Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-16 / 269. szám
9 1991. november 16. ____________________________________________________________________________________‘Ke.Cet-üvlaqijarorszáxj hétvégi melléhfete „Nem szabad feladni!” Beszélgetés Szegedi Molnár Gézával Az agrárértelmiség jovoje Szegedi Molnár Géza a mikrofonnál Mérő Éva Szegedi Molnár Géza színművész neve — különösen a paródia műfajában — általánosan ismert. 1988-ban megjelent Nekem már lőttek című könyvéből egy idézet jól jellemzi ars poeticáját: „Szórakoztattam az embereket. Nevettettem őket, hogy legyen erejük elviselni az egyáltalán nem könnyű életüket. Nekem emberek százezrei a barátaim, úgy nevezik őket: Közönség!” Egy tragikus és iszonyatos véletlen 1985 óta egy életre tolószékhez köti. 1987-ben látott ismét munkához szép sikerrel, melynek eredményei: a Hívtak, jöttem vidám színpadi önálló est, Vendégségben Szegedi Molnár Gézánál című önálló, egyórás életrajzi tv-show, Nekem már lőttek című könyv, egy paródia nagylemez és kazetta, valamint Nívó-díj és Erzsébet-díj. ♦ Élete megváltozott. Mégis felteszem a kérdést — a budafoki kis ház kertjében, ahol beszélgetünk — a tragikus valóság után maradt-e valami változatlan az életében? — Igen, kapcsolatom a közönséggel! Ennek sokféle formája van. Tény, hogy 100 százalékos rokkantságom és a napi kínzó fájdalmak behatárolják mozgási és színészi működési teremet. Teljes színészi munkakört így betölteni nem tudok. Fellépéseket vállalok, rádió- és televíziószereplésnek szívesen teszek eleget a sanzon, dal, próza műfajában. ♦ Ön két évtizeden át állandóan járta az országot, szinte naponta fellépett vidéki színpadokon. Most mi a helyzet? — Ha nincs túl messze, és jó az út, akkor szívesen utazom. Például legutóbb Nagykőrösön léptem fel. Napjainkra nem jellemzően teltházas előadásom volt. Ez egyrészt — úgy gondolom — személyemnek szólt, másrészt a velem történt dolgoknak. Önálló estémen új sanzonokat és paródiáimból egy válogatást hallott a közönség életem történetével fűszerezve. A publikum szereti a változato'sságot. A visszajelzésekből tudom, hogy már az első 5 percben elfelejtik állapotomat, és produkcióm hatására ugyanúgy sírnak vagy nevetnek velem, mintha a régi Szegedi Molnár Géza állna előttük. Kedvenc néző-korosztályomat képezik a 30 év fölöttiek, akiknek megvan az ismeretük a produkciók befogadására, tudnak asszociálni. ♦ De mi a helyzet a fiatalabbak kai? — Az elmúlt évtizedek alatt az igazán nagy művészegyéniségek szinte eltűntek, a paródiaalanyok megfogyatkoztak. A közönség egy része elvesztette látásműveltségét, irányított fejek születtek. Számukra olyan műsort írok, ahol beszélek az eredeti nagy egyéniségekről, majd utána mutatom be őket. így nagyszerűen bejönnek a poénok. A művészi színvonal megtartása mellett mindig alkalmazkodom a közönség minden rétegéhez. ♦ A közönségkapcsolatnak azonban más formája is van. Tudom, hogy rengeteg levelet kap! — Valóban. Nagyon jól esik a sok gratuláció, együttérzés, de a testileg egészséges emberek ki- sebb-nagyobb problémáival foglalkozó levelek panaszözöne is megtalál. Ezek mindegyikére, sajnos, nem tudok válaszolni, mert egészségi állapotom nem engedi meg, hogy erőmet meghaladó levelezésekbe bonyolódjam. Egy tanácsot azonban adhatok: nézzenek meg engem, és