Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18 / 15. szám
1992. január 18. Ä %e(ct-Magyarország hétvégi mefíéfcfete 1 1 TÉTOVA REMÉNY Kovács Éva ■ Piricse (KM) — Hosszan szól a pi- ricsei görög katolikus templom harangja. Nem a delet jelzi. Ahhoz jóval kevesebb idő is elegendő lenne. Halottnak szól, az elnyúló harangzúgásból ezt mindenki tudja. Csak azt nem, ki az, aki ezúttal távozott el az élők sorából. Ezért is gyűlnek az öregek a templom előtt. Várják a harangozót, ugyan mondaná meg, kitől kénytelenek ismét elköszönni. — Opre Jani halt meg —- kapják a magyarázatot —, tudjátok, aki Pesten lakott. A megboldogult itt született, sokáig itt is élt. A család rendelte meg neki a harangozást, arra az időpontra, amikor a szülőfalutól távoli temetőben végső nyughelyére viszik. A piricsei öregek hamar tudomásul veszik a tényeket, látszólag úgy tűnik, számukra a halál nem megrázó, inkább természetes dolog. Bizonyítja ezt az is, hogy hamarosan témát váltanak, a jelen gondjaira terelik a szót. — Már régebben vettem egy mázsa gabonát — mondja kerékpárját támasztva a szemüveges, fejkendős néni —, csak eddig a nagy hó miatt nem tudtam a biciklin hazatolni. Fuvarost nem fogadok, kinek van arra pénze? Épp elég, hogy a tápot meg a malacot is meg kell venni... A panasz korántsem egyedi. Az átlagos magyar falvak átlagos gondjai Piricsén is ugyanazok. Kevés a pénz, sok a gond, nincs munka, a fiatalok másutt keresnek boldogulást, az öregek meg magukra maradnak, nehezen élnek. Mégis iparkodnak. Szeretnék megőrizni a régi hagyományokat, közöttük például a disznóölés öröméről és hasznáról is nehezen mondanak le. Nem is kizárólag maguk miatt, hanem azért, hogy legalább eny- nyit adhassanak a gyermekeknek. Egy kis kolbászt, szalonnát, jóféle hazait... Hogy jöjjenek a pulyák, vagy ha nem, küldhesse- nek nekik egy kis disznótoros csomagot. Persze csak akkor, ha a disz- nóságot el nem lopják a kamrából... Merthogy a lopások, a besurranó tolvajlások szinte mindennaposak a faluban. Mondják, alig van nap, amely efféle hírek nélkül telne. — Tőlünk, kettő kivételével, az összes tyúkot ellopták — mondja a kucsmás öreg, aki szintén a harangszó miatt jött ki a templom elé. , — Este volt, s hiába tettem az ólra lakatot — nem ért az semmit... A tolvaj előtt nincsen zár. Még azt a tollat is elvitték, amit az unokák „staférjához” gyűjtött a feleségem. Nem is tartok én többet jószágot! — zohorál az öreg —, ha mindent pénzért veszek, alig éri meg, mire meg a hasznát élvezném, elviszik a cigányok! A megmaradt két tyúkot éjszakára bevisszük egy ládába a házba. Legalább ezek maradjanak, amíg még tojnak... A közrend, a közbiztonság talán az egyik legnagyobb gond a faluban. S hiába esik ez némelyeknek rosszul, hiába ágálnak majd a következő mondatok miatt, sajnos tény, és nem tagadható, a tolvajok elsöprő többsége cigány! Belőlük Piricsén is él épp elég. Az összlakosság egyharmada tartozik közéjük, az iskoláskorúaknak pedig éppen a fele! De igen nagy a tranzit is. A közeli Encsencsen és Nyírpilisen is számosán laknak közülük, s ha a helyzet, no’meg a szükség úgy kívánja, szívesen fosztogatják a piricsei házakat, portákat is. Mindez bizony igen nagy gondot okoz a falu polgármesterének, egyben református lelkészének, Páll Antalnak is. A téma jelentőségét jelzi, hogy a falu első számú embere úgy érzi, a cigánykérdés, a közbiztonság stílszerűen szólva — önmagában is megérne egy misét... — Nemcsak új rendőri törvényre, a jogok és kötelességek pontos ismeretére, hanem legalább két rendőrre is szükség lenne a faluban — mondja a polgár- mester. Súlyos gondunkra jelentene megoldást. A dolognak egyebek mellett pénzügyi