Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
A ‘Ke Ce t - Magyarország hétvégi meißlet e 1992. január 11. 10! Előítéletek elleni orvosság A látható csodák országában Német szóra — magyar szóra Kállai János Elég néhány percig beszélgetni, hogy kiderüljön: Japán még mindig nagyon-nagyon messze van Magyarországtól, kilométerekben mérve és sok más, „egyéb” ok miatt. Huba Péter, a Volán megyei személyszállítási üzletágának igazgatója nemrég tért haza a számunkra majdnem mindenben „fordított” csodaországból. A szakmai tapasztalatok, információk, személyes élmények bőségével küszködve kísérelt meg választ adni kérdéseinkre. — Hogyan sikerült kijutnia? Kik támogatták az egyhónapos, igencsak drága kiküldetés létrejöttében? — A japán és a magyar kormány közötti együttműködésnek köszönhetően utazhattam. A tanulmányutat meg kellett pályázni. Magam mögött tudva egy, a közlekedési szakmába vágó doktori értekezést (az autóbuszmenetrend számítógépes készítéséről) és egy középfokú angol nyelvvizsgát, kilenc társammal — valamennyien a közlekedési ágazatban dolgoznak — részese lehettem ennek a menedzsment kurzusnak. A költségeket a japán fél fedezte. Ők ugyanis minket az ún. fejlődő országok között tartanak számon, és mint leendő piacukat, tőkebefektetési terepüket is „figyelnek" bennünket. — Mi volt a kurzus központi témája? — Teljes egészében a közlekedésszervezés, az irányítás, a tervezés, a legkorszerűbb eszközök, gépek üzemeltetése. Elméletben és mindig (!) gyakorlatban. A Shinkansen vasúton utaztunk, de „megtapasztaltuk” a vezérlőterem technikai csodáit, a szuperbiztonságot adó berendezéseket, a makett-tói a realitásig vezető utat. — Ön szerint miben rejlik a sokat emlegetett „csoda” titka, egyáltalán látható-e, megfigyelhető-e? * — Nincs titok! A japán csodát a fegyelmezett, rendszerető, folyton munkálkodó és népéhez, országához, szőkébb csoportjához — főnökeihez! — feltétel nélkül ragaszkodó japán ember hozta létére. Számokkal, konkrétumokkal mutatták be a nemzet- gazdaság fejlődését. Mert ez egy minden téren növekvő társadalom és gazdaság! És ami első hallásra hihetetlen egy magyar szakember számára: a fejlesztések fő pénzügyi forrása a lakossági megtakarítás! Mindez persze egy tudatosan végigvitt gáz- daságpolitika koncepciójában. — Mikor indult meg ez a folyamatosan fölfelé ívelés a japán gazdaságban? — Valamikor 1959 táján, amikor elvállalták a 64-es nyári olimpia megrendezését, később az Expót és a téli olimpiát. A nagy rendezvények voltak az inspirálói a rendkívül magas szintű infrastrukturális fejlődésnek ebben a „helyszűke” országban. Persze nehogy bárki is azt gondolja, hogy nosza, mi is vágjunk bele ilyen világra szóló dolgokba, és menten rendbejön a gazdaságunk. A japán ember igen sokat dolgozik, alig megy szabadságra, még munkaidő után is a munkáról, a még jobb színvonal eléréséről beszélget baráti körben. A takarékosság mindennek az alapja. Terjeszkedésre itt nem nagyon van lehetőség. Rendkívül meglepte vendéglátóinkat az, hogy nálunk sok embernek két- három háza van. Ott ez elképzelhetetlen. És „nem fér” el mondjuk három video vagy két hűtőszekrény vagy két-három kocsi sem. — Hogyan működik ez a szupertechnológiákra alapozott gazdaság? Melyek a legdöntőbb momentumok a beruházások létrejöttében? — A munkamegosztás széles körű. Sok a specialista, a magasan kvalifikált szakember. Exportoffenzívájukat igen okosan szervezték meg: gépkocsi, motorkerékpár, elektrotechnika, automatizálás és miniatürizálás... és a kiváló minőségű tömegtermelés! — És miránk, magyarokra miért kíváncsiak? Miért vagyunk mi fontosak nekik? — Ottlétünk is a gazdaságfejlesztési programjuk része volt. Piacot keresnek Európában, a volt „keleti” blokk országaiban, de nem dömpinggel akarnak betörni, hanem az itteni szakemberek meggyőzésével, szemlélet- formálásával. Tőkebefektetési szándékukat sem titkolták, de mindig megkérdezték:, nekünk mire van szükségünk. És ők vették megtiszteltetésnek a látogatásunkat, érdeklődésünket. — Milyen „konkrétumokkal” tért haza? Ön mit lát nálunk megvalósíthatónak — és hogyan — az ottani varázslatokból? — A sokkhatás a munkakultúra terén ért bennünket. Láthattuk: a fegyelmezettség és a rend hogyan válhat alapjává egy gazdaságnak, amit így aztán a jól végiggondolt szándékaiknak megfelelően