utána örüljenek az életnek, a fényeknek és árnyaknak, mindennek a világon, ahov^. én, és a hozzám hasonló mozgássérültek már nem tudnak eljutni, csak képzeletben. AZ ÉJSZAKÁKBAN nagy, s egyetlen szövetkezet, majd egyesültek a szomszédos tivadariakkal, s egészen a hetvenes évek derekáig nem is volt túlságosan sok okuk a panaszra. A két kis falu megmutatta, nem mindig áll az a mondás, miszerint közös lónak túrós a háta. Ám akkoriban vette kezdetét, a később falvak százait perifériára vető körzetesítési hullám, mely elérte Gulácsot is. A nagyobb, kétségkívül tekintélyesebb Tarpára költözött hát minden hivatal. S elkezdődött az elkerülhetetlen sorvadás. A nem is olyan rég még ezernyolcszáz lelket számláló falu rövid idő alatt több mint hatszáz embert vesztett, s csupán az általános iskolát sikerült megmenteni a körzetesítéstől. Ezt már a közben befutó polgármestertől, Siket Sándortól halljuk, aki talán maga sem gondolta, hogy mennyi gonddal, kínnal jár az, amikor egy falu újból a saját lábára próbál állni. — Egy olyan büszke falunak, mint Gulács, a lakóit mindig is mélységesen sértette az, hogy fokozatosan megszüntetnek minden őket szolgáló intézményt..., de hová fordulhattak volna?! Hiszen az egész országban ezt tartották üdvözítőnek. Azokban az időkben pecsételték meg a már korábban említett ártéri gyümölcsösök sorsát is. Pedig hány évtizedig, évszázadon át abból pénzelt a falui Még a két világháború között is, amikor pedig Beregszász már idegen uralom alatt élt. Vitte a gulácsi ember a szilvát, a körtét, a búzát, a tengerit csempészutakon át a városba, s hozta onnan a szövetet, a kaszát, a kapát. Ám negyvenöt után megszakadt a jó világ. Duplasoros szögesdrótok, meg géppisztolyos katonák vigyázták a rendet...se ki, se be. Igaz, ha nyitva a határ, akkor sem igen lett volna mit csempésznie a gulácsi földművesnek. Padlását leseperték, már neki sem maradt búzája, disznósódarja... s azokat az ártéri gyümölcsfákat is irtani kezdték. Előbb csak a Tisza-parti nyárfákat, füzeket, aztán belebelekaptak a gyümölcsösökbe is. Ám mielőtt ítélkezne az ember, gondoljon bele azokba az időkbe! Ott volt az a sok, cselédsorban élő ember, aki kinőtte már a szülői házat, s építkeznie kellett. Erdő nem lévén a gulácsi határban, hol szerezhetett volna másutt magának gerendát, szarufát, mint a gazdátlannak hitt ártérben?! Ám azok csak egyéni, könnyen érthető, s megbocsátható akciók voltak. De amikor tarpaiak lettek az irányító gazdák a gulácsi határban is...attól fogva nem volt kegyelem a Tisza menti gyümölcsösöknek. Kukoricát termesztenek azóta is a diófák helyén, melyeknek akkora volt a törzse, mint egy-egy da- gasztóteknőnek a hossza, s jól is fizet az a tengeri. Ám ha azt vesszük, hogy mennyit adtak azok a diófák...! — Egy kiló diónak egy pengő volt az ára — mondja Baráth Sándor, s a községháza tőszomszédságában lévő porta tulajdonosa, Újvári Sándor csak megerősíti a szavait. Ilyentájt, ősz derekán a falu apraja már mind kint tallózott az ártérben. Akkorra leverték már a diót, de mindig volt annyi az avarban, hogy néhány óra alatt össze lehetett gyűjteni azt az egy kilót. Azaz egy pengőt. Ennyi volt akkoriban egy kemény napszám ára! Mennyire hiányoznak most azok a napszámok... azok az egy pengők! Siket Sándor, a mai polgármester természetesen