Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-25 / 21. szám
101 AjKeíet-iMagyarország ftetvegi meCíe^fete 1992. Januar 25. Tóth Kornélia Kótaj (KM) — Felváltotta a hatodik x-et, amikor élete első kötetével jelentkezett Horváth József. A Kótajban élő tanár számára mérföldkőnek számít a múlt esztendő novembere: ekkor hozhatta el a megyei önkormányzat sokszorosító üzeméből a még nyomdaillatú könyvét. Gyökereidet el ne ereszd — adta címéül azt az ars poeticát, amelyet pedagógusként évtizedeken át hirdetett, és megánemberként vallott. De vajon miért veti papírra gondolatait a tanár, akit az élet katedrával áldott meg, és a legfogékonyabb korban lévőkhöz, a gyermekekhez szólhat közvetlenül? — Természetesen a családunkban soha senki nem írt verseket korábban. Még abban is szerencsésnek mondhatom magam, hogy a nyolcgyermekes parasztcsaládból egyáltalán á tudományokra adhattam a fejem. Mint az ilyenkor már lenni szokott, a világra rácsodálkozó gyermekben a pap, a tanár fedezi fel először a szikrát, és megpróbálja rábeszélni az anyagiakban egyáltalán nem dúskáló szülőket, engedjék a könyvek közelébe az ifjút. Ne a föld, a gazdálkodás legyen a kenyere, hanem adja tintaszagú, kopott padozatú iskolába, s legyenek büszkék rá, hogy a fiuk kiemelkedett a környezetéből. Körülbelül így történt nálunk is a rábeszélés, és én boldog örömmel habzsoltam az ismereteket. Elvégeztem az Állami Tanítóképzőt Nyíregyházán, majd Egerben magyar—történelem szakon szereztem oklevelet. Végül a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem szakos diplomájával fejeztem be tanulmányaimat. S hogy válaszoljak a kérdésre: tényleg elmondhattam volna mindent a gyerekeknek, de úgy éreztem, sokkal több mondanivalóm van. A nyírségi tanyavilágban tanító Horváth József Nagycserkeszen, Nádasbokorban, Dózsa- szőlőben, Tiszarádon, Tiszatele- ken, Kétérközben, Beszterecen, Tiszavasváriban, Nyíregyházán állt katedrára. Huszonkét éve pedig Kótajban él és tanít feleségével. A tanyákon, parányi falvakban igen közel került az emberekhez, tanítványai szüleivel nemcsak a gyerekek szorgalmáról, képességeiről váltott szót, hanem elbeszélgetett a világ, az ország dolgairól. Ha a szüleinél Dombrádon nem érezte volna a saját bőrén a ma hátrányos helyzetnek titulált paraszti sor igáját, Horváth József hát tanárként is alaposan megismerhette idősek, fiatalok életét. S még valamit. A hozzá forduló emberek nyíltsága, jószívűsége, szavakban ki nem mondott, mégis izzó hazaszeretete magával ragadta. Mire este kijavította a dolgozatokat, felkészült a másnapi órákra, odaült a konyhaasztalhoz és rótta a sorokat a kockás füzetbe. Számtalanszor égett a lámpa még hajnalban is, és reggelre ismét gyarapodott versgyűjteménye. Bár elszórtan jelentek meg versei a Tiszatájban, a Nők Lapjában és a Kelet-Magyarország- ban is, valamint három antológiában, az önálló kötetre hiába várt. Ennek bizonyára számos oka van. Az egyik mindenképpen az, hogy az elmúlt évtizedekben modernnek kikiáltott, első olvasásra nehezen érthető vershez szoktatott olvasókhoz Horváth József közérthetően, nyíltan, személyes élményeiből adta közre mondandóját. A már régebben publicitáshoz jutott, vagy a rendszer által hivatalosan is támogatott költők nehezen fogadták be Horváth Józsefet. Egyébként is 300 kilométerre Pesttől, ahol a kortárs költészet elitje élt, aligha rúghatott labdába. Amikor versei eljutottak segíteni kész költőkhöz, kiadókhoz, olyan pechszéria kezdődött az életében, aminek a fele is kedvét szegte volna a megjelenésre áhítozó költőnek. Nem így Horváth Józsefnek, aki bölcsen belenyugodott, hogy a támogatást ígérő Váci Mihály elment, hogy Ratkó Józseffel szintén akkor ismerkedett meg, amikor