Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-23 / 275. szám
Ä íKefet-Magyarország hétvégi mellé fát e 7 KETTŐS NÉVJEGYÜNK Páll Géza s<cr' m 'm gy tűnik, változóban I van névjegyünk, ami itthoni és külföldi viselkedésünket, magatartásunkat illeti. Mert névjegy az magunkról, ahogyan közlekedünk, vásárolunk, utazunk, netán vigadunk. S tud-e másképp viselkedni az ember idegenben, külföldön, mint ahogyan itthon is szokott? Valószínű, hogy tud. Magam is láttam néhány turistát, akikkel együtt utaztam, hogy a nyugati határt elhagyva, mintha kicserélték volna őkét. A buszorr még dobálták az üres zacskót, a csikket a padlóra, s amikor megálltunk az első osztrák, majd német autópihenő helyen, ugyanezek az emberek tudtak másképpen is viselkedni. Ezt sugallta a mások mintája, a harmonikus és esztétikus környezet. Kíváncsian vártam, vajon visszafelé jövet, ez a jótékony hatás lepereg-e róluk, vagy megőriznek valamit belőle. Változatos tapasztalataimat könnyű kitalálni: akadtak, akik a magyar határt átlépve is úgy viselkedtek, mintha még nyugaton lennének, s akadtak olyanok, akik itthon már nem tartották „kötelezőnek” a kulturált viselkedést. Hányféle viselkedési kultúrája van az embernek? — töprengtem el azóta is e látszólag lényegtelen kérdésen, amely mégsem lényegtelen. Egyik eleme lehet az irántunk táplált szimpátiának, vagy unszimpá- tiának. De egy kicsit összefügg saját önbecsülésünkkel is. Beszéltem néhány német- országi magyar vendégmunkással is, akik azt mondták, velük másként bánnak a német munkaadók, kollégák, mint mondjuk a törökökkel. Jobban elfogadják őket, jobban megértik magukat velük. Kevesebb az összeütközés, a kitoloncolás, szebb nevén, hazaküldés. De azt sem tagadták, jócskán akadnak nézeteltérések, a magyar virtust, főként, ha alkohol is táplálja, nem mindig honorálják a német őslakosok. Együtt él a régi és az új névjegyünk. S ilyenkor akár gyors felmentést is adhatnánk magunknak; nemcsak a magyarok között akadnak faragatlan, randalírozó, erőszakoskodó, szemetelő emberek. Minden nép kitermeli a maga viselkedési selejtjét. Jómagam is láttam magyar földön olyan nyugati turistákat, akik a szálloda emeleti ablakából dobálták az utcára a sörösüvegeket. Ordítozó angol turistákra is emlékszem a spanyol tengerpárton, ahol a kora reggeli órákban éktelen ordíto- zásukkal sokkolták a pihenni akaró vendégeket, és emiatt bábeli zűrzavar támadt, veszekedés kezdődött a világ számos nyelvén. Mindezek azonban nem mentenek fel bennünket itthoni és külföldi viselkedésünk torzkinövéseitől. Legutóbb a leszerelő katonák, illetve már civilek, utánozhatatlan barbár ordítozása, randalírozása bolygatta fel a köznyugalmat a megyeszékhelyen. Megbocsátó zsörtölődés- sel vettük tudomásul, hogy a fiúk „annyira” örülnek, de a durvaságot, a trágár ordítozást, a kötekedést nehéz türelmesen és megértőén fogadni. Egyesek itthon és külföldön még két névjegyet hagynak a helyszínen, egy jót és egy rosz- szat. Emberi gyarlóság, hogy a külföldi vagy éppen hazai közvélemény a rossz névjegyet fogja megjegyezni, holott létezik egy másik is, de afelett könnyen napirendre térnek, mert a kulturált viselkedésért nem jár külön elismerés. És valószínű, hogy igazuk is van. PAPÍRIMÁDAT R égi magyar betegségnek is nevezik a papírimádatot, amikor is nem az ember, a szaktudás a fontos, hanem az, van-e megfelelő papírja. S ez a papír nem mindig egy magas végzettséget tanúsító diploma, hanem egy egészen kis munkakör elvégzésére vonatkozó bizonyítvány. Ami — ha nincs — baj lehet belőle. Az egyik nyugati országból hazatért ismerősöm