Kelet-Magyarország, 1992. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
1992. január 11. A %det-AÍagyarország hétvégi rmííékjete. 9 Peruban is táncolt Bodnár István Négyéves kora óta balettozik. Volt más kisegér, tündér, sze- recsen, bohóc és -földöntúli lény. Mindezeket a figurákat a tánc eszközeivel jelenítette meg. A táncművészeti főiskola hetedéves hallgatója. Néhány héttel ezelőtt Peruban egy nemzetközi balettversenyen a negyedik helyet szerezte meg. Bacskay Ildikó Nyíregyházán Feketéné Kun Ildikó balettiskolájában kezdett el táncolni. — Amikor még kicsi voltam, mindig irigykedve néztem a nagyokat, hogy ők már húzhatnak a lábukra spicc-cipőt, Óriási izgalomban voltam azon a napon, amikor én is megkaptam az első, rózsaszínű selyembe bújtatott gipszorrú, fatalpú csodatopánt. Ügyetlenül botorkáltam benne, sokszor véres lábujjakkal jöttem ki a balettórákrói, de azért nagyon büszke voltam erre az első spicc-cipőre. Később annyira megszoktam, hogy szinte már nem is éreztem jól magam nélküle. Ildikó mestere tanácsára jelentkezett a budapesti balettiskolába. Szülei nem is nagyon akarták engedni az akkor még tízéves kislányt. Nem is ok nélkül. Kemény, nehéz évek következtek. Munkanapja reggel 8-tól este 8-ig tart a most 18 éves táncosnak. Délelőtt balettórák (balett-, repertoár-, és emelésóra) délután a többi középiskolásnak megfelelő tananyag elsajátítása. Este megint próbák. — Naponta négy-öt órát töltök gyakorlással, próbákkal. Hatalmas elszántság, akarat és lelkierő kell ahhoz, hogy nap mint nap egyformán erős koncentrálással álljak a rúd mellé. Újra és újra vissza kell térni egy-egy mozdulathoz, és addig kell gyakorolni, míg meg nem közelíti a tökéletest. A balettnál sohasem lehet elégedett az ember. Szinte aszkétikus életmódot kell folytatni. Fájdalmas, verejtékes, olykor sziszifuszi munkával kell elérni, hogy a lábak megfelelően lazák és ugyanakkor erősek legyenek. Amikor már úgy érzi az ember, hogy mégsem bírja tovább, akkor sem szabad abbahagyni a munkát. Folytatni kell, hogy ha arra kerül a sor, akkor végig bírjon táncolni akár egy háromfelvonásos balettet is az ember. Ildikó próba közben Bacskay Ildikó ezt már tapasztalatból tudja, hisz gyakran szerepel a színpadon. Nem is akárhol, az Operaházban és az Erkel Színházban. Ezek ugyan még apróbb szerepek a Don Quijoté- b.en, a Jancsi és Juliska című operában vagy a Diótörőben. Mindenesetre megmérettetések ezek is a javából. A színpad csodálatos világ a számomra. Olyan, mint egy rózsaszín felhőkkel körülvett álomvilág, amiben teljesen ébren lép be az ember. S ha már benne van, olyan, mintha álmodna. A színpad, a színes reflektorok, a bársonyfüggöny, a jelmez, a smink, a fény, a csillogás, és különösen a közönség elismerése jelenti az életet a számomra. Néhány hete Peruban egy nemzetközi balettversenyen a negyedik hely. Pedig nem adták könnyen. Csak ott derült ki, hogy valami félreértés történt, három klasszikus és két modern variánst kellett bemutatni, s lldi- kóék kettő, illetve egy tánccal készültek. Egy nap alatt kellett új koreográfiákat megtervezni és eltáncolni. — Sohasem éreztem olyan jól- esőnek, közvetlennek és elisme- rőnek a tapsot, mint amikor Truil- lóban a döntőn a variációim után számomra teljesen idegen és távoli ország nézőközönsége tapsolt meg. Már nem is érdekelt, hogy a zsűri hány pontot ad, csak az, hogy a közönség hogyan fogadja a táncomat. Peruból nem sokat láttunk, mert a tizenegy napos útból hét az uta- zással.telt el. Mégis, a szegénység és a gazdagság ellentéte, a különleges növények és egzotikus táj látványa csodálatos, életre szóló élménnyel ajándékozott meg. IDŐ Nem volt gond, hogy honnan lesz másik órám. Amikor apámat elvitték egy rövid tanúkihallgatásra, higgadtan otthonhagyta az óráját meg a jegygyűrűjét. Nem a kronométer-karóráját (azt már korábban elrejtette), hanem a jogász korában, 1908-ban vett ezüst Omegáját. Hogy aztán mi módon viselte el méretlenül az időt a Fő utcában, Vácott, a Kozma utcában, szívhaláláig, azt nem tudom. (Talán elég volt napokat számlálnia. A Kozma utcából kiadott könyve, egy kislexikon hátsó lapjai naptárakkal vannak telerajzolva, az eltelt napkockákat ikszek- kel semmisítette meg; még 194 lett volna hátra. Nem ismerek olyan koordinátarendszert, amelynek időtengelyén ez a 194 el nem telt nap ábrázolható lenne.) Az ezüst Omega megvan, s ha fölhúzom, szorgalmasan jár. Töltőtollamat és órámat sohase adjátok el, áll apám egy levelében; ezért is, óráim balszerencsés sorsa miatt is mindig féltettem az Omegát, s egy évtized múlva eltettem egy doboz- ba, más tárgyleleteim közé. Ne essék baja. Vettem egy olcsó karórát, egy Cornavint. Legtovább az szolgált. Azon figyeltem, hogy milyen gyorsan telnek az éjszakai túlórák a gyári tervosztályon, azon azt, hogy öt kilométert vándorolni a Börzsönyben a feleségemmel mennyi idő, hogy hányat ver a gyerek pulzusa egy perc alatt, hogy mióta ülök és várok egy kopár előszobában, egy másikban stb. És azon láttam a homályban, hogy este 6 óra 45 perc van, amikor épp lenézek a Szabadságnak nevezett hídról a rakpartra: lenn egy csapat vonult, fölötte nagy zászló lengett, a közepén lyukas; az a késsel hasított lyuk csoda volt (dehogy tudtam, hogy mára magyar lyuk lesz hány európai zászlón). Az olcsó Cornavinnal mértem legtovább és egyre szorgosáéban az időt. Különösen, hogy sohasem mértem meg, mennyi kell egy oldal kézirathoz. Kalkulálni se tudom, mennyi időmbe került eddig körülbelül tizenötezer oldal. Ötödik órámat végül a lányomnak adtam elsős gimnazista korában. Megvan, ámbár asszony lányom egy divatos digitális vackot hord a karján (örülök, hogy legalább azt, hiszen tele a világ pornóórákkal, az időmérés citromsárga, hupikék, már- már mutatótlan prostituáltjaival), és hogy az én mért időmben fog-e hazajönni Európa egyik kül- szolgálati legsarkából, azt nem tudom. Nézete tér, rőt és időről, főleg időről, más, mint nekem. A Cor- navin itthoni éjjeliszekrénye fiókjában pihen; áll. Hatodik órám ez a Certina a karomon. Évtizede vettem. Akkor egy személyi és évforduló-kartotékból kiemeltek egy kartont, és megkaptam azt az aranydió-festékkel aranyozott cinklemezt, amely nagyjából negyven év munkaviszonyért és kerek életkorért, mondhatni, mindenkinek kijárt, és hozzá egy borítékban pontosan annyi pénzt, amennyibe egy óra múlva a Certina került egy belvárosi óraüzletben. Gombelemes, pontos. A gombelem nekem egy kicsit olyan, mint amilyen a mellkasba bevarrt szívritmus-szabályozó lehet. Ketyegése alig hallható, nem tik-tak, csak cir, cir, másodpercenként, szelíd és könyörtelen fémesség. A kis naptárablaknak nemigen veszem hasznát, mert apró benne a számjegy, nem látom a nagyobb időegységet. A mutatók is vékonyak, pirkadatkor és esti szürkületben nehéz megállapítanom, mennyi megint a leírandó mért idő. Nem baj. Fülem a Certinán. Cir. Cir. Hegedűs Géza Egy zászlósúr, aki megállította az inflációt A PÉNZT a Krisztus előtti VII. században a kisázsiai Lüdiában találták ki. Rövid évtizedek alatt el is terjedt a Földközi-tenger partvidékein és szigetvilágán, s onnét az ismert földrészeken. A görög piacokon