már a sír szélén állt a Nagykál- lóban élő költő. Debrecenben Bárány i Imréhez került a megjelenésre szánt versgyűjteménye, amikor az illető önkezével vetett véget életének. Ennyi balszerencse után látott napvilágot az említett kötete. Országosan sem igen lépi túl az ötszázat, ezret egy verseskötet példányszáma, az említett mű 2 ezer darabja várja a szépre, igazra fogékony olvasói szíveket. A második kötet pedig szintén együtt áll, és úgy tűnik, szellemi menedzserekben nem lesz olyan hiány, mint eddig. A közelmúltban a Református Világszövetség vezetője, dr. Bütösi János járt Kótajban. Vitt magával egy könyvet az Egyesült Államokba: a haza, a szülőföld sze- retete összekovácsolja a kivándorolt vagy már odakinn született magyarokat, ebben nyújt biztatást nekik Horváth József kötete. Az erdélyi magyarságot több versben megéneklő költő személyesen is találkozott nemrégiben Tőkés Lászlóval, és a nagyváradi püspök eszmei támogatása bizonyára segít szélesebbre tárni előtte a nyilvánosság ajtaját. A pedagógus házaspár egyben alkotópár is. Mint a nyíregyházi művészetbarátok körének tagjai, a kötet bemutatóján éppen a feleségtől hallhatták a verseket. A kótaji író-olvasó találkozóra pedig hetvenötén mentek el, ma bárkinek rangot adna ennyi érdeklődő az ország bármely pontján. Azok az emberek, akik a művészettel legfeljebb a tévében talákozhatnak, most bepillantást nyerhettek a tanító úr alkotómunkájába. A nyírségi tájról, a gyökereket jelentő hazáról és szüleiről, a békétlen világról, az erdélyi magyarság megmaradásáért folytatott harcáról, a tiszta szó igazáról szép gondolatokat megfogalmazó Horváth József, az íróasztalfióknak dolgozó költő kiléphetett a nyilvánosság elé. A lélek gazdagítását, a szellem kincseinek gyarapítását szorgalmazó tanár nem gyűjtött vagyont. Gondolatait tovább viszi orvos fia, és mindazok a ma már felnőttek, akiknek mécsesként világított. A jövendő magyarsága Gondolatok a kultúra napjáról Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — 1823. január 22-én Kölcsey kirekesztő csekei magányában megírta a Himnuszt. A fohász a múltat és a jelent is drámai színekkel festi, ennek ellenére benne van a várakozásban megfogant hit is: a jövő nem foszthatja meg a magyarságot a teljesebb, emberibb élettől. Krisztusi korban van a költő, az emberélet útjának a felén: számot kell vetnie az elvégzett munkával, s komolyabb, férfiasabb próbák elé állítani a terveket. A világtól elzárt Cseke ezen a téli éjszakán erre is alkalmas. Elcsendesült a ház, kívülről sem érkezik semmi lárma, álmos neszek halnak el a sötétben. Hatalmas indulatok feszülnek Kölcseyben. A gondolkodás által körülhatároltan itt lélegzik most a haza. Lelki szemei előtt elvonul a nemzet történelme: a honfoglalás magabízó lendületétől egészen a jelen tragikus képeket szülő, tétovázó pillanatáig. Egyetlen mozdulatba sűrűsödik a honfiúi cselekvés ezernyi szándéka: feltartani a haza süllyedését. Az Istenhez fordulás a gondolkodás megerősítését szolgálja, ezért is sorakoztat érveket a Teremtő esetleges kételkedésének eloszlatásához. Benne van ebben a gesztusban a középkori ember Istent kikerülni nem tudó félelme is: a nagy döntések az ő kezében vannak. De ez a félelem egyre inkább közeledik a formához, a tartalma pedig a nemzet egészéhez való fordulássá válik. Meditáció tárgya lehetne: az áldást kérés megszólító mondata után elsőként a jókedv hiányát panaszolja Kölcsey. Csak a második a sorban a bőség kívánása. Vajon miért tolakodik az első helyre a jókedv, az öröm, a lelki béke és a kiegyensúlyozottság? Ilyen erősen jellemző mindezeknek a hiánya Kölcsey életében, társadalmi tapasztalataiban? S ennyire vágyna utána az anyagi bőség rovására is? Azon gondolkodom, hogy mi teszi máig érvényessé a Himnuszt. Miért hangolódik ünnepélyesre a lelkünk, amikor énekeljük? Mi annak a bőrünkön átfutó borzongásnak a tartalma, amelyet a szöveg végig sem gondolt képei gerjesztenek bennünk? Talán azért, mert a vers megszületése óta alig volt történelmünknek olyan időszaka, amikor ne éreztük volna: „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” Létigazoló harcot vívott ez a nép belesodródva a rokontalanság gyötrelmes állapotába. Sorsfordító harcaiban egymás után érték a kudarcok. Miközben tehetségesnek, szorgalmasnak tartották (tartotta magát), az anyagi javak megtermelésében, az azokhoz való hozzájutásban állandóan hiányérzete volt. A hiábavaló küzdelem hősies, mégis reménytelen keservei fárasztották, emészteték a hitét. A Magyar Kultúra Napján (a Himnusz megszületésére emlékezve) országszerte előadások hangzottak el, kiállítások nyíltak, a hangversenytermek dobogóiról áradó zene hullámaiban fürdött a koncerlátogató. Azon már régóta túlvagyunk, hogy a magyar kultúra részének tekintsük azokat a művészi teljesítményeket, értékeket is, amelyek a határainkon túl születtek, születnek. Az is igaz, hogy éppen most, a nemzetiségi kisebbség sorsát élő magyarság nincs könnyű helyzetben. Létigazoló gesztusa gyakran és természetszerűleg a művészi alkotómunka felé fordul. De az is igaz, hogy súlyos gazdasági, morális gondokkal küszködő hazánk, s benne létükért harcoló állampolgárai egyre kevesebb figyelmet fordítanak kulturális értékeinkre. A szellemi táplálék nagyon gyakran itt is a „túlélési” stratégia jegyeit hor dozza. Mindig a mai napot, őrá és pillanatot akarjuk megélni Valami könnyűre és nyomot nerr hagyóra vágyunk, misztikus és csodaváró vágyakat szövöge tünk. Érzéki és buja szerelemrő álmodozunk egy gazdag tengerparton, autóval száguldunk, tele vagyunk pénzzel, élvezzük az életet gondtalanul és gondo- lattalanul. Kapargatjuk a sorsjegyet, várunk a nagy nyereményre, pedig elég lenne megnézni a sorsjegy hátát, hogy reálisan ér tékelhessük az esélyeinket. De hátha éppen én, és épper most?! Nem szeretem a kitünteteti napokat. Sem az anyákét, sem a költészetét, sem a nőkét, sem a pedagógusokét, sem a kultúráét. Mielőtt bárki megvetne ezért, hadd tegyem hozzá: szeretem az anyákat és a költészetet, a nőket és a pedagógusokat, mindennapi közegem a kultúra. De a kiemelt ünneplés azt sugallja, hogy letudható a dolog egyetlen napon. Az ünnepek utáni napok olyanok, mint az előttiek: szürkék, unalmasak. Ugyanazt a bóvlil kínálják a könyvesstandokon vagy a moziban, a rádióban és a televízióban. Miközben tele van a szívünk és a lelkünk félelemmel, szorongással, növekvő elégedetlenséggel, indulattal. Nem az izzító szenvedélyre, hanem az érzékek kalandjára vágyunk. Nem akarunk átélni tragikus sorsokat és élethelyzeteket, hanem csak borzongani akarunk. Hozzászoktatni magunkat a félelemhez. Nem akarunk derűsen, a bölcsesség fölényét is érezve, kacagni. Inkább vágyjuk a harsányabb, a durvább tréfákat. Mégis. Kölcsey kirekesztő csekei magányában verset ír, az egész nemzethez szól. Nem akadályozza a világtól való elzártsága, mert mindenütt lehet azokhoz szólni, azokért tenni, akiknek a sorsát a szívünkön viseljük. Ez lehet a Magyar Kultúra Napjának üzenete is. s Uj szövegek, új körülmények (Tárlat; Bukarest, Kriterion, 1991. Szerk.: Egyed Péter. 