tudnak motiválni. Amiben pedig feltétlenül erősíteni kell a japánokkal a kapcsolatainkat: a hírközlés, a vasútfejlesztés (főként a személyforgalom terén), a közúti járműpark fejlesztése s a termelés automatizálása. És még valami: magunkévá kell tenni meggyőződésüket, miszerint: akarattal, tudással, egyetértéssel mindent el lehet érni! Un Ki Múltkutatás és jövőkép Bodnár István A Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán folyó tudományos munkák egyik látványos bizonyítéka az Acta Academiae Paedagogicae füzetek, amelyek évente többször is megjelennek. Az egyik, közel 400 oldalas könyv társadalomtudományi közlemények. A kilenc fejezetből álló kiadvány éppúgy foglalkozik Magyar- ország és megyénk történelmével, mint a jelen problémáival. A kötet első cikke Kávássy Sándor Szatmár területrendezése a XIX. század elején című tanulmánya nemcsak azért érdekes, mert megtudjuk néhány település minek köszönhetően került Szabolcs vagy éppenséggel Szatmár megyéhez, hanem azért is, mert bepillantást nyerhetünk a nemes vármegye közgyűlésébe, ahol bizony már akkor is meglehetősen éles viták folytak. A Magyarországról és Szabolcs megyéből kivándorlók visszavándorlásának fő kérdései a két világháború között címmel Szászi Ferenc írt érdekes értekezést. A tanulmány szerint a két világháború között az Egyesült Államokba kivándoroltak közül kevés volt a hazatérő, és szomorú tény, hogy az amerikai földrészről Szabolcs megyébe az országos átlagnál kevesebben tértek vissza. Napjainkban nagyon is aktuális témáról olvashatunk a Szomszédaink története c. részben, amelyben például a szláv egység és az orosz sajtó viszonyáról írt Czövek István, Vinnai Győző pedig az 1920—1924 közötti magyar—horvát tárgyalásokról. Ennek furcsa érdekessége, hogy a tárgyalások sikertelensége is hozzájárult ahhoz, hogy 1924-től Magyarország és Jugoszlávia között fokozatos közeledés indult meg. A Művelődéstörténet című fejezetben Kriveczky Béla a görög katolikus falusi iskolák történetének közel egy évszázadát dolgozza fel. Értékes tanulmányt írt Frisnyák Sándor Adalékok Bodrogköz történeti földrajzához címmel, arról a területről szól, amely már a honfoglaló magyarok első csoportjainak az állandó szálláshelye és differenciált ártéKósa László Élő nyelvi környezetben lehet legeredményesebben nyelvet tanulni, és ennek nagy múltja van Magyarországon. Mivel a török hódoltság után az ország lakosságának fele, sőt eleinte ennél is kisebb hányada volt magyar anyanyelvű, szükség volt egy közvetítő nyelvre. Ezt a szerepet töltötte be a latin, mint az értelmiség, a műveltek, a tudomány nyelve, mellyel Európa- szerte is boldogulni lehetett. Az újkorban azonban földrészünkön a nemzeti nyelvek fokozatosan előtérbe kerültek, és a latin egyre inkább veszített fontosságából. Magyarországon különösen sokáig használták, néhány ■év múlva lesz csak százötven esztendeje, hogy a magyar nyelv hivatalosan is felváltotta. Ám a magyarnak is akadt versenytársa, az időközben tekintélyt szerzett német, amelyet nagyon sok magyarországi polgár beszélt, s amelyet szerte az osztrák birodalomban használtak. Mit tehetett az, aki élő nyelvet, elsősorban magyart vagy németet akart tanulni, de ezeket a nyelveket az iskolákban még nem tanították, tankönyvük, nyelvtanuk sem igen akadt? Ekkor kerítettek sort arra, hogy lehetőleg a fogékony gyermek- és ifjúkorban élő nyelvi közegben sajátítsák el a másik nyelvet. Az első ismert adatunk az 1629. évi római katolikus nagy- szombati zsinat rendelkezéseinek egyike, amely egyházi büntetéssel fenyegeti meg azokat a katolikusokat, akik kézművesség vagy nyelvtanulás céljából protestáns családokhoz adják gyermekeiket. Különben számos régi adat elsősorban az evangélikus vallásúakhoz kötődik, akik a XVIII. századi Magyarországon elsősorban németek és szlovákok voltak, csak kisebb részben magyarok, de a nemzetiségeknek nem szerveztek külön egyházakat. A lelkészek számíthattak arra, hogy életük során akár három különböző nyelven kell prédikálniuk. A magyar—szlovák házasságból származó neves polihisztor, a pozsonyi lelkész, Bél Mátyás például Losoncon, Veszprémben és Pápán tanult magyarul, Besztercebányán és Pozsonyban németül, ezeknek a városoknak az iskolapadjait koptatva. A gyermek Kazinczy Ferenc mellé az 1760-as években először a szepességi