háttere is van, s nekünk ma még sajnos, bőven van mire költenünk. A választások után társközségünk, Nyírpilis levált, így a költségeink nőttek. Az iskola fenntartása például teljesen ránk • maradt. Az elmúlt évben a tartozások rendezését tartottuk a legfontosabbnak. Kamattal együtt közel tizen- négymilliót fizettünk vissza, hogy a továbbiakban már tiszta lappal indulhassunk. Idei költségvetésünk szám szerint nagyobb lesz ugyan, mint a tavalyi volt, de az áremelések, a kiadások növekedése miatt nem ér majd annyit, mint az elmúlt esztendőben ért volna. Legnagyobb feladatunk az intézmények működtetése és a szociálpolitika lesz. Utóbbinál a gyermekek támogatását tekintettük legfontosabbnak, összesen egymillió-kétszázezer forintot adtunk e'célra az óvodástól a főiskolásig, mégpedig mindennemű megkülönböztetés nélkül. Az óvodások 1000, az általános iskolások 2000, a közép- és felsőfokú intézmények hallgatói pedig 3000 forintot kapnak. Tesszük ezt azért is, mert úgy tartjuk, a továbblépés alapja csakis a nagyobb tudás lehet. A szociális segélyezésben azonban kénytelenek vagyunk a korábbinál szigorúbbak lenni, s ebből bizony származnak bajok. A választások után összeállt önkormányzati testület úgy döntött, szigorúbban kezeli az ügyet. Minden egyes segélyezett dokumentumát áttekintette, felülbírálta, s az új szempontok szerint a segélyezettek fele kiesett. Azt talán mondani sem kell, hogy a tényt erős rokonszenv, s legalább olyan mértékű ellenszenv fogadta. Akik kimaradtak, azok háborognak, mások, akik napi gondokkal küszködtek, de a szabályok szerint szociális segélyre mégsem voltak jogosultak, végre úgy látták, úgy láthatták, másoknak, a munkát kerülőknek sem adják a pénzt minden kótyonfittyre... — Legnagyobb gondunknak a megfelelő munkahely hiányát tartottuk, de sajnos, kiderült, ez a probléma mostanra csak elméleti. Hiányzik ugyan a munkahely, de nem mindenkinek — mondja a tanácsi hivatal egyik dolgozója, s máris példával igazol: a faluban igen sok a munkanélküli. Ezért is örültek annak, hogy a közeli nyírlugosi gazdaság az ősz folyamán munkásokat keresett. Igen szép pénzt fizetett, a munkába saját buszával hozta- vitte a dolgozókat. Igaz csak vitte volna, hiszen a hivatal legnagyobb megdöbbenésére a negyven felkínált helyre alig tudtak tíz jelentkezőt összeszedni. Közülük is kevesen maradtak, mert azokat, akik „gyakran” tartottak cigarettaszünetet, a munkaadó hamarosan útjára bocsátotta. Piricse persze nem hagyja magát. Nemcsak megfelelő munkahelyeket, a kilábalásra reményt adó további megoldásokat is változatlanul keres. Már csak azért is, mert Páll Antal szerint igazán szomorú lenne, ha egy történelmi viharokat átélt település, ha lassan is, de kihalna. Ennek hátterét megteremteni — ez a polgármesteri ars poetica. Az ipar, az infrastruktúra kiépítése mellett leginkább az oktatás fejlesztése az, ami a jövő iránti reményt táplálja. Mindezek segítségével, ha látványosan javítani nem is, fékezni talán sikerrel lehetne a piricsei pusztulást. A falu gyönyörű iskolája, ahol a jövő alapjait rakják FOTÓ: ELEK EMIL HOL LEGNAGYOBB A SZÜKSÉG... Cservenyák Katalin okféleképpen veszítheti el valaki a talajt a lába alól, fedelet a feje fölül. Leggyakrabban úgy, hogy közvetlen környezete kilöki magából. Aztán ott áll egy kistáskával, pénz nélkül, megpróbál még egy darabig jól szi- tuáltan viselkedni, s ha ezalatt nincs, aki segítő kezet nyújtana felé, menthetetlenül lecsúszik, kihullik a polgári életből. És valódi hajléktalanná válik. Azt a bizonyos kezet Nyíregyházán a Csillag utcai segítőház nyújtja. A családsegítő központ dolgozói napi munkájuk során egyre többször találkoztak olyan emberekkel, akiknek