Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-25 / 21. szám
1992. január 25. Kállai János zép nevű, parányi falucska: S Szamostatárfal- va. Kihaltság, nagy, téli csönd, majdnem mozdulatlan utcakép fogad, ahogy bekanyarodunk az Ady Endre útra, mely átszeli, összetartja, meghatározza ezt a még négyszáz lelket sem számláló szatmári települést. Nem is nagyon vannak itt utcák — Budai Lászlóné már csak tudja, hiszen ő viszi naponta a friss újságokat, leveleket, táviratot, no meg a segélyeket, nyugdíjat, kinek mi jár. Még három utcanevet sorol — ezzel kész! Ennyi a falu. Pedig laktak itt talán az idők kezdete óta. Az egyik verzió szerint a tatárjáráskor ezen a szép, jó földű helyen szántot- tak-vetettek őseink, a másik változat még korábbra datálja az idetelepülést. Tudós Csiszár Árpád tiszteletes úr csákánylelete a Nemzeti Múzeumban látható, bizonyítván: talán a keltákig visszamenőleg is érdemes kutatni a múltat. Persze, errefelé is inkább a jelen, a sokszor nagyon bizonytalannak tetsző jövő foglalkoztatja az embereket. Viszonylag sokféle újságot járatnak, s bár mostanában valamelyest csökkent a példányszám, a legtöbben hűséges olvasói a Kelet-Magyarországnak is. Kísérem egy darabon a postásasszonyt, elég néhány mondatot váltanunk, megtudom: sok a nyugdíjas, eléggé megöregedett a település, és sok a leszázalékolt, beteges ember. A porták küllemre nagyon különbözőek. Igazán újat alig látni, annál több az előtornácos, szép stílusú, de kopottas épület. A falu ékessége a most éppen tatarozás alatt álló, késő Árpád-kori — XIII. századi — műemlék templom. Még a téli szürkeségben, tompultabb fényekben is szemet gyönyör- ködtetőek a vörös és fekete téglából emelt falak, a megújuló zsindelytető, a XVII. századi fa harangláb. Pinkóci Károly református tiszteletes úr készségesen nyitja a templomajtót. Dermesztő odabent a levegő. Programozható, elektromos „hajtású” harang szólítja vasárnaponként a híveket Istent dicsérni, de a fűtés hiánya, bizony, visszariasztja az idősebbeket. — Még a konfirmándu- saim is megléptek — mondja tréfás bosszúsággal, azt ígérték, ha jobb idő lesz, majd megint járnak. A mostani rekonstrukció több mint egymillió forintba kerül, így aztán fűtés- szerelésre megint csak nem marad pénz. Karácsonykor viszont zsúfolásig megtelt a puritán szépségű templomocska. Porkoláb Dániel alpolgármester kalauzol tovább a főutcán. Most megbízottként ő az első ember a faluban, mert bátyja — egészségi okok miatt — még tavaly lemondott a polgármesterségről. Lesznek időközi választások, addig is mint a falu dolgait jól ismerő ember, teszi a dolgát. Baktatunk a lefagyott hóban. Nincs nagy élet, zárva a szerződéses bolt, a kocsma, és kora délután befejeződik a tanítás a tagiskolában. Két tanterem mindössze, tíz alsós nebuló, akik negyediktől Csen- gerbe fognak járni. Gaál Vilma tanítónő nyolc éve dolgozik az osztatlan csoportban, és bizony, a létszám évről évre csökken. Tavaly megszűnt a községi óvoda. Három kisgyerekért nem volt érdemes működtetni. Egy másik számadat beszédesen bizonyítja a tendenciákat: az öregek klubjának harminc — napközis — lakója van. Szóval, az elöregedés megindult, apad a lakosság, kevés gyerek születik, a fiatalok elmennek Csengerbe, Gyarmatra, Budapestre. Hogy mikor volt itt virágkor? — meditál az alpolgármes- . tér —, talán a körzetesítés előtt, a hatvanas évek elején. Az integrációs törekvések mindig meghatározták az életünket, saját orvosunk, állatorvosunk sohasem volt, de régebben azért volt felső tagozat is az iskolánkban, és a nyolcvanas évekig helybéli papunk. És nem volt ilyen mértékű a faluból való „kifelé mozgás”. A jelenlegi közigazgatási formációban közös képviselő- testületünk van Csengerrel. A hivatalos ügyeket körjegyző intézi egy főelőadó közreműködésével. A hivatali napon zömében segélykérelmeket kell regisztrálni, meg panaszokat, bejelentéseket, gyámügyi dolgokat. Maguk határoztak a társult viszony mellett, de a többirányú függőség együtt jár egyfajta nehézkességgel. Szakorvosi ellátásért, kórházba Mátészalkára kell utazni — harmincöt kilométerre —, Csenger természetes közelsége miatt játszik fontos szerepet a tatárfalviak életében. És nagyon kellene egy kövesút Csegöld felé — kb. két kilométer hosszon —, hogy Fehér- gyarmat, az Erdőhát-Tiszahát ne tizenöt kilométeres kerülővel legyen megközelíthető. A még „egyben lévő” termelőszövetkezet központja pedig Porosaimén van. De vajon meddig? Érthető, hogy a Szatmár Termelőszövetkezet sorsának alakulása a legfontosabb kérdés a községben. A lakosság nagyobbik fele mindig a mezőgazdaságból élt, de a sok bizonytalanság, a kiszámíthatatlan