Késmárkról hozat családja németül tanító diákot, majd el is küldik „német szóra” (így nevezték ezt a gyakorlatot) a felső-magyarországi kisvárosba. Akkor még rendíthetetlen volt a latin nyelv tekintélye, s így nagy föltűnést keltett a kiskamasz Kazinczy, mert egyetlen sárospataki diákként tudott németül szót váltani a Sárospatakon átutazó József császárral, Mária Terézia társuralkodójával. A XIX. században tömegessé lett a nyelvtanulás. Szinte nincs a korabeli Magyarországnak olyan magyar vagy más nemzetiségű neves embere, aki ne töltött volna néhány esztendőt magyar szón vagy német szón. Tudomásunk van egy újabb formáról is. A 8—12 éves gyerekeket nyelvtanulás céljából egy-két évre „kicserélték” ismerős, baráti vagy akár alkalmi partnerként jelentkező családok között. Híres példa, hogy Jókai Mór tízévesen Pozsonyba utazott német szóra, cserébe az onnan a Jókai családhoz érkező Zsigmondy Vilmos, a későbbi neves geológus helyett. Idősebb korukban aztán egymás mellett ültek a budapesti képviselőház padsoraiban. A késmárki evangélikus gimnázium különösen az alföldi származású magyar diákokat vonzotta. A német polgárok albérleti diákszobáiban meghúzódva egy vagy két év alatt elfogadhatóan megtanulták a nyelvet. De az akkor még túlnyomólag németek lakta Szepesség más városkáiba is küldtek magyarokat német szóra. Krúdy Gyula a podolini piaristákhoz járt, és szerzett közben életre szóló írói élményt. A szepességi német fiúk ugyancsak gyakran jártak alföldi magyar református kollégiumokban néhány esztendőt. Az erdélyi németek előszeretettel keresték föl magyar nyelvtanulás céljából Kolozsvárt, például Meltzl Hugó, aki azután 1872-ben a kolozsvári tudományegyetem első német professzora lett. A Duna—Tisza közéről és a Dunántúlról Pozsony és Sopron volt a német szóra indulók fő állomáshelye. De például a budai német polgár, Toldi (Schedel) Ferenc, akiből irodalomtörténész vált, Cegléden tanult magyarul. Illyés Gyulát a szülőhelyéhez közel eső Varsád tolnai sváb (német) községbe küldték német szóra, Németh László viszont távoli rokonságához került egy alsó-ausztriai faluba. De ez a két utóbbi példa már a XX. század elejéről való. Ekkortájt mondhatjuk, hogy egészen rendszeres a gyermekcserével történő nyelv- tanulás. A nyugat-magyarországi és a Pozsony megyei németek a Dunántúllal és a Csallóközzel álltak csereviszonyban, s ehhez gyakran borkereskedői vagy más iparosi kapcsolat társult. mert már régen nemcsak az értelmiség küldte gyermekeit nyelvet tanulni, hanem módosabb parasztok és az iparosok is hasznosnak tartották, ha foglalkozásuk mellett több nyelven beszélnek. Sok-sok kedves, halálig tartó barátság született így emberek, családok között, s gyakran több nemzedéken át ismétlődött a csere. A gyerekek nemcsak nyelvet, hanem más gondolkodást, műveltséget, szokásokat is tanultak, s bizonyos, hogy kevésbé voltak fogékonyak előítéletekre, mint ezek nélkül. Az első világháború utáni megszigorított államhatárok és az ellenségessé vált országközi viszonyok alaposan visszavetették ezt a hasznos szokást. Igaz, sosem teljesen. S ma, amikor a testvérvárosi, testvériskolai kapcsolatok virágzásának korát éljük, ha más formákban is, újra föléledt ez a szép, tartalmas hagyomány. A MOZIBAN LATHATO ri gazdasági tevékenységének színhelye volt. Vállalkozás az oktatásban. Mint a címből is kiderül, napjaink egyik újszerű oktatási kérdéséről írt vázlatot Egri Imre. Úgy véli, az oktatás helyét nem gyengíteni, hanem erősíteni kell a társadalomban, és minden eszközt, tapasztalatot fel kell használni ezzel kapcsolatban. Ha az „arisztokratikus” módszer jó, azt jövőnk érdekében kötelességünk alkalmazni. Érdekes vizsgálatot végzett Róka László Ötven főiskolai hallgatót kérdezett meg, akik közül csak hárman voltak tagjai valamilyen társadalmi szervezetnek. Ugyanakkor a megkérdezettek hetven százaléka semmilyen szakkörben, klubban, sportkörben vagy művészeti csoportban nem tevékenykedik. A szerző egy másik elgondolkodtató megállapítása, a főiskolai hallgatók többségét abszolút nem érdekli a közösség problematikája. Hasonló vizsgálatot végzett Fónai Mihály, aki a főiskolások értelmiségképére volt kíváncsi. A kötetet Frisnyák Sándor szerkesztette. Rosalie vásárolni megy — Színes német film Kutyaparadicsom — Olasz—francia—spanyol film
