Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-09 / 263. szám

1991. november 9.

Ä ‘Keíet-Magyarország hétvégi melUjtfete 1 1

Élni és élni hagyni

Kováts Dénes

■ Azok közül, akik a település nevét hallják, vélhetően legtöbbnek a vízi erőmű jut az eszébe. Talán nem véletlenül, hiszen a Tisza első duzzasztóművét 1937-ben kezdték el építeni, bár a háború miatt csupán 1950-ben folytatták. Ezerkilencszázötven- négyre készült el a duzzasztómű, rá négy évre a hajózsilip, újabb év múltán a vízi erőtelep. Sok-sok izzadtságcsepp húllt a földre, mire a munkákkal végeztek. Egy időben rabok (többek között volt tábori csendőrök, partizánvadászok), majd — a hírek szerint — kitelepítettek dolgoztak itt. Az eredmény? A Tiszán 80, a Bodrogon 50 kilométernyi hajózható szakasz, s a villamos energia termelésének lehetősége.

pedig fokozottan terheli az utakat, növeli a zajt, a szennyezettséget.

•

Keskeny, kanyargós, foghíjas korlát szegélyezte töltésen érkezik a látogató Tiszalökre. Abba a faluba, mely valaha négyezer lelkes mezőváros volt — ma bő kétezerrel több lakosa van. Többen is éltek már itt, de a lehetőségek beszűkülése, a városok elszívó hatása elköltözésre ösztönözte az emberek egy részét. Igaz, jó időben, különösen nyáron megélénkül az élet, az üdülőövezet lakóival akár tizenegyezren is megfordulnak a településen.

Király Sándor, a polgármester — volt tanácselnökként — öt jelölt közül lett már az első körben „befutó”. Tagja a megyei közgyűlésnek, s Szabolcs-SzatmárBereg és Hajdú-Bihar megyékből egyetlenként tagja a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége elnökségének, így gazdag tapasztalatokkal rendelkezik. Úgy véli, az útkeresés, az egymásra találás időszaka után a tizenhárom fős testületben már konszolidálódott a helyzet, igyekeznek a realitások talaján maradni. Több helyen, és saját munkája során is tapasztalta: bizalom szükséges ahhoz, hogy nyugodt légkörben, eredményesen lehessen dolgozni. Annál inkább, mivel a helyi önkormányzatok zavartalan működését több olyan rendelet lassítja, mely örök magyarázkodásra kényszeríti őket. Legyen szó az ellátásról, a segélyek rendszeréről, vagy bármi másról. Nem véletlen, hogy beszélgetésünk elején a panasz, az elégedetlenség csendült ki szavaiból:

— Igyekszünk talpon maradni, megtenni a tőlünk telhetőt, de

nem megnyugtatóak az előjelek a jövő évi költségvetés tervezésének időszakában. A normatív támogatások nem fedezik teljes mértékben az intézmények működését, ez nehéz helyzetbe hozza az önkormányzatokat. Elég, ha csak arra gondolok, hogy 60-65 ezer forintba kerül egy általános iskolás gyerek taníttatása, ezzel szemben az állami támogatás megemelt összege 39 ezer forint... Az óvodások esetében még nagyobb a különbség. Nem véletlen tehát, hogy a gimnáziumot visszaajánlottuk a megyei közgyűlésnek, s hogy a 45 bölcsődésből 10 maradt. Igaz, ennek más okai is vannak...

•

A munkanélküliség. A településen ez is egyre nagyobb gondot jelent, s a helyzet várhatóan még rosszabbodni fog. Csupán egy cégnél volt a közelmúltban

S még egy, történelmi hagyományaink szempontjából nem elhanyagolható eredmény: az építkezés során bukkantak rá hazánk első feltárt Árpád-kori falujának maradványaira. Az egykori Rázom falu földbe ásott, 35 házból álló település volt.

