Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-25 / 21. szám
1992. január 25. ÍR ‘Kekt-Magijarország hétvégi melléklete 7 Határ(talan) hatás Kovács Éva E lőbb a romániai magyarok nevében Tőkés László püspök, nem sokkal utána a Szlovákiában élő, az ottani magyarság ügyéért küzdő Duray Miklós mondta szinte szóról szóra ugyanazt: a magyarországi pártok állandósuló párbajozása, ellenségeskedése, a széthúzás és egyet nem akarás nemcsak az országhatárokon belül élőkre, hanem a határon túli magyarok hangulatára, helyzetére is igen rossz hatással van. Egyesek nem értik, mások meg egyenesen elítélik ezt a fajta politikát... Mindkét személyiség konkrét példákkal alátámasztva bizonyította, nem vet jó fényt ránk sem itthon, sem pedig külföldön az állandó acsarko- dás. Nem sokkal ezután Sütő András erdélyi magyar író körül keveredett némi zűrzavar, miután egyesek — szándékosan vagy véletlenül, arról most ne beszéljünk — úgy igyekeztek a dolgot feltüntetni, mintha a neves író azért nem vállalna vezető szerepet a megújuló Magyarok Világszövetsége vezetésében, mert nem kíván együttműködni annak első számú emberével, Csoóri Sándorral... Gondolom, nem kell több példa ahhoz, hogy egyértelműen kiderüljön: valami nincs rendjén. Kell, hogy legyen alapja annak, hogy ma már egyre gyakrabban hallani: nem a széthúzás, az összefogás vezetne célhoz, s a két éve megfogalmazott elképzelések ezzel a módszerrel sohasem válnak valóra. Egyre nyíltabb az a hang is, amely szántónkén az ígéreteket: nem ezt vállaltuk, nem ilyen pártra szavaztunk annak idején! A vádak alól, sajnos, kevés kivétel akad: a „nyugodt erő” az első bíráló szó hallatán ideges lesz, felkapja a fejét, a „szabad 'madár” meg teljesen egyoldalúan értelmezi saját szabadságát, mintha kizárólag a mindent tagadás, a kritizálás lenne csak szabad. „Bort, búzát, békességet” ígért a harmadik, s kár lenne tagadni, míg borból és búzából túltermelés, békességből éppenhogy hiány- gazdálkodás folyik... A többi párt sincs minden szeplő nélkül. A fiatalos Fidesz igazi fiatal: olykor okos, olykor okoskodó, gyakran meg tiszteletlen — hallani gyakorta. Az MSZP tehet bármit, sokan nem tudják mellőle a jelzőt elfelejteni: utódpárt, melynek N tagjai közül jó néhány „egykori” sikeresen átmentette magát. Szocdempárt- ból meg egyenesen kettővel is rendelkezünk! A rosszmájúak szerint ez a garancia, hogy soha sem kerül le a pletykarovatok napirendjéről. Ha mindezekhez még azt is hozzávesszük: nem csak a pártok között, gyakorta pártokon belül is akadnak viták, nem csodálkozhatunk azon, hogy mindezek hatása ma már az országhatáron túl is megmutatkozik. Jó vagy rossz hírünk keltésében nagy szerepük, talán legnagyobb szerepük a képviselőknek és a pártoknak van. Tetszik vagy nem, a parlamentben tanúsított szereplésük önmagában is jellemez. Kálmán Márta Svájcról írott könyvében olvastam: ....elképzelhetetlen, hogy a televízió egyenes adásban közvetítse á parlamenti üléseket. Nem is nézné senki. Nem azért, mert a svájciakat nem érdekli szűkebb környezetük sorsa, hanem ezért, mert meg vannak róla győződve, hogy akik ott ülnek, a legjobb tudásuk szerint teszik a dolgukat...” Képviselő Urak! Határokon innen és túl, győzzenek meg Önök is minket...! Kisbér D emokrácia akkor lesz, ha... — fogalmaz az a Demokratikus Charta, melyből nemrég annyi bonyodalom származott, s amely pontokba szedve sorolja fel a demokrácia legfontosabb, a világban is elfogadott ismertetőjegyeit. Mint arra bizonyára sokan emlékeznek, Surányi György, a Nemzeti Bank mindenki