Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-23 / 275. szám

8 \ A Q(e(et-<McyjiiaTorszáq hétvégi mettékkte. Színházi gondolatok Katona József születésének 200. évfordulóján Molnár Erika a Kaktusz virágában HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE Beke Judit érleti előadás az B Újfehértói Művelő­dési Házban. Kö­zel négyszáz em- bgr számára ün­J ..............-1 neft ez az este. A színpadon nyíregyházi színé­szek. A kaktusz virágát játsz- szák. Októberben, az első elő­adáson a halhatatlan (elnyűhe- tetlen) Liliomfit láttuk. Telt ház — vagy majdnem az —, sok taps, kedvvel játszó színészek, önmagukat is felfe­dező nézők... Talán nem is sza­bad többet várni. Késő este a televízióban szakértő férfiak arról beszélget­nek, hogy a színház válságban van. Kincses Elemér erdélyi rendező szerint a válság általá­nosabb! Senki nem tudja ebben a térségben, mi lesz holnap. Ne felejtsük el, hogy párszáz kilo­méterre tőlünk fegyverek dörög­nek... Egy kassai úr, Gaál Sán­dor megütközéssel konstatálja, hogy a szerző születésének bi- centenáriumán a Bánk bán-t nem játssza egyetlen magyar- országi színház sem. Gyurko­vics Tibor szerint az egész egyszerűen kultúrbotrány. Tegnap azonban mégiscsak volt Bánk bán-előadás Buda­pesten: egy erdélyi társulat ven­dégjátéka mentette meg a hely­zetet. De az öröm nem volt za­vartalan. Felnőtt néző kevés akadt, a nézőtéren ülő fiatalok meg éretlen módon fogadták a tragédát — szól a tu­dósítás. A televízió és rádió feledékenységét épp­úgy sérelmezik a beszélgetés résztve­vői, mint ama furcsa eljárást, hogy a szá­mukra kiszabott mű­soridőt is megkurtítot­ták illetékesek. így ez az alkalom Katona József méltatása he­lyett áldatlan állapo­tok miatti panasszá változhat csupán. Mi hát az igazság? — áll fel az ember a televíziótól. Igaz len­ne, hogy a színházak puszta megmaradá­sukért küzdenek? Új- fehértón virággal kö­szönti a közönség a nyíregyházi színé­szeket. Talán annak is szól az ováció, hogy annyi év kínos kudarcai után közön­ség és művészek — úgy tűnik — ismét egymásra találnak. Emlékszünk a hideg- rideg nagyteremre, a nézők egyre gyérülő kis csapatára — s az ezzel egyenes arányban elked­vetlenedő színészekre! Mennyi feszengés, szégyenkezés az egyik oldalon, s feltehetően ugyanannyi bosszúság a mási­kon. Most van közönség. Tegyük hozzá, hogy némi praktika árán: az önkormányzat ebben a sze­zonban gavallérosan átvállalta az összes színházi kiadás felét. A nézők, az alkalmiak s a bér­lettulajdonosok egyaránt — csak a tényleges ár 50 százalé­kát fizetik. Sok a fiatal. A helyi középis­kola diákságának jó része szívesen tap­sol. Budapesten nem tudnak viselkedni az ifjúsági előadások nézői? Emlékszünk a régi esetre: Sinko- vits Imre a színpad­ról intette figyelemre a magukról megfe­ledkező diákokat. Talán nem lenne szabad ifjúsági előa­dásokat szervezni. Legyen minden alka­lom felnőtteké és fia­taloké egyaránt! Hi­szen a színházba já­rást is tanulni kell, hát még a színház­ban levést (hogy ilyen nyakatekert szóval éljek). Alig esett szó ed­dig a színház legfon­tosabb tényezőjéről: a színészekről, a tár­sulatról. Nyíregyhá­zán a Léner Péter- korszakban sok em­lékezetes produkció született, de azóta is derekasan helytáll­nak a művészek. Hogy mennyi nehéz­ség közepette kell dolgozniuk, arról a civil nézőnek alig van fogalma. Miért játsza­nak kevesebb klasszikust? A közönségigény kiszolgálása felé hajlik a műsorpolitika, ezért több a zenés darab — véleked­nek sokan. S van, aki csóválja a fejét. De vajon ki tudja felmérni, mi az a „közönségigény”? Van- e ilyen egyáltalán? Hisz ahány v ember, annyi ízlés, annyi tem­peramentum, annyi kultúra. Annyiféle viszony a színház­zal. Szabolcs-Szatmár-Bereg egyetlen állandó társulata mind­erre nem vállalkozhat... A