Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

1992. január 25. Bárány Tamás: A Xcíet-Aíagiiarország hétvégi medékfztt 1 9 Zsúfolt délután Mintakalandok Kiállítás az Ernst Múzeumban em volt ám könnyű ezt a vendéglőt megszerezni! A le­hető legszerencsé­sebb helyen van, óriási forgalommal; az ilyen üz­letre mondják, hogy valóságos aranybánya. Ez volt a vélemé­nyük azoknak is, akik ott tipród- tak Karczagiék mellett a ver­senytárgyaláson, s ígérték az egyre elképesztőbb, végül már csakugyan veszettül magas ára­kat a híres Tök Alsóért. És mi­csoda nap volt az, boldog isten, amikor este holtfáradtan, de győztesen hazaértek, az asz- szony táskájában a frissen aláírt szerződés, és a férfi már bon­totta is mohón a pezsgősüveget a nagy diadal örömére. Az asszony három metszett poharat rakott tálcára a kredencből: anyósának, férjének és persze magának. Nem rajong éppen az italért, de erre a váratlan boldog­ságra igazán inni kellett! Lám, mégsem dolgoztak annyit oly sok éven át hasztalanul, még­sem verték fogukhoz a garast hiába! Hát csak igaz a mondás, hogy segíts magadon, az Isten is megsegít! Az üzlet azóta is mindig tömve vendéggel. De persze a vasár­nap a legerősebb nap: ilyenkor csak úgy ontják a villamosok meg a buszok a kirándulókat, szerelmespárokat és a környék­beli kiskertek gazdáit. Alighogy a nap kifényesül az égen, megin­dul az áradás. Reggel a papramorgóért állnak sort, délelőtt a sörért meg a fröccsért, déltől három óráig az étteremben állonganak tálkák­ban, úgy lesik az asztalok ürese­dését, hogy végre azok is elver­hessék éhüket, akik később ér­keztek. A Tök Alsó csak nyolckor nyit, de akkorra már sor kígyózik az ajtaja előtt; a kiskertesek csatos üvegben viszik a bort, meg a sö- rösflaskákat, tízesével. A sön- tésnél a férfi áll kint, odabent a konyhán az asszony sürgölődik, készíti elő az ebédet. Van vele munka bőven: legalább három készétel s hat frissensült a köre­tekkel, aztán három leves, kétfé­le tészta s négy-öt saláta. Az első időkben a férfi édesanyja segített a konyhán, de aztán be­tegeskedni kezdett — az asi- szony szerint ugyan csak nyű- gösködni, „affektálni” —, és az­óta egy kis konyhalány segíti a munkáját, aki csak kilenc órára érkezett, mert a délutáni mo­sogatással együtt így kerekedik ki a nyolcórás munkaideje. Ha a fazekakban már lobog a levesek vize, fortyog a sok már­tás, az asszony leveti kötényét és szalad ki a söntésbe, az em­bernek segíteni: elvenni a pénzt a vendégtől, az aprót visszagu­berálni, a palackos borokat bon­togatni, kotorni a hanzlit a korsók üstökéről. Aztán keverni a mál­nát, csurgatni a sok kólát a gye­rekeknek és kiszolgálni az igé­nyesebb vendégeket, akik a kü- lönszobában néznek helyet ma­guknak, nem odakint a söntés- ben. így aztán úgy zuhan be esténként az ágyba, hogy már arcát lemosni sincsen ereje, csak elvánszorog az ágyig, s rá­hull, ruhástul. Csupán éjfél felé tudja annyira összeszedni ma­gát, hogy levetkőzzék. És közben szidja, szidja ma­gában az anyósát. Hogy fáradt... Miért? Ő talán nem fáradt?! Hogy nyolcvanéves. Miért? Ő ta­lán nem lesz lassan ötven? Meg hogy dolgozott eleget az élet­ben... Nekik talán ingyen adták az öröklakást Pasaréten, ingyen ezt a méregdrága bérletet a ver­senytárgyaláson?! Hát ki kap in­gyen valamit? Meg aztán épp eléggé megfizették az öreg­asszony segítségét — fortyog magában gyakran —, hiszen hát nem meleg otthonra talált náluk vénségére? Amikor azt a vacak, nyirkos falusi házát eladta, nem egészséges lakásba költöztet­ték? Jő, nem nagy éppen a szd- bája, kétszer három méter csak, és a konyhából