által elismert, szaktekintélynek számító egykori elnöke a Charta alá kanyarított aláírásának köszönhette azt a felmondólevelet, amelyből megtudhatta, legyen a hozzáértés bármilyen elismert, aki szerint ma Magyarországon nincs demokrácia — s ezt még nyilvánosan se átallja kimondani —, az Magyarországon nem lehet bankelnök! A Charta körül ma is sok a vita, érvek és ellenérvek csatáznak körülötte. Nem is erről szeretnék írni. Hogy miért hozom szóba a nem éppen friss történetet? Azért, mert igencsak elgondolkodtatónak tartom, hogy Kisbér polgárai sokadszorra sem voltak hajlandóak elmenni szavazni, mint kiderült, ezúttal sem tartották fontosnak, hogy képviseltessék magukat a parlamentben, hogy végre válasszanak. Úgy látszik, hiába minden igyekezet. Sokadszorra is csak ugyanazok az emberek mentek el voksolni, akik a legelső alkalommal se maradtak tétlenek. Érdemes hát elgondolkodni azon, vajon mi is az érdektelenség oka? Ennyire mindegy a kisbérieknek, azaz nekünk állampolgároknak, kik képviselnek bennünket, kik azok, akik szót emelnek értünk a nevezetes kupolák alatt? Ennyire rendben vannak a dolgaink, s ezért nincs szükségünk országos szószólóra? Vágy nem bízunk abban, aki a nevünkben szól...? Számtalan jogos és jogtalan felvetés, egyik sem rejti azonban a teljes igazat. Annyi biztos, a választások iránt mutatott érdektelenség komoly figyelmeztetés lehet mindnyájunk számára. Nemcsak a pártoknak, valamennyiünknek is. Mi magyarázza, hogy nemcsak Kisbéren, de másutt is sokan vannak, akik úgy érzik, egy-egy parlamenti képviselőn nem túl sok múlik...? Mi táplálja azt a felvetést, mely szerint számosán úgy gondolják, az ő szavuk nem sokat ér, a dolgok úgyis arra mennek, amerre mások akarják...? A rendszerváltás félidejében nem árt komolyabban nagyító alá venni a „Kisbér”-jelenséget, s keresni a választ arra a kérdésre, vajon mi hát az oka az ily mértékű érdektelenségnek? Milyen tapasztalatok, milyen élmények táplálják a passzivitást, amelyből kiderül, a választópolgárok nem hiszik, hogy itt a demokrácia, nem tartják fontosnak, hogy képviselőik ott legyenek, ahol az ország sorsáról döntenek, ahol a dolgok eldőlnek... Kérdések, melyekre egyre sürgősebb lenne a válasz. S közel sem csak azért, mert egy-egy választás súlyos milliókba kerül. Sokkal inkább azért, mert az érdektelenség, a kívülmaradás a dolgok intézéséből az anyagiaknál jóval súlyosabb erkölcsi károkat okoz. A demokrácia lényege, hogy az emberek részt kérnek, s főleg részt is kapnak az ügyek intézéséből, biztosak lehetnek abban, rajtuk is múlik, hová tart, mely irányba igyekszik az ország. S nemcsak azért tudják, mert ezt mondják nekik, hanem azért, mert úgy érzik, úgy is tapasztalják nap mint nap... Meghívom olvasóinkat a KM klubjába, ahol mostantól kezdve rendszeresen fogunk találkozni, és vizsgáljuk a társadalom egészét érintő kérdéseket. Mai témánk: a polgárosodás. Vendégeink: Hegedűs Antal Vásárosnamény polgármestere, vegyipari gépészmérnök; Palkóné Knoll Ilona, egy vállalkozást próbált és újabbat kereső humán diplomás; Kulcsár Attila Ybl-díjas építész tervező és Riczu Zoltán történész, muzeológus. A klubvezető: ezúttal Baraksó Erzsébet. Mi tagadás, meglepő, amit a szakembertől hallunk: a polgárosodáshoz jó modellt, mintát Mátyás királyunk korából vehetnénk igazán. De hát kik is eredetileg a polgárok? R. Z. kiselőadásának sűrítménye: a középkorban a földbirtokosok és a jobbágyok mellett megjelentek kereskedelemmel, kézművességgel foglalkozó idegenek, jó szakmai, pénzügyi, közigazgatási ismeretekkel és elég jó műveltséggel, akik a városokban kialakítottak maguknak egy autonómiát, és önmaguk irányítói lettek. Tovább szűkítve ezt a meghatározást P.