Liliomfi-előadás után szíve­sen írtam volna a látottakról. De csak a címig jutottam: Pregitzer Fruzsinál — ez lett volna csu­pán. Mert ez a nagyon tehetsé­ges, bűbájos fiatal színésznő olyan kedvesen játszotta el a biedermeier vénkisasszonyt, Kamillát — majd utána egy öreg falusit, aki a kocsmában búsul (és még féltucat egyéb figurát), hogy igencsak leckét kaptunk átváltozni tudásból! A mai Kak­tusz virága Molnár Erika juta­lomjátéka volt. A mosolytalan kötelességtudatból érző, szen­vedő és örülő nővé változás fo­lyamatát valóban virágfakadás- nak, kiteljesedésnek mutatta be. (Másokat most nem emlí­tek, bár elismeréssel tehet­ném.) Mi sem úgy ünnepeltük Kato­na József születésnapját, aho­gyan a szokások megkövetel­nék. De színházban voltunk! (Hisz egy „tér”, amelyen embe­rek emberi sorsokat jelenítenek meg — ha van néző is — már színház!) És Újfehértón több száz ember máskor is szeretne részt venni ebben az ősi-mo­dern varázslatban. Újfehértón (talán) most éppen — nem idő­szerű színházi válságról be­szélni. Bakajsza András etskemét Várossának” fő- ~w'^~ terén egy fehér emlékkő megrendítő és megtisztító I\ mondatot szögez szembe 77 a tűnő idővel s a tűnődő--------------- járókelővel: „/ff hasadt meg szíve Kecskemét legnagyobb fiá­nak." Ez a pár szó egy élet drámáját, egy rendeltetéses élet tragédiáját sűríti egyetlen sorba. A tragikum nem pusztán Katona sorsának eseményeiben kere­sendő, benne rejlik az a lélekben — ál­landó szállást vesz a meghasonlásra hajló emberben. Készíthetik az emlékkö­vet a hibátlan helymegjelöléssel: „Itt hasadt meg...” Elég is volna ennyi — mindennapi meditációra — ,de további szavak tartanak fogva: „A régi tanács­ház kapuját, hol a Bánk bán költője 1830. április 16-án összeesett, e kővel jelölte meg a Katona József Társaság 1934.” Gyanútlanul siető járókelők közt a te­metőkertbe tartok. Idő előtt elhanyatló árnyakkal, sarut oldó gondolatban belépek a béke udva­rának kapuján. Novemberesedő időben lecsupaszodik a lélek, vasvázas torony­ban éles nyelvű harang cseng, komisz szél kap a krizantém sziromfejébe. Ha­lottas koszorú helyett hoztam az ősz ki­rályi ékességét, fonódjon a borostyán zöldjébe és csöndjébe, leteszem hát Bánk bán lábához. ,, Vivos voco... mor- tuos plango" — szólja szakadatlan a szapora ütésű lélekharang. Holott alig lé­zeng itt valaki, s Bánk bán sem halott. Költőjének kő­koporsója magasba emelten dacol az Idővel, felhőtorlaszos égbolt borul rája, ősz esője szivárog repedéseibe. Kere­sem rajta — s nem lelem — október utolsó virágait. Kecskemét legnagyobb fiának sírem­léke királyian uralja a temetőkertet, ma­gához vonzza a tekintetet. ,,Én vagyok...Bánk..." — s valóban ott ül, töprengkedik Katona sírján a királynál is különb Bánk bán. Robusztus, méltóság- teljes férfi. Magyar Mózes. Népéért, nemesért és nemtelenért egyaránt szen­ved és vétkezik. Robbanásra, de mérle­gelésre is érett harag, cselekvésvágy feszíti. Minden idő magyarjának szól a költő ostorozó üzenete: „...Csak öszve­tett kezekkel várakoztok, / Hogy majd helyettünk fog dolgozni a sors?” Katona nemcsak Bánk, nem csupán panaszolkodón lázító Tiborc, hanem tett­re termő Petúr bán is. S mert elbúsult hazánkért — és hajszálrepedéses szí­véért — az akkori Pest-Budán többet nem tehetett, minthogy megírta a legmé­lyebb magyar tragédiát (benne a szere­lem — szerelme! — tragédiáját, s meg­bocsátó békéjét... elnémította lantját... Hazament szülővárosába, s ott, társta- lan agglegény, polgári karrierbe mene­kült. Vajon miért hullott felejtés pályáza­tos drámájára, ott Erdélyországban, s itt, a fővárosodó Pesten is? Esett-e fondor- kodás? A hűbéres hatalom félelme, s a félelem a hatalomtól zárolta be Tiborc száját? Mindkét szerelme rászedte: a színpa­don más szava hódít, a közönség ked- veltjéé, Kisfaludyé; s