•

A víz- mindig nagy jelentőséggel b|rt áz itt élők életében. Nemcsak' a halászat, a vízi közlekedés lehetősége miatt, hanem mert a múlt században három évtized alatt háromszor döntötte össze a falut az árvíz. így a duzzasztó építésekor, de utána is számtalanszor fogalmazódott meg a kérdés az emberekben: jó-e ez nekik, vagy sem. Most a töltés erősítési munkálatainak lassúsága irritálja a helybelieket, mert ez az árvízvédelem hatékonyságát kérdőjelezheti meg, a településen átmenő forgalom

A modern általános iskola

jelentősebb létszámfelvétel, a többi általában gondokkal küzd. Nagy Miklós és Kiss Péter, akikkel az egyik üzem kapujában váltottam pár szót, meg is jegyezték:

— Rossz most a hangulat, kérem, egyre több szó esik arról otthon, s a munkahelyen, vajon kik lesznek a következő munka- nélküliek? Pedig már több mint kétszáz van Lökön!

Persze, nemcsak ez zavarja a helybelieket: Erzsiké néni a boltban nem állta meg szó nélkül, mikor megtudta, ki vagyok:

— írja csak meg, kedveském, sok a panaszunk az ellátásra is! Szombat délelőtt gyakran már nincs kenyér, s ha az üdülők itt vannak, időnként még rosszabb a helyzet. Sok mindennek több az ára, mint más településen. Hogy lehet ez?

A közbiztonság szintén csapnivaló. Ferenczi Ferenc meg is jegyezte: talán nincs is olyan üzem, ahová ne törtek volna be, de az üzletek, üdülők, lakások sincsenek biztonságban. Több körzeti megbízottra lenne szükség. Talán a megalakult polgári őrség tevékenysége javít majd a helyzeten...

•

De halljuk ismét a polgármestert! Milyen eredmények, jövőbeni tervek deríthetik jobb kedvre a helybelieket?

— Ha szegényesen is, de állandó szervezeti, gazdasági intézkedésekkel az évet a vártnál eredményesebben tudjuk zárni — mondta. — Igyekszünk törésmentesen folytatni munkánkat,

melynek során több alkalommal érezhettük a lakosság megértését. Az infrastruktúra folyamatos fejlesztése a terveink között szerepel, pályázatok elnyerésével szeretnénk anyagi támogatáshoz jutni. Hamarosan ötszáz köbméteres hidroglóbusszal gyarapodik a település, így jelentős mértékben javul majd az itt élők megfelelő ivóvízzel való ellátása, mely eddig számos bosszúság forrása volt. A szennyvízcsatorna-hálózatot is bővíteni szeretnénk, s a középtávú tervek között szerepel a gázellátás megoldása is.

— Birtokában vagyunk egy kábel tv-hálózat kiviteli tervének, megvalósítását lakossági fórumon kívánjuk megvitatni, hogy a korábban jelzett igényt — ha akarják — megerősítsék. Tárgyalunk a hévíz hasznosításáról, külföldi érdeklődés mutatkozik arra, hogy egy magyarországi lánc részeként gyógyszállót építsenek Tiszalökön. Bungalókkal, kiszolgáló egységekkel. Remélhetőleg jövőre rendeződik a mostoha körülmények között lévő mentők helyzete is, a Népjóléti Minisztérium támogatást ígért.

— Bizakodóak vagyunk — jegyezte meg végül Király Sándor —, hisszük, hogy fokozatos intézkedésekkel rendezhetővé válik a lakosság foglalkoztatás, hiszen ez az egyik legnagyobb gond. Ennek érdekében minden eszközt megragadunk, ezt kötelességünknek tartjuk.

Igyekszünk a lehetőségeket nemcsak figyelni és észrevenni, hanem élni is azokkal: a település és a lakosság érdekében.

A hétköznapi demokrácia.

Réti János

H annak a világ szókészletében kifejezések, amelyeket hajlamosak vagyunk úgy használni, mintha azoknak mágikus, önszervező, sőt, történelemalakító erejük lenne. Mintha elég volna puszta kimondásuk a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen, s lám, a valóság dolgai arccal a cél felé rendeződnének. Később nyelhetjük csak a csalódás keserű piruláit, amikor világosan kiderül, hogy a szónak nincs bűvös ereje, és a realitások kevéssé vannak tekintettel a varázsige jelentéstartalmára. A földkerekségnek ezen tájain élő emberek ilyen kabalisztikus ráolvasásra azonnal tudnának példát mondani a közelmúltból, de mi azt vegyük, amit nemrég kezdtünk betűzgetni, szótagolni, majd kimondani tízmilliónyian.