nyílik, de szára^ és meleg! És jobban él benne, mint élt odahaza a putrijában, amiért annyi pénzt sem kapott, hogy elég lett volna a Tök Alsó bérletének felére! És akkor a te­tejébe még szakadatlanul zsém- bel! Hogy egész nap egyedül van, magányosnak érzi magát, jobb volt Nagypallagon, mert ott legalább a szomszédasszo­nyok... Hallgatni is rettenetes! És menynyit eszik! Ha vacsorára nem kap egy szép csirkecombot vagy melle húsát, másnap egész este duzzog... No és akkor ráadásul még azt a balesetet is vasárnap kellett rendeznie! Legszívesebben tom­bolna, ha ez eszébe jut. Éppen a legvadabb forga­lomnál, vasárnap délelőtt tizen­egy óra körül szólalt meg a tele­fon; ott lóg a söntéspult mellett. Az asszony a habot verte a pis­kótához, a leány a csirkét tisztí­totta garmadával, így a kagylót a férfi akasztotta le a falról s bele- hallózott. Hirtelen falfehér lett az arca. — Igen, igen, értem... — csak ennyit mondott. — Ne csináljon semmit, mama, maradjon moz­dulatlan! Azonnal megyünk! — Visszaakasztta a kagylót, átment a konyhába. — A muter elesett a für­dőszobában — mondta fakó han­gon. Az asszony sóhajtott. — Már megint bedobja a hisz­tit! — mondta, s fejét csóválta. — És mikor történt? — Egy órája. — És akkor miért csak most szólt? — Mert nem tud fölállni. Egy órába telt, amíg hason csúszva a telefonhoz vonszolta magát. Most ott fekszik, és minket vár. Gyere, induljunk is! — Ekkora forgalomnál? — nézett rá ijedten az asszony. — Mi lesz az ebéddel? Ki fog föl­szolgálni? Talán Aranka? — Tényleg — dünnyögte a fér­fi. — Erre nem is gondoltam! — Ketten nem hiányozhatunk! — veregette meg karját a felesé­ge. — Egyedül megyek, ha egy kicsit csillapul itt a banzáj! — Vidd a kocsit — mondta a férfi. — Ilyen benzinárak mellett? — meredt rá az asszony. — Egyet­len napon kétszer forduljunk?! A férfi bólintott, ment vissza a pulthoz. Az asszony vadabbul verte a habot; sietni akart. Sze­rencsétlen öregasszony — só­hajtozott magában. — Nem tud fölkelni, istenem... Vajon mi ér­heti még? — És most igazán szánta szegény teremtést. Gyor­san végzett a habveréssel, és máris indult volna, amikor na­gyobb turistacsoport lepte el az éttermet; voltak vagy húszán, s ahányan voltak, annyifélét ren­deltek. Aztán a konyhalány sikol­tozott, hogy odaég a rántott hús, a férfinak meg a söre fogyott ki, s amíg frisset csapolt, az asz- szonynak kellett a söntést ellát­nia. Egy kicsit még marad, gon­dolta. Húsz komplett ebéd itallal! Nem kis pénz manapság! És már terített is az ebédhez, mert Aran­ka elkészült — és ő most már végre csakugyan indulhatott haza. Jaj, az a vasárnapi közle­kedés! Az átszállókhoz az a hosszú várakozás! Kocsival alig fél óra az újtuk hazáig, most vagy másfél órába tellett. Fél négy volt már, mire otthon bebu­kott az ajtón. ohant be a telefon­hoz: senki! Ki a für­dőszobába: senki! A konyha felől hal­latszott halk nyö­szörgés. Az öregasszony ott fe­küdt a konyhakövön, hálóingben. — Hogy került ide, mama? — sikoltotta rémülten. — Egy kis... vizet... akartam, lányom... — kapkodta amaz a levegőt. — Merthogy annyira szomjas voltam... Az asszony ugrott, hogy fölse­gítse, de hasztalanul tette. És ahogy emelni akarta, érezte, for­ró a teste. — Mióta fekszik itt, mama? — Azóta, hogy Marcival be­széltem. — Úristen! — kiáltotta döbbenten. És ugrott a telefon­hoz. Negyedóra múltán ott voltak már a mentők. Combnyaktörés — ezt állapí­totta meg a röntgenvizsgálat. De ezt még túlélte volna, bizonygat­ták később az orvosok. Nem ez vitte el negyednapra, hanem a tüdőgyulladás. Keenan Alison: Az űrben Annak ellenére, hogy