mesélte, amikor munka iránt érdeklődött, és elkezdte előszedni a papírjait, a legtöbb helyen igen gyanúsan méregették, és rá se pillantottak a gyönyörű bizonyítványára. Ehelyett odaállították a gép mellé és azt mondták, oldja meg ezt, vagy azt a feladatot. Ha sikerült, az volt a felvételi, megkapta az állást, a papírjára senki sem volt kíváncsi. Ha „leverte a lécet”, nem tudott kedvezőt produkálni, mutogathatta a diplomáját, a speciális szakképzettségét tanúsító okiratát, csak széttárt karok fogadták, illetve irányították az ajtó felé... Ez jutott eszembe, amikor az egyik ismerősöm, aki jó tíztizenöt éve műveli a gépírást, el akart helyezkedni az egyik intézménynél. A főnök első kérdése az volt, van-e erről bizonyítványa. Nincs, de szinte hiba nélkül tudok gépelni, próbált érvelni, de nem volt látszatja. Ki sem próbálták, hogy valóban igaz-e, amit mond. Szerezze meg a papírt és majd jöjjön vissza akkor, engedték útjára. Azóta szorgalmasan jár egy gépíróiskolába, ahol halálra unja magát, mert az alapgyakorlatokat ugyanúgy el kell végeznie, mint azoknak, akik most kezdték a gépírást. Más területekről is bárki hozhatna példákat arra, hogy a papírimádat még erősen tartja magát. Természetesen a világért sem szeretném, ha bárki úgy értené, hogy akinek a szaktudásáról bizonyítvány, diploma tanúskodik, az nem sokat ér vele, vagy arra nincs is szükség. Csupán a bizonyítvány, a papír bűvöletéről beszéltem, amely eseténkérif önálló életre kel, az ember fölé nő, s uralja, vagy semmivé teszi... Központilag nem lehet átprogramozni az agyakat, jól tudom, hogy holnaptól lehetőleg ne, vagy ne csak a papír legyen az irányadó egy-egy ember felvételénél, elbocsátásánál, hanem az elvégzett munka minősége. De érdemes lenne mindig a papírok mögé is nézni. Ahol pedig valami ok miatt nincs papír a szaktudásról, a tényleges tudás legyőzhetné ezt a hiányt. Az öncélú és egyoldalú papírimádat elfedheti a lényeget, az embert, s általa a köz — és az egyén — károsodhat. Reméljük egyre kevesebb- szer... „Mondj három igent!" Sorsfordulón... (?) Györke László Egy hosszú vita végére kerülhet pont december elsején Kárpátalja-szerte, hiszen ezen a napon szavaznak e vidék lakói arról, hogy legyen-e Ukrajna független, legyen-e Kárpátalja autonóm formáció. A beregszászi járásbeliek pedig még egy kérdésre válaszolnak: legyen-e a járás bázisán magyar autonóm körzet... A várható eredményről, a lehetséges előnyökről, az önállósodási folyamatról alkotott elképzelésekről beszélgettünk Dalmay Árpáddal, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Beregszászi Járási Szervezete elnökével. ♦ A magyar autonóm körzet létrehozásának kérdése függvénye-e a kárpátaljainak? — Nem, a kettő egymástól teljesen független. Persze botorság volna azt hinni, hogy amennyiben a felnőtt lakosság igent mond az autonómiára, azonnal meg is valósul. Tehát december elsején arra kapunk választ, hogy Kárpátalja, s ezen belül a Beregszászi járás lakossága igényli-e az autonómiát. Meg kell vallanom, hogy sajnos törekvésünket az, úgymond, egységes Ukrajna hívei félremagyarázzák, azt akarván elhitetni az emberekkel, hogy az autonómia — legyen az akár körzet, határvidék, köztársaság — valamiféle határrevíziót feltételez. Vádolnak bennünket továbbá szeparatizmussal, irredentizmussal, és még sok hasonlóan „szép” jelzővel illetnek. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy az önállóságot — még ha az csupán részleges is — nem adják könnyen. Azt azonban mindenképpen eredménynek könyvelhetjük el, hogy egyáltalán megkérdeztetik a nép: akar-e autonómiát, önállóságot... Hisz a szovjethatalom évtizedei alatt erre nem volt példa. ♦ Úgy tudom, az ukrán alkotmány módosításához van arra szükség, hogy törvény születhessék a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogáról. Ha magas poszton ellenzői vannak az autonómiának, nem esik-e kútba minden próbálkozás, még a népszavazás esetleges pozitív eredménye dacára is? — Mindenképpen szükség van a népszavazásra, hogy tudjuk, hányadán állunk. S egy legitim népszavazás eredményére lehet majd hivatkozni a továbbiak során. Sajnos, valóban érkeznek olyan hírek magas helyről, hogy bármilyen arányban szavazzák is meg az autonómiát az emberek, abból bizony nem lesz semmi. A dolog azért nem ilyen egyszerű, hiszen amennyiben Ukrajna valóban önálló akar lenni, s valóban Európába tart, nem feledkezhet meg arról, hogy ez az út Kárpátalján át vezet. Azt sem volna szabad feledniük, hogy a vidék történelme utolsó ezer esztendejében egy .tájegység volt. ♦ Mit kell tudnunk az autonóm körzetről? — Sajnos, egyelőre csak any- nyit tudunk, amennyi erről a Szovjetunió jelenleg még érvényben lévő alkotmányának 88., 111. és 145. cikkelye foglal magában. Tehát az autonóm körzet adminisztratív téren ahhoz a vidékhez vagy megyéhez tartozik, melynek területén fekszik, és ott alakítható, ahol a nemzeti kisebbség egy tömbben él. Jogai közül számunkra talán a legfontosabb, hogy függetlenül a lakosság számától, egy képviselőt delegálhat az ország — hogy mi lesz, pontosan ma még nem tudjuk — legfelsőbb hatalmi szervébe. Az autonóm körzetről szóló törvényt az illetékes szövetségi köztársaság parlamentje fogadja el. A hatalmat az autonóm körDalmay Árpád zetben a népképviselők tanácsa gyakorolja. Jelenleg tíz autonóm körzet van, valamennyi Oroszországban. ♦ Kárpátalja viszont Ukrajnához tartozik... — A kijevi parlamentben elismerték az autonóm körzetről meghirdetett népszavazásunk jogosságát. Annak ellenére tehát, hogy a jelenlegi ukrán alkotmányban nincs erre vonatkozó törvény, nem jelenti azt, hogy a jövőben nem lehetnek autonóm körzetek a független Ukrajna területén. ♦ Ha az idők során mégis létrejönne az autonóm körzet, az csak a mostani Beregszászi járás határain belül lenne érvényes? Tudomásom szerint Kárpátalja magyarságának csak 40 százaléka lakik a mai járáshatáron belül. — Röviden csak annyit: az autonóm körzet határa nem lesz azonos a járáshatárral. Viszont az autonóm körzetre vonatkozó népszavazásról csak a járási tanács hozhatott határozatot annak határain belül. Ezzel együtt felterjesztettünk egy javaslatot — erre vonatkozó törvény létezik — , mely szerint a települések önállóan dönthetnek arról, hogy nemzetiségi — jelen esetben magyar — tanácsot hoznak létre. Amennyiben egy község lakossága kinyilvánítja ama szándékát, hogy nemzetiségi tanácsot kíván létrehozni, ezt megteheti. S ha a Beregszászi járás bázisán létrejönne a magyar autonóm körzet, a nemzetiségi tanácsnak joga lenne eldönteni, hogy csatlakozik-e a körzethez. Tehát, ha a jelenlegi járáshatáron belül eső település lakossága, tanácsa úgy dönt, hogy kívül akar maradni a körzeten — kiválhat. A mi esetünkben Alsó- és Felsőremete és néhány kistelepülés az, ahol zömmel nem magyar a lakosság. Mit jelent ez tehát a gyakorlatban? Amennyiben létrejönne az autonóm körzet a járás bázisán, mind az ungvári, munkácsi, nagyszőlősi járásbeli községek, melyekben a lakosság túlnyomó többsége magyar, létrehozhatnák a nemzetiségi tanácsot, amely eldönte- né: csatlakozik-e a magyar autonóm körzethez. Ilyenformán a kárpátaljai magyar lakosságnak már csak kis hányada, a diaszpóra — a