- né azt emeli ki: a polgárság gazdaságilag erős, és megvan a műveltsége önmaga életének megszervezéséhez, irányításához. Élet-halál kérdése? Gyakran hangoztatják mostanában: egy megerősödő polgári középosztály húzhatja ki az ország szekerét a gödörből. H. A. ezzel kapcsolatban azt fejti ki: szükségünk lenne a polgárságra, és egy ilyen réteg kialakulását a vállalkozókból képzeli el. — Nem a jelenlegi butikosokra gondolok, és nem azokra, akik itt-ott beszerzik az árut és azt haszonnal adják tovább, hanem azokra, akik felelőséggel készített, minőségi terméket állítanak elő, s ebből fakadóan az igényük úgy alakul, hogy az hatással van a kultúrájukra is. Egyetért ezzel R. Z., mondván, most már „élet-halál” kérdése a minőségi munka, P.-né azonban vitatja. — Nem értek egyet, a saját, kipróbált vállalkozásom tapasztalatai alapján sem. A polgárosodás nem szakmái kérdés, hanem a kultúra minőségének függvénye. Polgár attól leszek, ami a fejemben van. Vajon befolyásolhatók a vállalkozók, hogy kulturális szintjüket magasabbra emeljék? — Nincs gond — mondja P.-né —, azt már eldöntötte a piac. Ezt meg kell tanulni, különben ellehetetlenülnek a vállalkozók. Kulcskérdés a polgárosodás folyamatában, hogy egy közösség, például egy település polgárainak közössége autonómiával rendelkezik, közvetítők nélkül, szabadon rendezi, elintézi a saját ügyeit. A társadalom kovásza Ezzel kapcsolatban jegyzi meg K. A.: — A polgárosodás számomra nem a mérhetetlen szabadság egyik kifejeződése, hanem a jogok és kötelezettségek hálózata. Áz lehet a jövő polgára, aki vállalja a kötelezettségeket, és elvárja azokat a jogokat, melyeket egyéni-városi-állampolgári-világ- polgári létéből kaphat. Az öntudatára ébredő, azonosságtudatát A beszélgetés résztvevői: Hegedűs Antal, Palkóné Knoll Ilona, Kulcsár Attila, Riczu Zoltán és Baraksó Erzsébet Utón a polgárosodáshoz felfedező rétege lehetne a társadalomnak, ezáltal kovásza. Mi jellemezheti a magyar polgárt? Egyetértünk abban: meg kell tartania a gyökereit és képesnek kell lennie saját kultúrája továbbítására. Jellemzi az egyetemes kultúra, sajátosan magyar legyen, anyagi és szellemi nyereségének olyannak kell lennie, ami megkülönböztet bennünket a harmadik világtól. K. A. szerint mindenki lehet polgár, aki túllép a saját biológiai létén, és egy társadalmi-közösségi létben vállalkozik arra, hogy szavát hallatja a maga és a közösség ügyében. Komplexebb összegzésre R. Z. vállalkozott: — Fő erejét az iparos-, kereskedőréteg adja majd — inkább kérdezi, mint állítja: — Polgár az, aki a közösség elismerését és bizalmát élvezi... A polgárság kifejleszt maga mellé intézményeket, kultúrát, kifejleszti a helyi hagyományokat, a hazafiságot és a honpolgári öntudatot is. Túlnéz önmagán, másokat megsegít, alapítványokat tesz, külföldre ösztöndíjasokat küld — mindez adja a boldog örömet. Vannak-e gátló tényezők, amelyek e folyamat rendes lejátszódását késleltetik, hátráltatják, akadályozzák? H. A. és P.