Demokrácia. Amióta a görögök kitalálták — akik egyébként is mindent kitaláltak, amit csak ki lehetett találni —, többször és több helyen győzedelmeskedett, megérte virágkorát, de ne szépítsük, a bukását úgyszintén. Többnyire a sötétségből jött, és a sötétbe hanyatlott vissza. Milyen jó, hogy sok helyen vált és egyre több helyen válik újabban családtaggá. Lehet szeretni, nem szeretni, örülhetünk neki, de időnként, ideig-óráig terhessé is válhat a jelenléte. Ellenben kiutálni, kilakoltatni, vagy elűzni a népek, nemzetek nagy közös hajlékából, reméljük, már nem lehet többé. Meg kell tanulni hát élni és együtt élni vele. Ahhoz képest, hogy az angoloké több mint 350 éves vénség, mi ne szégyenkezzünk a mindössze talán kétéves demokráciácskánk miatt: jó, jó nem mindig szobatiszta még, nyűgösebb is,

mivel most jönnek a fogai, és egy kis tápszer is elkelne neki, hogy erősödjön a gerince, de él, gügyög, rázza a csörgőit, és mielőbb talpra szeretne állni.

Megvan mindene, ami csak kell egy fejlődésben lévő többségi akarat érvényesüléséhez: legitim parlament legitim képviselőkkel, legitim kormány és legitim helyhatóságok. Rajtuk kívül érdek- képviseleti, érdekegyeztető és egyéb társadalmi szervek és szervezetek, amelyek mind-mind arra lennének hivatottak, hogy megnyilatkozásaikban tükrözzék az állampolgárok különböző csoportjainak a véleményét.

Eddig rendben volnánk, mondhatni „minden oké”, „sínen vagyunk”. Megalapozott magabiztossággal adhatjuk a világ tudtára, hogy lebontottuk a párttévedhetetlenség monstrumát, és nagyjából megszerkesztettük a demokrácia klasszikus gépezetét. Hajtóanyaga — a „prospektusok” szerint is — a szabad vélemény, ami ugyebár szabadon áramlik a rendszerben. Ellenben a mindennapi, rendeltetésszerű működtetése már bajosabbnak látszik, mint gondoltuk. Valahogy, mintha nem egészen olajozottan forognának a fogaskerekei.

Arra már gondolni sem merek, hogy a görögök egyébként nagyszerű találmánya hasonlóképpen absztrakció lenne, mint minden későbbi össztársadalmi álomkép a történelemben, amik leginkább a megvalósíthatatlanság arányában tértek el egymástól, lévén egyik merészebb és utópisztikusabb, mint a másik.

A demokrácia számol ugyan azzal, hogy az emberek különbözőek, hogy képességeik, ennél fogva lehetőségeik és érdekeik is eltérőek, de azzal már kevésbé, hogy ezt a tényt mennyire ismerik fel, látják be és vallják be önmaguknak. Arról nem szólva, hogy mennyire érződik ez az egész együtt véleményükben, követeléseikben.

A demokrácia feltételezi továbbá, hogy immár a másiknak is lehet igaza. Az már más lapra tartozik, hogy nálunk azt az igazságot az Egyik a legritkább esetben ismeri el.

És itt érkeztünk el a demokrácia egy bonyolult elágazásához, az alkalmi és a hétköznapi demokrácia jelenségéhez. Alkalmi vagy ünnepi az a demokrácia, ami látványos kivonulásokban, tiltakozásokban, követelésekben, közös örömökben, emlékezésben és szomorúságban jelenik meg; hétköznapi meg az, amit óráról órára, napról napra élünk, vagy nem élünk közvetlen környezetünkben. Az alkalmi demokrácia az általános és emelkedett, a hétköznapi kézzelfogható és egyszerű. Az alkalmi nemzeti, nemzetközi, hozzá európai, a hétköznapi ezzel szemben városi, falusi, emberi. Ami az alkalmiban már megy, az a hétköznapiban még csak nem is mendegáL Mert az alkalmi már bátor és bíráló, a hétköznapi óvatos, szorongásos és inkább hajlamos a megalkuvásra, mint nem.