az áruforgalomnak még ebben az évszázadában nélkülözhetetlen eszköze lett az ezüstpénz, a következő — VI. században — megjelent, és tüstént világtekintély lett a perzsa aranydareikosz. És a klasszikus ókortól a mintegy ezerévnyi európai középkoron át mindmáig, ahol a társadalom állammá szerveződött, ott királyságnak, császárságnak, köztársaságnak megvolt a maga pénze: a nagy címletűek aranyból és ezüstből, az ókor óta szinte mindenütt ezekhez társuló váltópénzek rézből, bronzból, vasból, újabban alumíniumból, itt-ott nem egyszer fából is (a „fabatka”, „fagaras”, „tapéták" szavak őrzik emléküket). Majd a XVIII. században egy francia állami szolgálatban álló skót bankár feltalálta az állami megbízásból bank kibocsátotta papírpénzt, a bankót. A civilizáció gazdagság- és kultúrtörténete egyúttal a pénz története. A pénz története pedig magában foglalja a pénzromlások történetét is. A pénzek értékromlásának többféle oka van; együttesen inflációnak (pénzhígulásnak) nevezzük. Nincs olyan ország, nincs olyan állami lét, amelynek történelmét ne jelezné az inflációk és az inflációk megszűnésének váltakozása. A mi nemzeti történelmünk attól kezdve, hogy Szent István mindmáig azonos államunkat megteremtette, kibocsátotta az első magyar pénzt is, az ezüstdénáriust. Azóta tíz évszázad telt el. Társadalmi berendezkedésünk, kultúránk, jogrendünk együtt változott az európai történelemmel, hol élenjárva, hol alaposan elmaradva, vészeken és viharokon át, olykor elnyomatásban, máskor magunkra találva. Természetes, hogy pénzünk is hol jó volt, hol romlott, hol elromlott. Az Árpádok dénáriusát felváltotta az Anjouk florentinje (a forint őse), volt idővel libertás, tallér, majd megint forint, utána korona, azután pengő, manapság újra forint a pénzünk neve. A régebbiek általában inflációval fejezték be hosszabb- rövidebb érvényességüket. A mi évszázadunk több nagy inflációt ért meg. A korona nagy értékromlására az első világháború után jött az évekig igen jó értékű pengő. A pengő azonban a második világháború után világrekordot állított fel példátlan inflációjával. Erre következett az új forint, a mi mostani pénzünk, amely napjainkban tart megint inflációs korszaknál. A mi számunkra tehát nem érdektelen inflációnk múltja és megfékezése. A legérdekesebb előzmény alighanem az az időszak, amikor a nagy emlékezetű Árpád-ház végóráiban elkövetkezett a XIII. századvég óriási inflációja, amely azután első Anjou-királyunk, Róbert Károly sikeres pénzügyi politikájával és a magyar aranyforint születésével ért véget. Ezeket az éveket kell felidéznünk legnagyobb középkori pénzügyi szakértőnk emlékezetével. Nekcsei Dömötörnek hívták, ő találta fel a magyar forintot. GYÉR HÍRADÁSOKBÓL kell kikövetkeztetnünk életútját. Hiszen ő a lovagi középkorban nem páncélos vitézek csatáinak hőse, nem is lovagtornák ünnepelt bajnoka, de még asszonyoknak versekben hódoló dalnoka sem volt. Egy több királyt egymás után szolgáló, nagy tapasztalaté közéleti férfi, aki világot látva áttanulmányozta Európa különböző államainak pénzkészítő gyakorlatát, majd az állam vezetői, a „nagy zászlósurak'' közt foglalt helyet, mindig olyan ügyekben, amelyeket ma gazdaságiaknak mondanánk. Több ízben volt főkincstárnok (ami a mostani pénzügyminiszternek felel meg), idős korában Róbert Károly főtárnokmestere (ami viszont egy mai gazdasági csúcsminiszter feudális megfelelője volt). Az utolsó Árpádok óta több királyt is végigszolgált. Felettébb kedvelte a művészeteket is. Ő készítette — ma úgy mondanók: szponzorálta — a legszebben díszített