. A szerző a városrész gondjainak a megoldásával is foglalkozik. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye ma már országszerte népszerű és nagyra becsült tánchagyományáról ír tanulmányt Pesovár Ernő. A szerző véleménye, a megye gazdag tánchagyományaival együtt a táncélet is e vidéken őrizte meg legtovább spontaneitását, s biztosította az intenzív tánckultúra kereteit. Több tanulmány foglalkozik a megye történelmével is. Gazdag a folyóirat irodalmi anyaga is, amelyben külön rész köszönti a hetvenéves Rákos Sándort. Katona Béla tanulmányban elemzi a költő munkásságát. Pardi Anna: Hölderlini sorok Az élők sorából A legszebb egyben kitörsz a legszentebb is az élők sorába a legrútabb a legkaotikusabb e kettőből vagy A szél fütyül rád és sok sugárból víz öle ölne nyárfa nyírfa bükk a vér se halovány testamentumából mész de buksz is Ó föld nem kérdem már égi földi hatalmak szeretsz vagy nem szeretsz rád tenyereinek az elpattant nyírfák húrján dicsérsz mégis csak hangolom kutyát bogarat a mennytől pokolig kerteket visszapattanó természetet A ‘Ke.kt-Ma/jijarorszóq hétvégi meítéíjíete 7