nem emlékezhet azokra az időkre, hisz’ még csak negyvenéves, de a hiányzó pengők, krajcárok gondját érzékeli ő is. ;-----------álunk egy ember, ha hat-hétezer forinj T tot keres, már nem szólhat egy szót : sem. Ezen a környéken az már tiszt-L y __ tességes bérezésnek számít. így •--------------1 persze helyi adóról, mely növelné a közös pénztárcáját, szó sem lehet. De tisztában van ezzel a képviselő-testület is, melynek tagjai kí- vülről-belülről tökéletesen ismerik a mai állapotokat. így aztán toldozunk, foltozunk..., azért elboldogulunk. A gulácsiak fejében régóta ott motoszkált már a gondolat: mi lenne, ha elválnának a tarpai téesztől, s újból, immár szabad akaratukból önálló szövetkezetét alakítanának. A terv mára kiforrt, hamarosan a saját lábukra állhatnak. Gazdák lesznek ismét a gulácsi határban. Csak a fentiek ne akarjanak rosszat nekik... a többit nyugodtan rájuk lehet bízni. Hittel, eszközzel, támogatással ♦ Mostanában jó nevű művészek és egészséges emberek is szakmai, megélhetési és lelki problémákkal küszködnek. Önnek, mint művésznek és „beteg’’ embernek minderről mi a véleménye? Hogyan telnek napjai? — Amint mondtam, pályán tudtam maradni. Az általam írt magánszámokban, paródiákban, vagy a szép dalokban a fellépéseim során, kazettán, lemezen, könyvben egyaránt a „nevetve tanítást” valósítom meg. Anyagi problémáimról inkább ne beszéljünk, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek. Mégis sokkal jobban lekötnek a rokkantságomból adódó „napi küzdelmek”. Ezt nem részletezem. Ami nagyon fontos, nem hagyom el magam, például akkor is borotválkozom vagy felöltözködöm, ha nem várok vendéget. Mivel sok helyről kizárattam, televízión, rádión és könyveken keresztül tekintek ki a világba. A zene, gyönyörű operafelvételeim és lemezeim hallgatása pedig ópium számomra. Kertemben szívom a jó levegőt, és időnként kocsimmal egy kicsit „beautózom" Budapestre. ♦ És lelkileg? — „Az ép testben ép lélek” közmondásból tudatosan törekszem a lélek épségének megvalósítására. A barátok segítő sze- retete, az otthon melege, szerető közönségem együttérzése, és nem utolsósorban öreg napjait értem feláldozó édesanyám segítsége, ez az én lelki rehabilitációm! Az időnként rám törő magány érzetét, fizikai tehetetlenségemet a bennem erőteljesen lábra kapott életerő fokozatosan legyűri. Sorstársaimnak, akik — úgy, mint én — tolószékbe kényszerültek, csak azt tudom üzenni, hogy: nem szabad feladni! Zs. Nagy Lajos Szakad a hó A legfehérebb Szaharában, ágyékig a hideg homokban, nyakig a vakító hidegben, halántékig elragadtatásban. Sziklához fagyott párducok tevék a tenger hó alatt, { s szakad a hó a kaktuszokra. A sivatag halomba hordva, i vöröses, olcsó lég csorog. | Aztán megfagynak minden szentek, 11 csak én vagyok, én olvadok... Nyíregyháza (KM — Tóth M. Ildikó) — A megyében körülbelül minden nyolcadik értelmiségi az agrárszakmában dolgozik. A mezőgazdasági termelés elbizonytalanodásával talán ők kerültek most a legnehezebb helyzetbe. Erről beszélgetünk Lenti István 41 éves kertész- és növényvédelmi szakmérnökkel, a mezőgazdasági tudomány kandidátusával, a megyei Növényvédő Mérnöki Kar elnökével. — Milyen gondokkal küzd a megyei agrárértelmiség? — Az utóbbi időben egzisztenciálisan és megbecsülés szempontjából is a perifériára szorult. Körében káoszhangulat uralkodik, nagy az elkeseredettség. A téeszek felbomlásával sokan veszítették el, vagy el fogják veszíteni a munkahelyüket. Az agrárértelmiség várakozik és a túlélés lehetőségeivel foglalkozik. Próbál pozíciót szerezni a mostani világban, mert szeretné továbbvinni az értelmiségi szellemet, és helyet keres magának az egyet akaró agrár szakemberek csoportjaiban... Ott akar megmaradni értelmiséginek, ahol dolgozik. Viszont ez nagyon nehéz a jelen pillanatban, mert a mostani törvények ennek ellene vannak. — Vagyis nincs lehetősége vállalkozni? — A vállalkozások nem egyértelműen biztatóak az agrárértelmiségi számára. Több, mint egy éve állandóan emlegetjük a vállalkozási elképzeléseket, de még a régi konstrukció törvényei élnek- Ebben a pillanatban a kettő szinte összeegyeztethetetlen. Az új társadalmi rend nem a kolhoztípusú termelőszövetkezetet ismeri el, hanem a valódi önszerveződésen alapuló szövetkezést. De hadd kérdezzem meg, most milyen létszámmal képviseli magát az agrárértelmiség, mint tulajdonos ebben az újjászerveződésben? Minimális létszámmal. És ez a szerveződés elválasztani látszik egymástól a szakértelmet és a gyakorlatot. Az agrárértelmiségi többség befelé fordul, meditál magában, keresi a jövőjét. És a jövő bizony elég homályos... — Mi lesz a munkájukat vesztett agrár szakemberekkel, ha a mezőgazdaság helyzete ilyen kilátástalan? — Sajnos, merőben más munkahelyeken keresik a megélhetésüket, nincs más lehetőségük a pillanatnyi helyzetben. Feladják értelmiségi és agrárlétüket is. Az ország, és a megye pedig elveszíti drágán kiképzett szakembereit, tudásukat, tapasztalatukat. Szabolcs-Szatmár-Bereg régen is tipikus mezőgazdasági megye volt, és ez a jövőben sem lesz másképp, itt az agrárvilág fog dominálni. Csakhogy, amikor ezek az emberek bedolgozták már kínkeservesen magukat egy másik szakmába, nagyon nehéz lesz újból visszairányítani őket egy intenzív, más konstrukcióban szerveződött mezőgazdaságba. És nagyon sajnálatos, hogy sok helyen élnek kaméleontípusú emberek. Ők a régi világban is azt tették, amit az újban: foggal-körömmel meg akarják tartani pozíciójukat, ezért mindenhez kitűnően alkalmazkodnak. Ha más kárára, bőrére teszik, akkor is. Csakhogy nem biztosan ők a legjobb szakemberek. Félő, hogy kiszorítják azokat a munkahelyekről, akik világ- színvonalon tudnák tartani a mezőgazdaságot. — Ön miben látja az agrárértelmiség jövőjét? — Ha létrejönnek a farmergazdaságok, ott feltétlenül szükség lesz az agrár szakemberekre. Én nagyon tisztelem a falu népét, de ők magukban nem lesznek képesek fafmergazdaságokat fenntartani. Hiányolom, hogy az átalakulási törvények, vagy a leendő szövetkezeti törvény nem ad lehetőséget rá, hogy állami tartalékföldeken a farmergazdálkodást valamilyen szerkezetben hitellel, eszközzel támogatva, hosszú távú bérlemény formájában létrehozza az agrárértelmiség. Jelenleg ez a réteg a szavát nem tudja úgy hallatni, ahogy szeretné. Nincs szócsöve, egyértelműen magára maradt. Feladata a jövőben is, nyugodtan állítom, versenyképes színvonalú termékek előállításának irányítása. De ha nem azt a feladatot fogja elvégezni, amit tanult és amire föltette az életét, mind az egyéni ember, mind a társadalom nagyon sokat fog veszíteni. — Köszönöm a beszélgetést.