dolgok nem sok jót ígérnek. Megindult a munkanélkülivé válás, fejlesztésekre, munkahelyek teremtésére nem futja. A tsz hűtőháza sincs kihasználva, bezárt a varroda. Kíméletlenül koppanó igazságot bök ki az alpolgármester: a szamosta- tárfalvai önkormányzatnak nincs vagyona. A nincsből, a hiányokból pedig még tervezni sem nagyon érdemes. Középkorú férfi siet valahová. Munkaruhában. Ránk köszön, meg is áll néhány percre. Hát még amikor meghallja: ugyanazokról adjuk egymásnak a szót Porkoláb Dániellel, mint amin az ő esze is jár. Király István, bár huszonhét évig dolgozott a tsz-ben, most egy kft- ben lett tag, Csengerben, a ,,Sus-hús”-nál. Nem túl nagy a kereset, sokat kell hajtani, mégis biztosabbnak véli, mint az átalakulóban lévő termelőszövetkezetet. Csak hát a naponkénti utazás, oda-vissza, jobbat is el tudna képzelni. Lehetne itt gazdálkodni — mutat körbe a hóval borított határ térségeire, a hétszáz katasztrális hold, jó minőségű hordalékföld minden növényi kiltúrának kedvez. Itt kellene összefogni, kezdeni valamihez a faluban, és mint ahogyan Pátyod tervezi, önállósulni. Az alpolgármester, bár ő egyéni gazdálkodó, sokszor „végigrághatta” ezeket a gondolatokat. — Én azt szeretném — fogalmazza meg, ha az emberek visszakapnák a hitüket, és jobban odafigyelnének mindenre, a saját érdekükben. Varga Lajos és felesége éppen hazatérőben, és mivel már igencsak átfázott a lábunk az utcai, toporgó tereferében, örömmel vesszük a befelé invitálást. Rövid időn belül betoppannak a szülők: idős Varga Lajos és a nagymama, aki azzal kezdi az ismerkedést, hogy elmondja, rendszeres olvasója a Kelet-nek, sőt, már írt is bele. A kávé melletti, bontakozó beszélgetésben nem a legszívderítőbb dolgokról hallunk. — Nem érdemes szólni — mondja keserűen a házigazda —, pedig nekem még korántsem a legki- látástalanabb a helyzetem. 1969 óta vagyok a Szatmár Tsz-ben, a szerelőműhelyben. — Megbecsülik, számítanak a munkájára — enyhít valamit a feleség a súlyosabb kijelentéseken, de biztosra senki sem mehet. Alkalmazottakat már küldtek el, sor kerülhet másokra is. — A legnagyobb baj — folytatja Varga Lajos, hogy nincs tőke egy vállalkozás indításához. Nincsenek gépek, eszközök, nem szólva az értékesítési gondokról. Tavaly száz mázsa paradicsom rohadt ránk a háztájiban. A földet ősszel felszántottuk, de nem tudom, hogy mi alá, mit is fogok majd bele vetni, aminek aztán piacot találok. Bármilyen komolyabb vállalkozáshoz pénz kell. Milliók! Az pedig — nincs! A keresetek — állítom — az országnak ebben a határ széli csücskében a legrosszabbak. Huszonhárom évi munkaviszony után jó, ha tízezret megkeresek havonta. Az a csoda, hogy ebből egyáltalán meg lehet élni. A gyarapodást ezért nem lehet látni, nem is épült új ház 1991- ben csak egy, igaz, vplóban szépre sikerült. Aki teheti, megpróbál máshol boldogulni. A falu egynegyedét kitevő cigányság is szivárog el lassacskán. Varga Lajos nem dühös, de panaszának igazsága ránk telepszik a sötétedő délutánban. Az a leginkább elgondolkodtató az egészben, hogy nemigen lát más lehetőséget, mint maradni az eddig azért még, mindig fizetőképes tsz-ben. És a tagság nagyobb része, hasonló okok miatt, vélhetően ugyanígy gondolkodik. A napi politika vélt vagy valós hibáira kanyarodik az eléggé megkeseredő beszélgetés. A faluban mindössze a kisgazdapártnak van bejegyzett szervezete, de äz emberek megnyilvánulásai azt sejtetik, sokakban munkálnak politizáló indulatok. A demokráciát néha nehezebb áttekinteni, mint valami egyirányú politika jó-rossz gyakorlatát. Valami ilyesfélét érzek a gépszerelő szavaiban, amikor kimondja: elveszetten hátrányos helyzetben vagyunk, és kihez forduljunk? Tulajdonképpen nem akar senki sem felülkerekedni, nem is vita ez, csak mondja mindenki a bajait. Azzal búcsúzunk, hogy talán mégis van remény a kilábalásra. Visszamegyünk a már délutánba forduló utcán az alpolgármesterékhez. Találkozunk a csengeri busszal, nincs sok utas azon sem, most, az ünnepek után alábbhagyott a boltba járó kedv. ikorra visszaM érünk, ízletes ebédet készített vendéglátónk unokahúga, a parányi iskola mindenese. A forró babgulyás kanalazgatása közben felidézzük a találkozások emlékezetes pillanatait, a gondolatok közül azokat, melyek azt erősítik: Szamostatárfalva népe azért mégsem adja meg magát a sokszor nagyon felgyülemlő gondoknak. A csodálatra méltó mesterségbeli tudással épített templomocskájuk évszázadokon átmenekített remeklése, a falak stabilitása jelképesen talán ezt a meg nem fogalmazott bizakodást is kifejezi. • \V"'A *.*.* '•• • * ■ fiV:Y' * ' pf ______Ä %eíet-íAía/jijarorszáfl hétvégi rmttéklete 11