messze ment tőle, örökre messze Rozália, Széppataki Ro­zália. Déryné, Déryné lett a Kedves. Lávázó sorai immár könyvek koporsó födelében, megölt szerelme a szív fejte­kében. A költő sorsa elvégeztetett. És az emberé? Az elvérzik az emlékektől. Neki még „elestvéledni” sem sikerült, mint Berzsenyinek, csak az árvaság borult rája A kortársak alig láttak valamit is ebből a sebzettségből, sorsának éjjelé­ből. Hiszen velük csak barátkozik, va­dászik, s ha úgy jön, iszik... A szinen, a színpadon majd a halála után komorlik föl a zord tragédia, Petúr sürgetése: ,, Orvosolj, ha tudsz!". Bánk kettős terhe: „Két fátyolt szakasztok el. Hazámról és becsületemről." Tiborc pa­raszti fájdalma egyenesen évezredek kútjából örvénylik föl, főlapok alól. Mi változott azóta? Éppen Bánk, a tör­vény őre kesergi: „magyar törvényeink magyar hazánkon fityegnek”. Biztatás­képpen nekünk is üzeni hát: „...él még Bánk. ” Valóban él még Bánk? Vagy csupán a történelmi színek, az operaváltozat aranymezői, ezüstfolyói kelnek életre bennünk? Két évszázaddal ezelőtt született Ka­tona József. Vele a magyar Sors szólalt meg, de igaz szava köves és tövises ta­lajra hullott... Magyar sors. Magyar zsol­tár. Száz év múlva is. ^Parádés játékok Bodnár István Úgy tetszett, mintha egy kisebbfajta színházi fesztivál •színhelye lett volna novem­ber elején a Móricz Zsig- mond Színház. A nagyérde­mű egymás után három olyan produkciónak is a né­zője lehetett, amelyek külön­leges színházi élményt nyúj­tottak. Nem véletlenül min­degyik vendégjáték olyannyi­ra telt ház előtt zajlott, hogy még pótszéket is • kellett beállítani. A színházi találkozó a Gyurkovics lányok bemuta­tójával kezdődött, a Budape­sti József Attila Színház előadásában. Herczeg Fe­rencnek, a darab szerzőjé­nek írói nagyságán ugyan lehet vitatkozni, de ez a dar­abja kétségkívül igazi szín- háii csemegének számít még ma is. A négy,* eladó­sorba került Gyurkovics lány sorsa különlegesen hálás szerepeket kínál, amelyek­kel a Nyíregyházán is jól is­mert kiváló művészek reme­kül is éltek. Mondhatni sza­bolcsi gárdát láttunk, nem véletlenül fogadta színrelé­péskor már vastaps Pécsi Ildiét, Kozák Andrást vagy a hajdani „móriczosokat”, Ré- kasi Károlyt, Mátrai Tamást és Keretesztes Sándort. A Gyurkovics lányok című darabnak mintha párja lett volna Sütő András mívesen, szépen megírt Vidám sirató egy bolyongó porszemért című színműve, ahol egy özvegyen maradt édesapa és öt lányának — és áttéte­lesen talál az egész erdélyi magyarságnak a boldogulá­sáról volt szó. Szintén Kö- zép-Európában — igaz már a század végefelé. Hosszan tartó vastapsot kapott a na­gyváradi Szigligeti Színház rendkívül lelkesen játszó tár­sulata is, amelyet meg is ér­demelt, hiszen hangulatos, szórakoztató előadásnak, ízes magyar beszédnek le­hettünk részesei. A harmadik darab főleg a fiatalok körében aratott si­kert, hisz Presszer Gábor ki­tűnő zenéje A padlás című musicalban különleges zenei élményt nyújtott. Hasznosak és örömteliek az ilyen vendégjátékok, hisz ilyen alkalmakkor nemcsak új arcokat, játékstílusokat és másféle rendezői felfogáso­kat láthat a színházkedvelő közönség, hanem olyan színműveket is, amelyeket egyébként nemigen állna módjában megtekinteni. Örömmel látnánk, ha máskor is megtisztelné egy-egy tár­sulat a nyíregyházi színpa­dot vendégjátékával. Milyen is-—1— költő hajdan el- A hangzott kérdése, /I miszerint: „Mit ér J[-----az ember, ha ma­ci-----------1 gyár?" — aligha­nem előbb-utóbb s legalább egyszer mindenkiben feltevődik. Rendszerint az élet „rossz” óráiban, melyeket több­nyire annak a társadalomnak a válságos helyzete, mélypontra jutása idéz elő, amely társada­lomban (országban) az illetőnek élnie „elrendeltetett". Trianon óta a nemzeti kisebbségbe sza­kadt magyarokban már-már