Huszti, Técsői, a Ra- hói járásban — maradna ki a körzetből. Persze, róluk is bűn lenne elfeledkezni. De vajon nem hatékonyabban tudnánk-e támogatni megmaradásukat, mint így, amikor az egy tömbben élők megmaradása is veszélyeztetve van?... ♦ Miért létkérdés ma az autonómia? — Mert azt szeretnénk, ha a magyarok — de nemcsak mi — otthon éreznék magukat saját szűkebb hazájukban. A több mint négy évtized mérhetetlen károkat okozott a vidéknek mind politikai, mind gazdasági, ökológiai értelemben. Az autonómia megakadályozhatná az egyre nagyobb méreteket öltött kivándorlást az őslakosság — elsősorban a magyarok — részéről, és a még nagyobb méreteket öltött bevándorlást a Kárpátokon túlról. A nemzetiségi problémák aligha oldhatók meg önrendelkezési jogok nélkül. Erre pedig csak autonóm formáció keretén belül nyílik lehetőség. Csak intézményes keretek között állítható meg a közoktatás romlása, a kulturális igénytelenség elburjánzása, a magyar konyhanyelvvé züllése, a teljes széthullás. Gazdasági téren pedig megkaphatná a szabad gazdasági övezet nyújtotta lehetőségeket, amelyek elsősorban a mezőgazdaságban kecsegtetnének föllendüléssel. Gondolom, magyarországi partnerek is szívesen kereskednének velünk... ♦ Egy héttel a népszavazás előtt mit üzensz a választóknak? — A régi beidegződést felejtsék el, amikor a családból általában egy ember dobta be az urnába a szavazólapokat. Tehát minden szavazásra jogosult ember menjen el, mert az ellenzék árgus szemekkel figyeli, nem történik-e szabálysértés. ♦ Mondjanak tehát három igent. Igent a független Ukrajnára, Kárpátalja autonóm státusára és a magyar autonóm körzetre. Jól mondom? — Igen. És még annyit: ez a népszavazás sorsdöntő lesz. Mert vagy örökre elássuk magunkat, vagy elindulunk Európa felé. Nemzeti Színház Tóth M. Ildikó égi iratot keresek mm az íróasztalom " ■ fiókjában, hát egyszer csak kezembe kerül egy bélyeg. Elegáns, finom rajzolatú, száz forintért vettem, hogy a Nemzeti Színház felépülhessen végre. Mikor volt, már nem Is emlékszem. Nézegetem és eszembe jut egy történet. Szigligeti Ede, a nagy magyar színész beszélte el, így maradt örökül ránk: Amikor a magyar színészek még csak a budavári színházban játszottak, a közönség nagyobb része Pestről való volt. Nyáron a hajóhídon mentek át Budára a magyar színház szerelmesei, de télen fölszedték a hidat és csak csónakon közlekedhettek. Bátor vállalkozás volt mindenképpen, zajlás idején pedig egyenesen életveszélyes volt a dunai jégtáblák közé merészkedni. Mégis akadtak néhányan, akik megpróbálták, Thália és a színészek kedvéért. Egy ilyen téli előadáson, 1837-et írtak akkor, alig negyven néző gyűlt össze a nagy eseményen, Tele- py György jutalomjátékán. Dumas: A neslei torony című drámáját adták elő, olyan sikerrel, hogy egy úr végül felállt a zártszékre és így szólt a közönséghez: — Ugye, soha ily kitűnő előadást és ily jó darabot nem láttak, s ugye, a legnagyobb elismerésre méltó a színész, ki jutalomjátékán nekünk ilyen élvezetet szerzett? — Úgy van, úgy! — kiabálták az emberek. — No, ha úgy van — mondta az úr —, akkor az előadást nem is fogadhatjuk el rendes áron, hanem fizessük meg duplán! És körüljárta kalapjával a közönséget, volt, aki tízszeres árat is szívesen fizetett. Tóth Béla gyűjtötte ezt a történetet, s közli A magyar anekdotakincs című könyvében. Én meg visz- szacsúsztatom a bélyeget, oda, ahol eddig lapult. De szívesen néznék meg én is egy ilyen előadást, és fizetnék többszörösen érte, csakhogy a Nemzeti Színház megépülhessen. A téglajeggyel együtt őrzöm a színészek álmát, régi reményünket.