Anjou-kori Magyarországon készült kódexet, a róla elnevezett Nekcsei Bibliát. Mire pénztörténetünkben döntő hatású szakemberként megjelent, már idős férfi lehetett, nevét úgy említik: Demetrius senex de Nekche (az öreg Dömötör Nek- cséről). NOS, AMIKOR HOSSZAS belső küzdelmek után, 1308-ban Róbert Károly, a francia származású, de Itáliából ide került új király elfoglalja trónját, országigazgató zászlósuraink közt azonnal ott találjuk főtárnokmes- terként Nekcsei Dömötört. A feladata óriási, szinte megoldhatatlannak látszik. A magyar királyok pénze ugyanis az utóbbi két évti- » zedben annyira értékét vesztette, hogy a dénáriusokat a hazai piacokon sem akarják elfogadni. A tatárjárás országpusztulása után az újjászervezés, újjáépítés mérhetetlen pénzt igényelt. A királyi hivatalok úgy akarták pótolni a hiányt, hogy évenként bevonták a pénzt, újraöntötték, egyre több rezet vegyítettek az ezüstbe, és értéktelenebb újat adtak azonos névértékben a régi helyett. Ezt a műveletet nevezték lucrunrcameraenek (a kincstár hasznának). Mire kihaltak az Árpádok, a pénzük elértéktelenedett. Az árak előbb sokszorosukra szöktek, az otthon gyűjtött pénz mindennap kevesebbet ért. Később már el sem fogadták. Ilyen pénzen nem lehetett hadsereget tartani. Holott amikor az új király trónusára ült, az ország nagy része kiskirályokként birtokukon uralkodó feudális nagyuraké volt. Ezeket csak erős haddal lehetett legyőzni. Ehhez és a piacok rendbe hozásához jó pénz kellett. A világlátott Dömötör úr felismerte, hogy aranypénzre lenne szükség. A firenzei florentint tartotta a legértékesebb és legértékállóbb ötvözetnek. Ilyet akart veretni, csak éppen nem volt hozzá aranybányájuk. Az aranybányák Csák Máté nyolc megyére terjedő birodalmában feküdtek. Ahhoz, hogy ezeket visszafoglalják, hadsereg kellett, a hadsereghez aranypénz. Az eseményekből visszakövetkeztethetünk a nagy főtárnokmester leleményességére. A király nevében összehívta az ország püspökeit és érsekeit. Ezeknek ugyanolyan érdeke volt az ország egysége, a királyság ereje, mint magának a királynak. Dömötör előadta a teendőket, és az aranypénz megteremtéséhez kölcsönkérte az egyházak valamennyi aranytárgyát: szentségtartókat, kelyheket, kereszteket. A főpapoknak azonban nagyon rossz tapasztalataik voltak a királyoknak adott kölcsönökről. Ezért éppen az egyház érdekére hivatkozva megtagadták a kérelem teljesítését. Akkor azután rejtelmes dolgok történtek. A következő hetekben ismeretlen fegyveresek kirabolták az érseki és püspöki székesegyházak kincstárait. Tapintatos betörők voltak, senkit meg nem öltek, csupán raboltak, de alaposan... És nemsokára megjelent az új magyar pénz, az aranyflorentin. Vagy ahogy hamarosan nevezték: a forint. Ezen már lehetett vásárolni a piacokon, ennek nemzetközi értéke volt. És ezen már olyan erős hadsereget lehetett szervezni, hogy 1312-ben a királyi sereg döntő győzelmet arathatott Csák Máté fölött. Máté úr ugyan haláláig megmaradt kiskirályi hatalmában, de már a király alattvalójaként, és a bányák a királyi kincstárat szolgálták. A TÖRTÉNET befejezése pedig az új találkozás az egyházfőkkel. Nekcsei Dömötör megint összehívatta az érsekeket és a püspököket. Nyilván igen bölcs szavakkal kért elnézést tőlük a szokatlan formájú kölcsönért. De szükség volt a kölcsönre. Ezt most készpénzben vissza is fizeti a király, megköszönve, hogy megteremthették a jó pénzt, az első magyar forintot. Valahogy így történhetett. A magyar aranyflorentin pedig egy jó évszázadig egész Európában nagy tekintélyű, értékes pénz maradt.