szükségszerűen s közösségi szinten is minduntalan feltevő­dött ez a kérdés, s valamilyen választ is kellett adni rá. Egyéni­leg, külön-külön is, és közössé­gileg is. Hisz olyan válságos idő­ket élt — és sajnos, él ismét — meg, amelyekben újólag és újó­lag „döntésre" kell vinnie magá­ban: egyrészt a helyben maradás (kitartás, átvészelés, túlélés, hűség, ragaszkodás stb.) kérdé­sét; másrészt pedig (ha mégis a maradás és nem az elvándorlás mellett dönt) a vallani és vállalni „dolgát”. Magyarán azt, hogy szép lassan, .szinte észrevétle­nül feladja-e etnikai másságát, ezt az áldatlan és kényelmetlen sátust, s felszívódik-e, beolvad-e a többségbe, vagy pedig — bár­milyen ,,kényelmetlen" és fá­rasztó, okykor reménytelen is — tudatosan Ss cselekvőén vállalja nemzeti(ségi) hovatartozását. A kommunista rezsim kelet- közép-európai összeomlása, úgy tetszett, jelentős változást hoz a magyarság életébe is. „Többsé­gi" (Magyarország) vonatkozá­sában például azt is (akárcsak a többi, volt szocialista ország esetében), hogy végre újra visz- szakerül a perifériáról az európai „ társadalomba ”, a nagy, európai közösségbe. Ami pedig a kisebb­ségi sorsban élőket illeti, remél­hették s hihették (darabig) azt is, hogy nem kell többé a tudatos, szívós és következetes, „távla­tos" felszámolástól rettegniük, s hogy etnikai másságuk nem lesz, nem minősül többé ereden­dő bűnnek a józanul toleránssá váló többség szemében, s így gyakorolhatja végre ezt a más­ságot is, gyarapíthatja, kiteljesít­heti, s ezzel mintegy gazdagab­bá, színesebbé tévén az ország- nyi közöst. Nos, ma még nyugodtan el­mondható: magyarnak lenni Európában továbbra is pont olyan, mint — mondjuk — németnek, franciá­nak, orosznak, angolnak, spa­nyolnak, svédnek vagy finnek lenni Európában, csupán vala­micskével nehezebb; magyarnak lenni, például Ro­mániában is még mindig pont olyan, mint románnak lenni Ro­mániában, csak sokkal nehe­zebb; Magyarországon lenni ma­gyarnak, mondják, kik ott ma­gyarok: szintén, ismét, még most is nehéz. Azt jelentené-e ez vajon, hogy Európában nem jó magyarnak lenni, merthogy Európában csak németnek, olasznak, angolnak, finnek, franciának, spanyolnak stb. jó lenni, de nem magyarnak? És azt jelentené-e ez vajon, hogy Romániában nem jó mal gyarnak lenni, csak románnak lenni jó Romániában, miként Szlovákiában is csak szlovák­nak. Jugoszláviádén is csak szerbnek jó lenni, de nem ma­gyarnak? S ha már Magyaror­szágon is nehéz, nem jó ma­gyarnak lenni, akkor tán Ameri­kában, Angliában vagy Ausztrá­liában, Németországban jó ma­gyarnak lenni — lévén, hogy ott már úgysem akar senki magyar lenni, miként litván sem, horvát sem például, merthogy Ameriká­ban mindenki amerikai, Ausztrá­liában ausztrál, Németországban német, Angliában angol, de még Burgenlandban is már csak oszt­rák akar lenni, tudatosan vagy észrevétlenül? , Magyarnak lenni annak idején Ázsiában sem lehetett nagyon jó, különben miért vették volna eleink nyakukba a világot?! Ta­lán (mégis) valamiféle ösztön­szerűségből, tudat alatti vallás­ból és vállalásból, abbéli akarás­ból, hogy mégis csak még), kelle­ne valahol maradniuk magyar­nak, ha már magyarnak terem­tette őket a Fennvaló, a Hadak Bptcs Ura, s ha már Ázsiában nen) lehet maradásuk és meg­maradásuk. Lehet, hogy ez is oka volt az elindulásnak, Európa felé kirajzásnak, de az is lehet, hogy mégiscsak, hogy mindösz- sze csak a legelő után bőgő jó­szág késztette őket az Ázsiából kijövő útra, s nem létük veszély­be kerülése? Erről nekünk nin­csenek pontos értesüléseink, ám annyit ennek hiányában is nyu­godtan elmondhatunk, tényként leszögezvén: bárhogy is volt, bármi okból és indíttatásból is “ ......... " ~ • 1991. Zajácz Tamás börmüves alkotó- egy munkája előtt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents