Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-16 / 269. szám
8 !A ‘At’/"e t - CMtujyarorszáq hétvégi mettéf&te Olvasatlan olvastatok? Vasy Géza BÁR A KÖNYV halálát már sokan és sokszor jósolták századunkban, az olvasás nélkülözhetetlenségét még senki sem vonta kétségbe. S azt sem, hogy minél olvasottabb valaki, annál több ismeretnek, tudásnak lehet a birtokában, s így annál több esélye van arra, hogy boldogulhasson. Az olvasás tehát minden ember képessége és szükséglete. Vannak azonban olyan pályák — s minden értelmiségié ilyen —, ahol létszükséglet az egész életen át tartó folyamatos ismeret-elsajátítás, következésképp az olvasottság is. Emberöltőnyi idővel ezelőtt sorra készültek a lelkendező beszámolók arról is, hogy felszámoltuk az analfabétizmust, meg arról is, hogy olvasó nép vagyunk, s méginkább azzá leszünk. Aztán hamarosan jött a kijózanodás. Egyre kevésbé csillogtak a statisztikai adatok, mind több lett a gond. Különösen szembeötlővé vált, hogy a felnövekvő új nemzedékeknek mind kevesebbet jelent a könyv. Van abban jó dolog is, hogy egyre több a kultúrát hordozó eszköz, de egy hátránya biztosan van ennek: az irodalmi alkotásokat csak olvasás útján lehet igazán birtokba venni. S e hiány révén csonkább marad az ember, mert az olvasás folyamatos „gyakorlása” nélkül kevesebbet fog tudni az emberről, szegényesebb lesz a fantáziája, akadozni fog kifejezőkészsége mind írásban, mind szóban. A'GYANÚTLAN szemlélődő azt vélhetné, hogy az olvasásnak és főképpen a szépirodalom olvasásának ezekben a válságos esztendeiben az egyetemek és főiskolák magyar szakjaira azok jelentkeznek, akik mégis könyv- és iro- dalómbarátok. Nos, a helyzet nem egészen ez. Sok éves tapasztalat támasztja alá azt, amit idén is megfigyelhettek a felvételiztető tanárok: igaz ugyan, hogy sokszoros a túljelentkezés, de a pályázók mintegy felének talán annyi köze sincs az irodalomhoz, mint a hajdúnak a harangöntéshez. Megnyugtatásul mindjárt azt is közölhetem, hogy azért mindig kiszűrhető elég nagy biztonsággal az a réteg, amely irodalomszerető. Önként adódik a kérdés: miért jelentkezik magyar szakra az, aki bevallja például azt, hogy egyetlen Mó- ricz-regényt sem olvasott? Vagy az, aki életének addigi szakaszában mindössze egyet-egyet olvasott el Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond regényei közül? S még ha tényleg el is olvasta a műveket, jobbára már a feledés homálya borítja azokat a felvételi idején. Nem a maxi- malizmus szól belőlem. Ma egy gimnáziumi tanulónak négy esztendő alatt a magyar irodalomból mindössze 6—7 regényt kell elolvasnia. A világ- irodalmi igény még szerényebb. S aki 16 éves kora tájt átlag 3 havonta olvas el 4-500 oldal szépirodalmat, az bizony nem válik olvasó emberré sem, s teljességgel alkalmatlan arra, hogy másokat próbáljon olvasóvá nevelni. S MIÉRT AKARNAK az olvasatiatok magyartanárokká válni? Én azt hiszem, hogy igazából nem is akarnak. Némelyikükben élhetnek ugyan téveszmék, esetleg „szorgalmasak” voltak, a „leckét” rendre megtanulták, meg is dicsérték őket, a „jeleseket”, s mivel az osztályban „irodalmárnak” számítottak, azt hitték, hogy valóban azok. Mások igazából semmi iránt nem érdeklődnek, kényelmes és kellemes dolognak vélik a bölcsészetet, hiszen ott „csak” olvasni kell. S mind meg vannak győződve arról, hogy semmit sem veszíthetnek a felvételi próbájával. Ez talán igaz is lenne, ha legalább erre a vizsgára is felkészülnének, s legalább a kötelező olvasmányokat ténylegesen ismernék. Akkor senki sem jöhetne zavarba például attól, hogy a tanár Arany János Toldija iránt érdeklődik, vagy éppen néhány életrajzi adatra kíváncsi vele-kapcsolatban. MEG SEM PRÓBÁLNA matematikusnak vagy orvosnak menni az, akitől idegen a matematika vagy a biológia. Nem érdemes a bölcsészettel próbálkoznia annak, aki nem olvasott ember, aki nem ismeri az irodalom történetének a legfontosabb adatait, tényeit, aki nem lát meg összefüggéseket írók és művek között, aki nem képes műveket elemezni, s nem tudja írásban és szóban helyesen és választékosán kifejezni magát. Ez utóbbi persze nem csupán a magyartanárok, hanem minden tanár és minden értelmiségi számára létszükséglet. Nem az az igazán elszomorító, hogy a felvételizők között akadnak szégyenletesen tájékozatlan emberek, hanem az, hogy sokan vannak ilyenek. Ugyanakkor vigasztaló — az érettségi elnökök tanúskodhatnak erről —, hogy sokan bizonyítják irodalmi érzéküket és olvasottságukat olyanok, akik más értelmiségi pályára készülnek. Lesznek tehát olvasó emberek ezután is. A Kisvárdai Rétközi Múzeum gazdag népi, néprajzi, kismesterségbeli gyűjteményei mellett páratlan, szép bútoranyaggal rendelkezik. A szekrények, asztalok, komódok a régi bútorasztalos mesterség egy-egy míves darabjai elek emil felvétele Két művész Kárpátaljáról Életillusztrációk, ékszerkülönlegességek ________________________ _______ 199 L november 16. Papp Tibor ígéretes vállalkozásba kezdett a Városi Galéria az elmúlt évben. Nyíregyházát regionális művészeti központtá szeretnék fejleszteni, olyan kapcsolódási ponttá, amely összekötné a Felvidék, Kárpátalja, Erdély művészeti életét, segítené a művészek egymásratalálását, együttgondolkodását, kiterjesztené a művek hatósugarát. A konkrét eredmények magukért beszélnek. Kiállítás Körmöcbányán, Nagybányán, vendégek Kárpátaljáról, mindez kölcsönös megelégedéssel, a lehetőségek viszonzásával, egy jobb, emberibb jövő óhajtásával mindenki részéről. Nem lehet e vállalkozást eléggé méltatni oly korban, mikor hideg, technokrata szemek pásztázzák a művészet berkeit, s lelketlen pénztárkönyvekre mutogatva hoznak „halálos ítéleteket”. Két fiatal nő, Medveczky Ágnes és Hrabár Natália kapott meghívást ez év őszén Ungvár- ról a Városi Galériába. Mindketten az Ungvári Iparművészeti Szakiskolába jártak, s mindkettejüket Ljudmila Ayerkijova tanította. Útjuk továbbra is párhuzamosan futott, egyazon időben jártak a Lembergi Iparművészeti Főiskola kerámia szakára. Tanáraik Tarasz Jankó, Ivan Frank, Volodimir Panaszjuk. Ez a szoros egybekapcsolódás az alábbi általuk megfogalmazott sorokban jut kifejezésre: „Mindketten 1964-ben születtünk Ungváron, e szép kárpátaljai kisvárosban. Sorsunk gyermekkorunk óta összefonódott, hisz elválaszthatatlanul együtt voltunk az óvodától a főiskola befejezéséig, s bár most más városban, sőt különböző országokban élünk, művészi világunk elválaszthatatlanul közös. Mintha testvérek lennénk.” Medveczky Ágnes itt kiállított képei volt szakmájának (könyvillusztrátor) törvényeit mutatják: életillusztrációk. Villanásszerűen rögzített események (Téte-a- téte, 1990) dekoratívan megmutatott jelenetek (Halottak napja, 1990). Az erősen kontúrozott rajzos színfelületű képek egy archi- tektonikus darabja a Babaház (1991). Szőnyegminták, filo- dendronlevelek. petróleumlámpa és régi képek kavarognak a kissé ibseni hangulatot árasztó alkotásban. A nőalak is csupán szimbólum a figurák között, sárga Írisz nélküli szeme a végtelenbe néz. Érdekes kísérlet: a Családi album századfordulós reminiszcenciákat karikíroz, széttöredezetten, aranykeretbe foglalva, mint egy polgári enteriőr részlete. Fáradhatatlanul pontos grafikusi erényekről tanúskodik Medveczky Ágnes itt bemutatott számos alkotása, amelyek közül az egyszerű, könnyen fejthető eszközökkel megdolgozott Vártalak képet emelném ki. Hrabár Natália ékszereinek zöme, mint ahogy azt Kovách A. Vadim művészettörténésztől és festőművésztől tudjuk (a katalóRészlet a kiállítás anyagából HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE gusszöveg szerzője), a főiskolai diplomamunkájának gondolat- menetét folytatja. Kagylóhéjsze- rűen finom porcelánok kapcsolódnak bőrökkel, rezekkel, dekoratív, viselésre kínálkozó kollekciókká. Többen vásároltak volna e szép ékszerekből, ha a szigorú vám és egyéb szabályok ezt lehetővé tennék. Organikus jeleket hordoznak a Kövek és növények c. együttes nyakékei, fülönfüggői és karkötői. Hasonló darabokban afrikai eredetű szimbólumokat, megfejthetetlen feliratra emlékeztető ábrákat látunk az Afrikai motívumok c. összeállításon. Világos porcelánok és bőrök alkotják a Nappal című művet. Vil- lódzó kékek közvetítik a rejtelmes mélység hangulatát a Tenger címet viselő darabokon. Mind a két fiatal művész szép jövőt sejtető, energikus alkotó, akiknek jelen kiállítás, mint megmérettetés, reméljük, további munkásságukra ösztönzően hat majd. . . .' Balogh Géza mbmmmmmmmmmmmmmmmmmmmJÍ a az idegen Naménynál átlépi a TiH szát, s Fehérgyarmat felé fordul, még nem sejti, hogy néhány kilométer után \ j lenyűgöző élményben lesz része. A ----------- Tiszahát már önmagában is egyedülálló természeti kincs, de a Jánd és Gulács közötti szakasz még Beregben is párját ritkítja. Az út két oldalán kökény-, juhar-, s kőrisfasor, mögöttük meg ligetekkel, vízmosásokkal szabdalt legelő. Ekét talán sosem látott ősgyepek, egy-egy magányos pásztorkunyhó, nyári szállás, szabadon kószáló gulya... És ember sehol. Csak egy vércse szitál a magasban, meg néhány varjú károg le a földre. Tán a Vereckei-hágón leereszkedő honfoglaló eleink sem láthattak mást, mint a kétezredik év küszöbe felé ballagó vándor. Legfeljebb a Tisza kanyargóit másutt, meg hát persze a falvak hiányoztak. Hete, s Fejércse, Csaroda és Asztély, Tarpa meg Gulács... Ahová e sorok írója is igyekszik, aki ezerszer is átszaladt már e hatalmas templomtoronnyal büszkélkedő falun, de sosem vette még a fáradságot, hogy egyszer is megálljon, hogy megkérdezze az első útjába akadó embert: Hogy vannak... miképpen élnek? Verik-e már a szilvát... főzik-e már a lekvárt? Pedig hányszor, de hányszor megkérdezhette volna! Tavaly is, tavalyelőtt is... hát még korábban! Amikor a hűvös, szeptemberi alkonyaiban apró tüzek gyúlnak a gulácsi udvarokon, a leszálló őszi párákat vékony füstcsíkok szövik át, s mindent elborít a lassacskán öregedő cibere illata. Talpon a fél falu, s régi történetek sorjáznak az üst mellett... a nagyságos fejedelemről, Kossuth apánkról... a Pia véről, a Donról, a szolyvai táborról. Ám az idén hallgatag, komor éjszakák köszöntöttek Gulácsra. Hideg jött virágzáskor, lefagytak a szilvafák... a padláson maradtak az üstök. Nagy a kár, elmondhatatlanul nagy, de hol van az a húszharminc évvel ezelőttihez! Mert a híres gulácsi szilvásokra akkor szállt igazán a rontás. Jött a téeszvilág, s kihúzgáltak a határban minden szilvát, körtét, diófát. TÜZEK — Elmúlt, kimúlt... — legyint minderre keserűen egy szép, tiszta beszédű férfi a községházán, aki valami hivatalos ügyet intézni ballagott fel a falu túlsó végéből. Baráth Sándor a neve, hetvenhárom esztendős, s keresve sem találtunk volna nála frissebb eszű, nagyobb emlékezetű embert Gulácson. Volt egyéni gazdálkodó, volt téesztag, s egy jó ideig még téeszelnök is. így aztán, ha valamit meg akar tudni az ember, csak hozzá forduljonl Egy régi kúriában, ahol a nemrég önállóvá vált községi hivatal működik, beszélgetünk, s míg a polgármesterre várunk, lassan kirajzolódik a régi Gulács képe. Az emlékezet persze véges, így jobbára csak a húszas évek derekáig nyúlhat vissza a személyes tapasztalat. Ám a régi ősök megőrizték, továbbadták a múltat, s ha az a generációk emlékezetében szét is morzsolódott, azért annyi megmaradt, hogy Gulács régi kisnemesi falu, lakói szíwel-lélekkel vettek részt a Rákóczi-szabadság- harcban, hogy a régi templom kisharangját még Bocskai idejében öntötték, hogy a Tisza sosem hagyott békét a falunak... Hogy a község első termelőszövetkezete még 1946-ban megalakult..., de ez már személyes élmény. Nem kell hagyatkozni mások emlékeire. Másutt egy ötholdas birtokot szóra sem érdemesítettek. ám Gulácson annak a gazdája már a tehetősebbek közé tartozott. Ennyi volt Baráth Sándornak is, és — az Úr szerette, vagy büntette, ki mondhatná ezt még? — téeszelnökké választották. Ötvenegy őszén volt ez, de az ő téeszük akkor már a második volt a faluban. Az első szövetkezetben a szegényebbek, a másodikban a tehetősebbek tömörültek. Ötvenhatig tartott a nagy egyetértés, mert a forradalom után a fiatalabb közösség felbomlott. — Térdig érő hóban húztuk a láncot, mértük vissza a földet a tagoknak — emlékezik Baráth Sándor. — Persze, az már szóba sem jöhetett, hogy mindenki ott kapja vissza a földjét, ahol eredetileg volt, nyílhúzással döntöttük el, kinek hol legyen a birtoka. Csak egyre vigyáztunk, nehogy valaki is túlságosan rosszul járjon. Néhány esztendő múltán aztán létrejött itt is a ‘Muzeális értékű bútorok