az épület rekonstrukciója és átalakítása miatt bezárt a Műcsarnok, a kiál­lítási intézmény folytatja korábbi kezdeményezéseit. így a három évvel ezelőtt elindított nemzetkö­zi pályázatát és kiállítás-soroza­tát is. Csakhogy most nem a Műcsarnokban, hanem az Ernst Múzeumban látható a IL Nem­zetközi Minta Triennálé. Ezúttal olyan intézmények vál­lalták a szponzorálását, mint az Ipari és Kereskedelmi Miniszté­rium, a Művelődési és Közokta­tatási Minisztérium, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, az Amfora, a Design Alapítvány,, az Ipari Fejlesztési Bank, vala­mint a Győri Textilművek. Jelez­vén ezzel, hogy nem csupán művészeti, képző- vagy iparmű­vészeti kiállításról, dizájnbemu- tatóról van szó. Hanem nagyon is praktikus, az ipar több ágát megérinthető kínálatról. A rendezők szándéka is meg­fogalmazódik a kiállítás alcíméül választott szlogenből: Mintaka­landok ä síkból a térbeí Az első minta-pályázatra főleg grafiku­sok, textiltervezők, festők küld­tek ragasztott, tűzött, varrott, mozaikozott, raszteres és más, hagyományos és divatos stíluso­kat követő képeket, rajzokat és textileket. Akkor, az áttételes ajánlat is elsősorban a textilipar­nak szólt. Most megjelentek a térbeli művészetek is, nem titkol­va, hogy a minták, mintaötletek egyebek közt a kerámia-, az üveg- és műanyagipar merítésé­re számíthatnak. Persze a minta ezen a kiállítá­son is igen sokféle értelmezés­ben jelenik meg. Egyrészt, mint használati, másrészt, mint hasz­nálaton túlmutató médium. Aztán ott van a minta, mint az esztéti­kai minőség, a dizájn része. S felsejlenek a mintában rejlő esz­tétikai-emocionális lehetőségek. A mintának azt a szerepét, amely érzelmeinkre, érzékeinkre hat, amellyel vonzóvá (vagy ép­pen taszítóvá) tud tenni egy tár­gyat (terméket) egyre többre ér­tékelik a termelők, a fogyasztók. Ez a felismerés azonban már túl­mutat egy kiállítás keretein, noha létjogosultsága éppen a haszná­lati értékében van. Száztíz művész, a világ külön­böző országaiból, vállalkozott arra, hogy értelmezze a minta fogalmát. Hogy kísérleti, játékos definíciót fogalmazzon meg. Amerikai, görög, finn, osztrák, lengyel, cseh, francia, német kiállítási tárgyak érkeztek a bu­dapesti seregszemlére. S ter­mészetesen erős a magyar je­lenlét is. Olyan művészek állítot­tak ki, mint Attalai Gábor, Balázs Irén, Gulyás Kati, Polgár Csaba, és igen sok a fiatal, néhány éves alkotói múlttal rendelkező ipar­művész és grafikus hazai és kül­földi színekben egyaránt. idobtam a kalitkát. Fölösleges lom lett, - kacat, sze­mét. Nincs hol és miért őrizni. A sze­meteszsák tétjére tettem azért, afféje kolduskoro­nának. Nyomban ki is nevettem buta kis érzelmeimet, bár ebbe a nevetésbe torkomban fakadt csomók tolakodtak. Ez a kalitka nem különleges alakú, nem készült rendkívüli anyagból sem. Egyszerű, bárme­lyik boltban kapható közönséges kalitka volt. Más kérdés, hogy egymást felülmúlva igyekeztünk mindannyian díszíteni, gazdagí­tani, hogy valódi otthona legyen két kicsi zebrapintynek. Volt eb­ben a kalitkában külön etető, ita­tó, sőt elkerített hálószoba is, voltak száraz ágak, madárhinták, színes karikák, kicsi alumínium­edény fürdőkádnak, még egy gyékénykosárka is, mert azt hit­tük, az pótolhatja a fészket. A két madár költözgetett ve­lünk egyik lakásból a másikba, s mire ide hazaérkeztünk (?), az egyik, a nőstény — akit a családi közakarat Szerénkének nevezett — beleunt a vándorlásba. A hím j— aki a névadás szertartása so­rán a Szerafin nevet kapta — még sokáig élt. Összesen több mint hét esztendeig. Azt mond­ják a szakemberek, ez