87 lej/170 Ft) Mester Béla „...alkalmasint azok a szövegek is a körülményekkel birkóztak. Azok a tusák mostanról nézve szépek, a szövegek és körülmények szembesítésének tétje félreismerhetetlen, a küzdőktől nem került messzire valamelyes (intellektuális) hősies- séc De mi ennek a szöveggyűjteménynek a tétje?" (Jakabffy Tamás előszava) Azok a szövegek, amelyekre az előszó utal, a mai középkorúak egykori bemutatkozó írásai. (1974-ben jelent meg Bretter György biztatására, az ő előszavával Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor és Tamás Gáspár Miklós közös tanulmány- kötete Szövegek és körülmények címmel.) Ez a „szöveggyűjtemény” viszont a ma új nemzedékének bemutatkozása az előző generáció egyik jeles tagjának ajánlásával. Az előző nemzedék is szóródott gondolkodásban, témában, majd térben is, a maiak talán még gyorsabban különböződnek el egymástól, mégis van a két kötetnek két, az erdélyi magyar kultúrára jellemző, a magyarországiban viszont szokatlan közös sajátsága: az egyik a saját kultúra, közgondolkodás elméleti igényű elemzésére való törekvés. („.'..törvényszerű... a romániai magyar kultúra igénye... az elméleti irodalom iránt.” — írja a hátlapon Egyed Péter.) A másik az, hogy fiatal teoretikus elmék mutatkoznak be közös kötettel, nemzedékként, ahogyan nálunk inkább csak szépírók, főleg költők szoktak. A nemzedéki jelenség különböző vetületei többször vissza is köszönnek a kötet írásaiban. (Kisgyörgy Réka: Vigyázzállásból fejállásba. Út egy nemzedékhez; Mihály István: Funkciók és álfunkciók a rockzenében; Panek Sándor Gingsberg-elemzése Az ész holdja címmel). Megjelenik még beszédmódjaink, fogalmaink elemzése, (Balogh F. András: Gondolatok az egyetemesség és sajátosság vitájáról a szépirodalomban tárgyalja a témát, ide tartozik Feischmidt Margit: A megrendült öntudat vallomásai. Kísérlet a mindennapi tudat rekonstruálására a népi önéletírások alapján c. tanulmánya és Jakabffy Tamás írása, A közlékenység rejtelmei, avagy mit (nem) tudunk a kommunikációs értékekről?). A szűkebben vett elméleti írások: Tunyogi Lehel Nichita Stanescu költő és filozófus szövegeit elemzi (A nagy túlélés), Fülöp László Zsolt Posztmodern címmel ír esszét, Horváth István filozófiai beállítódásokat vizsgál (Filozófiai optimizmus és pesszimizmus), Józsa T. István az esztétikai megismerésről értekezik (A világ mint absztrakció), Süket Levente meg nem válaszolt kérdéseink katalógusát kívánja összeállítani (Egy új<enciklopédia nevében). „Javaslatom, hogy ezt a könyvet egy folyamatosan szűk szükséges szellemi attitűd múlt és jelen határán született példájaként „olvassuk” — ajánlja Egyed Péter, a szerkesztő a hátsó borítón. Mizser Lajos A köztudatban az van, hogy a jelentése: tűrő, szenvedő. Ezt megerősítette Vietórisz István is, aki a Tirpákok című eposzának 3. énekében így ír: „Hogyha ti tűrtetek, én se maradtam hátul a sorban, / A ‘tirpák’ nevet én is azon joggal vehetem fel”. Mindez szép, csakhogy a név nem innen származik. A szlovák köznyelvi teprv (=most) helyett a trpov szót használják ebben a nyelvjárásban, s ehhez jött az -ák képző. Nem ez az egyetlen népcsoport-, illetve népnevünk, amely szójáráson alapul. Homonna környékén a köznyelvi cső szót szo-nak ejtik, ezért nevezik őket szotákoknak. Nemcsak a szlovákban, hanem más nyelvekben is vannak szójárásról elnevezett népek, csoportok. A cincár a macedorománo- kat jelöli: a csincs (öt) szót cinc-nek ejtik. A császári és királyi hadseregben is járta az efféle elnevezés: nustyu (nu stiu = nem tudom) a románokat, a csujes (csu jest = mi van) a galíciai lengyeleket, a digó (a velencei nyelvjárásban: mondok) az olaszokat jelölte, sőt az argóban ma is használatos. És hogy mi sem maradjunk ki: nixdajcs (nichts deutsch = semmit sem németül), a kiegyezés után pedig a magyar kiképzési nyelvű ezredek katonáinak a neve vott. Eszmefuttatásunkhoz annyit tehetünk még hozzá, hogy szójárásból családnevek is alakultak, pl. Bezzegh, Megadja, Mondok stb. Megtartó gyökerek TIRPÁK Hamarosan a mozikban. Esernyötrúkk. Színes francia vígjáték