- né felelevenítik, mennyivel másfélék még a mai napig is a közösségi együttélés szabályai a falvakban — szemben a városi szokásokkal. A polgárosodás tárgyi feltételei inkább a városokban adottak, a kulturális feltétele — a hétköznapok kultúráját tekintve — a faluban fedezhető fel. A falu a polgárosodás melegágya — fogalmazzák meg —, de nem ott van a pénz. Visszarettentő szabályozók Vannak, akik vállalkoznának és azáltal a polgárosodás útját választhatnák, de a szabályozók visszarettentik őket. Mások úgy látják: jelenleg még a jó szakemberek közül is sokan nem mernek önállósulni, mert nem tudják elképzelni, hogy az elvégzendő munkához egyedül vállalják a felelősséget. Van, aki belevágna, de nincs meg hozzá a tőke. Ismét másoknak van pénzük, tehetségük, de nincsenek tisztában saját értékeikkel, alulértékelik magukat, győz a kishitűség és meg se próbálják. Mi hozhatna változásokat? P.-nétől azt halljuk: lehetővé kellene tenni, hogy a kisemberek kisebb összeget, akár 50 ezer forintot be tudjanak vinni közös vállalkozásokba, ezt kellene előnyben részesíteni a nyugati tőkével szemben. Igaz, az valuta — de meg kellene találni a jobb arányokat. Szerinte segíthet a szövetkezés új törvénye: modell lehet, ha a sok kis összekupor- gatott tőke összeadódik és kedvezményes kamatú kölcsönt kapnak, azzal is elindulhatnak. Tőke kell — hangsúlyozza H. A. —, és nem külföldről, hanem helyileg kellene erősíteni a vállalkozásokat. Többször is szóba kerül a beszélgetés folyamán, hogy nekünk most a következő nemzedékekről kellene gondoskodni, szinte elkerülhetetlen a család- iskola-társadalom összefüggéseinek elemzése. Kulcskérdés a polgárosodás folyamatában az oktatás is. Megállapítják: az a réteg, amelynek a következő generációt ki kell nevelnie — a pedagógusoké —, nem polgár, mert jövedelme nem teszi lehetővé, hogy pedagógus öntudatában megmaradjon, varr, kapál; polgár akkor lesz, ha visszanyeri értékadó, példamutató szerepét. Ugyancsak körüljárunk egy másik oktatási kérdést, mégpedig azt, milyen eredménnyel járt, ha néhány, gazdaságilag nehéz helyzetbe került országban előtérbe helyezték az oktatást, a kultúra szféráját. R. Z. feszegeti ezzel kapcsolatban: — Rá kell kérdezni, mibe invesztál az állam. A szumátrai mezítlábas segédmunkás még az autópályát építette, de tíz év múlva a fia már azon az autópályán az autójával jár. Megfogalmazódik az aggodalom: félő, Ha most a gazdaságot akarjuk megmenteni, mire azt megtesszük, elkoptatott szellemi értékeinket még inkább elveszítjük. Milyen modell szerint? Miközben újabb üdítőt bontunk fel, hasonlóképpen felüdülésként szolgál a felsorolás R. Z.-től arról, kik alkották az 1800-as években Nyíregyházán a polgárságot? A közösség tisztségviselői, akik az ügyeket intézték, azután tirpák őseink, akik a környéken gazdálkodtak a bokortanyákban, a városi kereskedő- és iparosréteg, továbbá az orvosok, ügyészek, ügyvédek, összességében fogalmazva a többségében köz- tiszteletnek örvendő személyek, köztük a pedagógusok is, akik a gyermekeknek-fiatalságnak az értékeket közvetítették. Most majd újra meg kell tanulnunk, milyen az, ha valaki a polgársághoz tartozónak érzi magát. Beszélgetésünk végén nem egybeeső megjegyzések hangzottak el — mindkettőt elfogadtuk. R. Z. így fogalmazott: — Egyes embereknek a legjobb értékeit a polgár tudta elsajátítani, ezt látjuk történelmi távlatból. Ha a cél a kulturáltság, a jó élet, akkor arra van egy bejárt út, amit Nyugat-Európa tud nyújtani, ahol a polgároknak nagyon nagy jelentőségük van. K. A. viszont azon meditál: — Vajon az angol vagy más európai polgárságot kellene utolérni? Vannak gyorsabb eredményeket felmutató társadalmak — Hongkong, Tajvan — új környezetünkben, felgyorsult világunkban talán nekünk is lehet ilyen nagy ugrásokat megtenni... Nyugati vagy keleti modell szerint? Nem ötlöttünk ki konkrét választ, csak azt tudjuk biztosan: olyan nagy a lemaradásunk, hogy mielőbb el kell indulnunk valamerre.