már ma­tuzsálemi kor a zebrapintyeknél. Igaz, megőszült a tolla, berekedt a torka az utolsó években. Már nem táncolt, nem röpködött, nem énekelt, csak evett és fürdőit, és szárnyait széttárva lihegett az öregség tehetetlenségében. Valamikor vidámabb volt. Har- ciasabb. Reggelenként csodála­tos énekkel ébresztett bennün­ket, várta, igényelte, hogy be­széljünk hozzá, és jöjjön a friss fürdővíz, a fűmag, amiből aztán jóízűen falatozgatott. Amíg ket­ten voltak, rendkívül sokat ve­szekedtek. Főként a hím volt harcias, néhányszor tollcsomók is maradtak a kalitka küzdőterén, de a végeredmény mindig pár darab parányi tojás volt a háló­szobának nevezett kibélelt sa­rokban. Mit is jelent két madár, uram­isten! Oktalan élőlények, tudom, de én bebeszéltem magamnak, hogy megismernek, megismerik a kutyát is, miután néhányszor már megpróbált erélyesebb esz­közökkel beavatkozni veszeke­désükbe. Számomra életem egy fontos szakaszát jelentették, ahogyan mellettük a fiam — mert ő kapta őket nyolcadikos korá­ban — gyerekből felnőtt férfivá érett. Láttam tündöklő ragaszko­dását, majd azt a folyamatot, ahogyan érdeklődése fokozato­san a madarakról az élet más örömeire fordult, s egyre több­ször kellett Szerénkének és Sze- rafinnak vizet tölteni, magot szórni, lakóhelyet takarítani a család más tagjainak. Neki már erre nem maradt ideje. Néhány napja aztán Szerafin megunta a magányt meg az öregséget. Elhúzódott a kalitka legrejtettebb sarkába, a kosárka mögé, és elszenderedett örökre. Szépen ment el, nem ágaskod­tak lábai az égnek, nem rántotta testét görcsbe a fájdalom. Végel­gyengülés volt, azt hiszem. Min­denesetre lenyűgöző szépségű csoda, ahogyan a madarak el­bújnak meghalni. Nem akarnak zavarni senkit, hihetetlen ösztön­nel keresik a rejtekhelyét, ne lás­sa, ne zavarja, ne bántsa senki őket utolsó óráikban. És ők se zavarjanak senkit. Mi ez? Sze­mérem? Védekezés? Milyen kár, hogy mi, emberek, nem tudjuk utánozni a madarakat. Szerafint fehér papírszalvétá­ba csomagoltam — akár régeb­ben Szerénkét —, akkora volt a tenyeremen, mint egy galambpi- he. Élettelen, de nem hideg. A tolla megőrzött még valamit a csöppnyi test melegéből. Aztán dobozba tettük, a száraz föld nehezen engedelmeskedett a fiam ásójának. Bután, érzelgő­sen, kinevetni való fájdalommal elkísértük mind a hárman a pará­nyi gödörhöz, a bokrok alá, ahol ásónyom sem zavarhatja többé nyugalmát. Álltunk a gödör fölött némán, mi, öregek torkunkba foj­tott zsoltárokkal. Ha egy huszonegy éves fiatal­ember nem mer, nem tud meg­szólalni, valami történik benne. És ha megszólal, s hangja mély­ről jövően rekedt, talán a köny- nyeivel is küszködik. A visszafoj­tott, visszanyelt fájdalom nagyon keserű. Ó, tudom én, nem ezt a vacak kis madarat siratná, hát mi is egy zebrapinty? Leheletnyi élet. Nem, az a fiatalember a gyermekkorától búcsúzik ásóval a kezében. A madártetemmel együtt temette a gyermekkorát, és megérkezett a felnőttkorba, ahol meg kell tanulnia az ember­nek sírgödröket ásni, temetni, búcsúzni. Az a fiatalember ezért nem szólalt meg, ezért nyelte a könnyeit. Hátén? Volt egyszer egy család... • ii "vv.;;?; e folytassuk! Egy- PNtJ gyei megint keve- IkVB sebben vagyunk. pA/Sjf És ami még szo­morúbb: restelljük, letagadjuk, rejte­getjük az emlékeinket, érzel­meinket, könnyeinket. Percen­ként, naponként kidobunk vala­mit a múltunkból. Pár óráig még ott lapul a szemeteszsák tetején, mint ez a kalitka, aztán jönnek a közömbös idegenek, elviszik, nekünk meg megint üresebb lett a tenyerünk és a szivünk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents