Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
1992. január 11. JA %dctJMaßijarorszäg fetveßi melCékíete 1 1 Balogh Géza zatmárba tartok. Ködös, nyúlós, S januárnak csúfolt novemberi időben. Úgy múltján, halványan érzékelem, hogy kint szomorú, ónos eső szitál...varjak imbolyognak a ködben, de mintha nem is előttem lennének. Gondolatban én már rég Kömörőben járok. ízlelgetem, forgatom a szót, s valami furcsa zamatok, színek jönnek elő a múltból. Mint ama nevezetes francia költő, aki színekre bontotta az ABC-t, a hangokat formálván én is kék, tiszta eget, katángkórót, berbencei szilvát látok, a nyelvemen pedig a kék, szagos iza- bella illata. Kömörő... Különös, őszi hangulatot sugall a szó, amikor a tarlók felől kisöpri már'a nyárvégi meleget az októberi szél, amikor messzire szaladhat a tekintet, egészen messzire, a Tiszán túl kéklő máramarosi hegyekig. A komoly, megfontolt tudósok persze nem érzékenyülnek el ennyire, ha a falu nevének eredetét megadják. Minden bizonnyal szláv eredetű, állítják. A „komar”, azaz szúnyog származékaként magyarázzák, úgy, hogy a szó mély hangrendből magasba csapott át. Bizony, ilyen ridegek a tudósok, a nyelvészek. Jobb is, ha nem törődik velük tovább az ember, s bekapcsolja az autóban a rádiót. Az időjárás-jelentést hallják ők valahol Paks környékén járnak, én meg most lépem át a Szamost. Hirtelen vége a ködnek, a nyúlós, cse- pergős időnek, s olyan zúzma- rás tájra érek, hogy a vén fák is majd földig hajolnak. A pesti bemondó persze ezt nem tudja, ő csak hajtogatja, hogy Szolnokon, hogy Debrecenben, Nyíregyházán köd és szitáló eső... Egy szóval sem mondja, hogy Gyarmaton, Pe- nyigén tehát az Erdőháton szikrázik a tél, alig járhatók az utak. De minek is mondaná. Megszokhatták már az itteniek, hogy a fővárosból nézve a Szamos, a Tisza vonalánál megszűnik Magyarország, ez már a limes, félig ide, félig oda tartozik az ott élő ember. Akik egyébként köpnek a pestiekre, s kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy az időjárás-jelentéssel foglalkozzanak. Él, lüktet a főutca, s szánkó szánkó hátán. S mindegyik egy irányba, a téesztelep felé tart. Ma van a darálás napja, aki még nem tudta le a disznóölés gondját, az most mind a főutcán szánkózik. Feltűnik egy-egy fiatalabb is, de túlnyomórészt bizony öregek cipelik a pestizsákokat. A falu polgármesterasszonya, Juhász Ferencné aztán megmagyarázza ennek az okát. Alig néhány év alatt jó kétszázzal csökkent a falu lakossága. Az utóbbi száz évben így alakult a számuk: 1873 — 594; 1892 — 649: 1913 — 794; 1937 — 887; 1944 — 905; 1962 — 853. Most: 628. — Mi lehet a szembetűnő csökkenés oka? — Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a téeszszerve- zés, utóbb pedig a munkahelyek hiánya. Ma pedig, természetesen, a munkanélküliség kezd a legnagyobb gond lenni. Halvány vigasz, hogy a legtöbb helyen, ez már nemcsak kezd lenni, de máris az. Itt, a szomszédban is van olyan hasonló nagyságú falu, mint Kömörő, ahol majd kétszáz munkanélkülit tartanak nyilván! Am a kömöreieknek ritka szerencséjük van: a közös termelőszövetkezetük a legjobbak közé tartozik a Szamoson innen, s túl, ahol eddig nem csupán munkát, de fizetést is tudtak adni. A helybéli szövetkezet egyébként annak idején Penyi- gével egyesült, mint ahogy a tanács, s az általános iskola is. A gazdaságnak még nem tudni mi lesz a sorsa, a szövetkezeti törvény határoz majd meg sok mindent, de a közigazgatásban már önállóak, és sikerült megtartaniuk az iskolát is, még ha csupán az alsós osztályokat is. Hogy visszakapták önállóságukat, tizenkétmillió forintból gazdálkodhattak. — S hogy jöttek ki belőle ? , — Szűkösen...de elég volt mindenre. Új községházára természetesen nem futotta. Egy öreg, volt gazdaházban rendezkedett hát be a hivatal, annak is a hátsó traktusában. Mert a naposabb, fényesebb felében az idősek napközi otthona működik. Korai még az ebédhez az idő, nem verik még a tornácon csizmájukról a vének a havat, ám itt hátul, a hivatalban nagy a forgalom. Kopognak a polgármesterasszony ajtaján is, s belép egy vállas, markos rendőr. Juhász Elemér törzszászlós, Penyige, Mánd s Kömörő körzeti megbízottja. Bemutatkozik, s ahogy leparolázunk... hát nem szeretnék a keze közé kerülni. A kömörői bolt őszi betörői aligha ismerhették a zászlóst eme oldaláról, mert különben karácsony előtt nemigen tértek volna vissza. Most már bánhatják, hogy nem békés szándékkal jöttek, mert amúgy Juhász Elemérrel békésen is el lehe't beszélgetni. Például arról, hogy milyen a közbiztonság. — Ó, itt a világ legrendesebb emberei élnek! Éjszaka el lehetne vontatni Mándot, meg Kömörőt... annyira alszanak. Mert napközben annyit dolgoztak. Nézem az órám, tizenegy, lassan bizony indulnom kéfte. Ki a faluba, a kömöriekhez. No, de kihez, ebben a nagy idegenben...!? —- Hát mondjuk Danika Bálint vagy Szarka Gyula bátyánkhoz — tanácsolja Juhász Ferencné. — Már kerestem őket., nem voltak otthon. — Hát akkor Juhász Gusztáv bátyánkhoz. Vagy Juhász Andráshoz... — Hát ebben a faluban mindenki Juhász...? — nézek Juhász Ferencnére. — Tudja mit mondanak errefelé...? — mosolyog a polgármesterasszony. — Ha Komoron elhajít egy követ, biztos hogy Juhászt talál. Hát akkor legyen... mondjuk Juhász Gusztáv. — Hohó... az öreg az nagy tudós! — állnak meg a szánkát húzók a templom előtt. — Csak otthon legyen. Bár Etelka né- nénket láttuk az udvaron. Persze hogy nincs otthon. Most szállt fel a buszra, hogy elmenjen Nagyarba, megnézni a betegeskedő testvérét. „ Etelka nénénk” mondja mindezt, s ahogy beszélgetünk az udvaron, szemünk a világháborúban elhaltak emlékoszlopára téved. Most állították nemrég, kiegészítve a második nagy háborúban meghaltak névsorával. — Nézze csak azt a márványtáblát! Ott van rajta az én apósom is. Azt meg a románok ölték meg tizenkilencben... már a háború után. így folydogál közöttünk csendesen a szó, amikor ránk köszön egy szép, tiszta arcú, be- kecses asszony. — Meg tetszett már gyógyulni...? — Én már, húgom, csak a földben... De most jut eszembe, András otthon van!? Hát így keveredtem át a nagy hóban, az út másik oldalára Juhász Andráshoz. Pont jókor. Pont ma, a het- venegyedik születésnapján... — Égy kis pálinkát...? Hát a bort...? Na, akkor egy kis sört. Micsoda, hogy azt sem...?! Hát akkor mi a vén istent hozzak!? Juhász András egy nagy, vastag házban lakik, nem nehéz kitalálni, hogy annak idején kuiákiistára tették. — Ó, fiam, nem az fáj nekem, dehogy az fáj. Hanem a lovaim...! A Csillag, meg az llus. Menjen csak ki az utcára, s kérdezzen meg bárkit. Milyen lovai voltak az öreg Juhász Andrásnak...! Az „öregnek”!? — nézem házigazdámat. Hiszen olyan erő van őbenne még mindig, hogy... Egy hegyes, bundás- sapkát nyom a fejébe, s rám parancsol, menjek vele, nézzem meg az ő jószágait. A disznóólát ne nézzem, mert az már bizony üres. Akkorák voltak a hízók, hogy kiütötték az ól oldalát, de nem az most a fontos... Hanem ez a négy borjú, meg ez a hat tehén! — Honnan szerzi be azt a rengeteg szénát? — Ismeri maga a kömöreie- ket.J? — néz rám szúrós szemmel. — Akkor tudná, hogy a komoréi embernek nincsen elibe! Csak éppen — a mait, meg néhány elődjőt kivéve — a papjaikkal jutottak nehezen dűlőre. Ma is emlékeznek még arra a lelkészre, akit a szószékre felkiáltva emígy szólalt meg az egyik híve: „Tiszteletes úr! Ne csak Nagyarnak forduljon már, a Hidlábszegnek. Ne csak azt áldja meg, hanem a mi rossz fődjeinket is...!" e az sem tetszett a komoréi hívekD nek, mikor egy másik lelkész emígy próbálta dicsérni őket: „Olyanok vagytok ti, gyermekeim, mint az ártatlan bárányok...” Fel is bőszült nyomban az egyik nyakas kömörei gazda: „Kópis komám! Hát olyan nyamvadtak vagyunk mi, mint az ő bárányait...!? Miért nem az erős, nagy szarvú ökreihez hasonlít minket!?" Állunk a hűvös tornácon, pontosan a toronyra lehet látni ...Ma már se pap, se Kópis gazda. Ellenben a „disszidáltak”, a Svédországba szakadt testvérek fiai... Most a nyáron is eljöttek látogatóba, s mikor letelt a szabadság és mentek vissza a hideg tengerek mellé, hát akkor letérdeltek a „kömörei” tábla előtt. És megcsókolták azt a sovány, fekete földet... — Nem szóltak azok semmit. Csak sírtak... pedig egy szót sem tudtak magyarul.