problémáját nem tudják megoldani. Néhány száz forintos segély ugyanis nem sokat ér, ha a részeges férj gyermekestül kizavarja a feleségét az éjszakába, ha az albérlőt egyszerűen kipakolja a lakásból a főbérlő. Ez adta az ötletet, s 1990-ben benyújtották pályázatukat az Egészségügyi Minisztériumhoz egy átmeneti szállásra. Közben jött a rendszerváltás, S már a Népjóléti Minisztériumtól kapták meg az 1,3 millió forintot a segítőházra Újabb pályázattal még 2,5 milliót nyertek, s következett a keresgélés: hol találnak olyan épületet, amelyben mindezt meg is valósíthatnák. Nem volt egyszerű. Valahol mindig elakadt a dolog, nem egy esetben a kiválasztott épület környékén lakók aláírásgyűjtésén, akik — joggal — féltek attól, hogy hajléktalanok költöznek tő- szomszédságukba. Végül is a Csillag utcaiak voltak azok, akik elfogadták és megértették, mit jelent valójában a segítőház, az átmeneti szállás. Megkezdődtek az átalakítások, a korábban óvodának, majd, szükség- tantermeknek helyet adó sarokházból mára barátságos, meleg otthont varázsoltak azoknak, akik rászorulnak. S novemberben már be is költözhettek az első lakók... ❖ ♦ ❖ A társalgóban szól a tévé, előtte egy vékony, szakállas fiatalember ül, a híradót nézi. Égyáltalán nem bánja, hogy egy kicsit beszélgetni szeretnék vele, pedig bizonyára nem először mondja el élete utóbbi hetének történetét. — Nekem saját lakásom van, kis kerttel. Karácsonykor azonban felrobbant az olajkályha. Lakhatatlanná vált a ház. Egy szoba, konyha. Tavasszal rendbe teszem, ha tudom. Beszéltem már ismerősökkel is, de azt mondták, tízezer forint alatt nem állnak velem szóba. A sors fanyar humora, hogy előző nap még otthon hallgatta a nyíregyházi rádióban a segítőházról szóló riportot. Sok minden eszébe juthatott ezalatt, de az biztosan nem, hogy másnap már ő is a lakója lesz. Eredeti szakmája szakács, de üzletvezető is volt, aztán jött egy komoly gyomorműtét és leszázalékolták. Elvált, két gyermeke után fizet tartásdíjat. Látogatja őket, karácsonyra mindkettőnek ötszáz-ötszáz forintot adott. Isten tudja, hogyan kuporgatta össze a 3377 forintos rokkantnyugdíjából! Szülei meghaltak, testvéreivel nem tartja a kapcsolatot. Tervei? Szeretné minél hamarabb rendbe hozni a házát, s visszaköltözni. itt ugyanis csak három hónapig maradhat. Ez a, szabály.. Havonta ötszáz forintot kell fizetniük a szállásért 'az itt élőknek. Szigorú házirendje van a segítőháznak, a bentlakónak havi rendszeres jövedelemmel kell rendelkeznie, hölgyvendéget a férfi nem fogadhat, és fordítva. Nincs italozás, a szobában tilos a dohányzás. Van viszont egy kis konyha, ahol főzhetnek, mosógép, s minden szobában fürdő, WC. Akár egy kis kollégium. ❖ ♦ ❖ Hogy ne füstöljön be a társalgóba, a folyosón dohányzik egy bőrzakós, magas, kissé őszes férfi. Fél szemmel be-bepillant a tévére. Jó egy hónapja lakik itt, korábban — szívességből —barátja hétvégi házában húzódott meg. Háromszor volt nős, mindannyiszor el is vált. Négy gyermeke van, úgy tudja, egyik fia állatorvosnak készül. Könnyen lehet, hogy már unokája is van, de gyermekeit évek óta nem látta. Őket sem érdekli, mi van az apjukkal. Főiskolát végzett, tanárember. Korábban két vállalatnál is dolgozott, mindkét helyen osztályvezető volt. Aztán Piricsén kapott tanári állást, a szomszéd faluban pedig szolgálati lakást. Az jó volt, tágas, másfél szobás. Aztán szólt neki az igazgatónő, ugyan miért nem költözik át Piricsére? Van ott is szolgálati lakás, az övét pedig odaadnák egy fiatal házaspárnak. Meg sem nézte az újat, azonnal belement a cserébe. Aztán jött a tél. Kiderült: becsapták. A tornaöltözőből átalakított szűk kis lyukban a cserépkályha