Az alkalmi demokráciában bátran véleményt mondunk a parlament munkájáról, a hétköznapiban már óvakodunk minősíteni a helyi önkormányzatot, mert jobb a békesség... az alkalmiban fennhangon bíráljuk a pártok hozzáállását általában, a hétköznapiban egy bizonyos párt működését egy adott településen legfeljebb nem dicsérjük, de inkább néma csend, mert mit tudni, kiben mi lakik. Hat párt különben sem tud ártani, de egy... erről kínos tapasztalataink vannak.

Aláírjuk az ívet a népszavazásról és a népszavazás ellen, de nem tesszük

meg ugyanezt azzal szemben, aki mondjuk kocsmát nyitott a ház aljában. Bekiabálunk munkásgyűlésen, lakógyűlésen, demonstráción, de a szomszédnak nem szólunk, ha hajnalban túráztatja a teherautóját az ablakok alatt. Vagy ha mégis, akkor az első érvünk a nyolc napon túl gyógyuló becsületsértésnél kezdődik. Pocskondiázzuk az adórendszert, de húsz forint alatt már nem merünk borravalót adni.

Felemeljük szavunkat a kisnyugdíjasok mellett, de nem biztos, hogy a szüléink öröméért a magunk módján megtesszük, amit meg tudnánk tenni. A leghatározottabban követeljük a közbiztonság helyzetének javítását, de arcizmunk se rebben, ha az utcán tőlünk harminc méternyire megszólal egy riasztóberendezés.

Amúgy istenigazából legfeljebb a miniszterelnököt, a pártvezért, az idegen- légiós csodacsatárt és a mindenkori szövetségi kapitányt bíráljuk, mert ők aligha ártanak nekünk. Ezzel szemben jó szóra, legfeljebb a pápát, a pénzügy- minisztert és a két úszófenomént méltatjuk, mivel róluk biztosan tudjuk, hogy nem a rovásunkra fognak érvényesülni ebben a szabad versenyes, létbizonyta- lanságos tülekedésben.

Meg különben is: a mi hétköznapi demokráciánkban makacsul megvetette lábát az a nézet, miszerint véleményt mondani mindenről lehet, csak teljességgel fölösleges, úgysem figyel rá senki. Elővigyázatosságból, nehogy némi igazságot fedezzenek fel benne. Mert az csak komplikálja a dolgokat a megvalósítás szintjén. Nálunk ugyanis minden megvalósítható, csak pénzbe ne kerüljön, és másnak ne adjon munkát, ne igényeljen senkitől semmiféle közreműködést. Legfeljebb együttérzünk, különösen a sikertelenség láttán, akkor viszont örömmel, szívesen.

A felsorolás folytatható lenne, de minek, hiszen a tanulság legfeljebb annyi, hogy az ember meg tudja változtatni maga körül a dolgokat, csak éppen önnön gyarlóságának megváltoztatására képtelen. Vagy ha mégis, akkor lassan és nagyon nehezen. (Kiváltképp, ha ide a Kárpát-medencébe született.) Ez a mi demokráciánk érvényesülésének legnagyobb bökkenője. Hogy kiteljesedése olyan közéleti, politikai kultúrát kíván, amitől a „mellékelt ábra” szerint egyelőre messze vagyunk. Csak abban reménykedhetünk, hogy azért nem 348 évnyire.

arcia Marquez, a világhíG rü író, amikor hírét vette annak idején Pinochet hatalomra jutásának Chilében, azt a kijelentést tette, hogy mindaddig nem ír, amíg a diktátor uralma véget nem ér. Ennek ellenére nyugodtan írt tovább. Amikor Nobel-díjának átvételekor egy magyar riporter rákérdezett erre az ellentmondásra, nagyjából így felelt: nem az volt a fontos, hogy írok-e, vagy sem, hanem a kijelentés, aminek ott és akkor politikai ereje, jelentősége, hatása volt.

Miért példálódzóm Marquez érvelésével? Mert, szerintem, Magyarország jelenleg inkább van a kijelentett, mint a kialakult demokrácia állapotában. Deklarálásának, deklarálhatóságának valós társadalmi, politikai ereje, jelentősége, intézményrendszeri hatása van. A mi esetünkben viszont — ellentétben az írói következetlenséggel — cseppet sem mellékes, megvalósul-e vagy sem, hogy mikor, mennyire és hogyan teljesedik ki.

A SZERZŐ FELVETELE