használhatatlan, mert rég át kellett volna rakni, de arra nem volt pénze az iskolának. Odakint mínusz húsz fok volt, bent sem sokkal több. Reggelre a víz belefagyott a lavórba. Megbetegedett, kórházba került, az idegosztályra. Ott javasolták neki, több mint harminc év munkaviszony után nyugdíjaztas- sa magát. Úgy is tett, a rokkantnyugdíja 5600 forint. Némi kiegészítést jelent, hogy családokhoz jár, kémiából korrepetálja a gyerekeket. Szeretne egy társat találni. Hátha akad, aki így is elfogadja. Túl a negyvenen, közelebb az ötvenhez egyedül már nagyon nehéz a semmiből újra kezdeni az életét. ❖ ♦ ❖ A folyosón szőke, égkék szemű kisfiú toppan elém. Rózsás kis arcocskáját picit félrebillenti, s úgy méreget. Úgy látszik,’ semmi kivetnivalót nem talált bennem, mert máris mondja egy szuszra: — Sanyika vagyok. És hatéves. De most még nem megyek iskolába. Nagyon jópofák itt a bácsik. Szoktunk játszani. Az egyik odanyomta a fejét az enyémhez, de csak egyszer sikerült, mert én mindig elhúztam. Itt van színes tévé, videóvá is lehet csinálni, láttam rajta a Rambót. Bújócskázzunk? Én vagyok a hunyó. Tízig számolok, a gyerek nesztelenül eltűnik. Helyismerettel ugyan nem rendelkezem, de halk kuncogásából egyhamar kikövetkeztetem, merre rejtőzött el. Aztán cserélünk. De ő húszig számol! Hogy legyen elég időm. Édesanyja a szobában hímezget. Már rég megvacsoráztak, a gyerek még játszik egy kicsit, aztán megnézik a filmet a tévében. November 19-e óta laknak itt. A Sanyika óvó nénijétől hallottak a segítőházról, úgy költöztek ide. Akár azt is mondhatnánk, a történetük szokványos. Válik a férjétől, s a közös lakásban nem tudtak megmaradni együtt. Lassan másfél éve folyik a per, de valami miatt mindig elodázzák a végső döntést. Első fokon neki ítélték a gyereket és a kétszobás lakást is, de a férje nem nyugszik bele. Jó ügyvédje van, most háromszoros lelépést kér. A gyerek közben előveszi a családi fényképeket, sorra adogatja a kezembe, mindegyikhez fűz egy kis magyarázatot. Köztük van apa és anya esküvői képe is. Apa jóképű, bajszos fiatalember, alig volt akkor huszonkét éves, ifjú felesége épphogy betöltötte a tizennyolcat. Eleinte albérletben laktak, de az asszony reménykedett, jó szakmája van az urának, kőműves, majd építenek maguknak szép házat. Csakhogy a férfinak a családnál fontosabbak voltak a barátok. A gyerek megszületése után is szórakozni járt, diszkóba, örökös féltékenységi jelenetekkel gyötörte a kisfiát szoptató feleségét, s elkezdett inni. Kocsmává változtatta a lakást, míg felesége dolgozott, ő a cimboráival mulatozott. Mind gyakrabban kellett kihívni a rendőrséget a kétszobás tanácsi lakásba, nem volt már nyugtuk a részeges férjtől a szomszédoknak sem. Az asz- szony a gyámhatóságtól is kért segítséget, de ott csak annyit mondtak: állami gondozásba vehetik a gyereket. Ahelyett, hogy a válás gyorsításában segédkeztek volna. Az asszony közben elvesztette állását, mert melyik az a munkahely, amelyik so- káig'elviselné, hogy az alkalmazott rendszeresen elkéredzkedik hol rendőrségi, hol bírósági tárgyalásra. Bár férje maradt a lakásban, a bért és rezsit az asszony fizeti. Reméli, hamarosan lezárul a per. s hazaköltözhetnek Sanyikával. segítőházban most nyolcán laknak, de huszonnégyen is elférnének. Azonban csak azok kaphatnak itt menedéket, akik maguk is akarnak segíteni magukon, s három hónap alatt rendezni tudják dolgaikat. Az is nyilvánvaló, hogy mindenki kovácsa saját életének, s nem vétlen, ha megbotlik, elcsúszik. De ha látjuk, hogy fel akár állni, akkor adjuk meg neki az esélyt, nyújtsuk felé a kezünket. Ha csak néhányuknak sikerül megkapaszkodniuk, már akkor is nyertünk.
