Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-16 / 269. szám
1991. november 16. A %eíe t-Aía/iyarorszáq hétvégi meCíékíete 7 Expokiszámolás Marik Sándor N em tudom, végül is lesz, vagy mégsem lesz világkiállítás 1996-ban Budapesten. Ez most az a kérdés, amely — mint aktuális gumicsont — a legváratlanabb időben kerül újra felszínre, holott már úgy tűnt, a lehetőséget végleg eltemettük. Az biztos, sok érvet és ellenérvet hallottunk már. Az is tény, hogy az expo-pártiak nagyon hamar összegyűjtötték 170 ezer támogató aláírását. Viszont tagadhatatlan az ellenzők érve is: csupán aláírásokkal, netán népszavazással nem lehet rákényszeríteni senkire egy olyan nagy rendezvényt, amelynek később sokmilliárdos számláját is fizetni kell. Ha valaki most mellette áll ki, vállalja az anyagi konzekvenciák reá jutó részét (esetleg adóemelést) is — mondják. Kétesélyes dolog döntés előtt bármelyik fél mellett letenni a voksot, én mégis kijelentem: változatlanul az expót támogatókkal szimpatizálok, és remélem, a végső döntésnél másképpen lesz végre, nem párt- és presztízsszempontok határozzák meg a végkifejletet, hanem a közös érdekek. Nagyon nehezen tudnék ugyanis egyetérteni a világkiállítást kategorikusan ellenzőkkel. Nevezetesen: azzal, hogy kifizethetetlenül sokba kerül majd a világkiállítás. Természetesen, ha nagyon akarják, elméletileg azt is be lehet bizonyítani, hogy az eddig felröppentett hatalmas összeg kétszeresére lesz szükség. Mert meghízhat jócskán ez az összeg, ha például az öt év alatt szükségessé váló útépítéseket, villamos-, autóbusz-, metrószerelvények árát, a budai váj* támfalainak megerősítését mind-mind fölírjuk az expo számlájára. Mindazt, amit most óhaj szinten megfogalmaznak a városfejlesztésben, oda lehet tenni a kormány asztalára: ezt mind állni kell, ha igent mondott a világkiállításra. Kétségtelen, nagyon sok minden kellene, nagyon elha- nyagplt állapotban van a főváros. Úgy vélem azonban, túlságosan is könnyű lenne a döntés, ha a budapesti önkormányzat előtt tornyosuló feladatokat egy csapásra meg lehetne oldani azzal, hogy a szükséges tennivalók nagy részét átfesthetnék expo-színre, s mindjárt központi keretekből valósíthatnák meg. Nehezményezem, hogy a világkiállítást ellenző fővárosi közgyűlés csak fekete-fehér döntést tud elképzelni. Fel sem vetődött — ami más fórumokon nagyon sokszor elhangzott —, hogy vállalkozói alapon is meg lehetne rendezni az expót, ez esetben nagyon lényeges költségek nem az államkasszát terhelnék. Ezt a lehetőséget valami oknál fogva a döntéshozók egy része megvizsgálni sem hajlandó. Nem esik szó arról sem, hogy valójában mekkora is legyen a majdani budapesti világkiállítás. Mert a tól—ig a költségekben is nagyon különböző. Arra pedig senki sem kényszerít bennünket, hogy az évszázad legnagyobb kiállítását rendezzük meg. Ésszerű, takarékos, ám a századvéghez méltó kiállításra lenne szükség. Inkább a hogyan lehetrő\ kellene vitázni, s nem a lehet vagy nem lehetről. Ilyen alapon Euró- pa-bajnok sem lehetne soha senki, hiszen amikor másodszor kimegy a nagy versenyre a tehetséges sportoló, sokszor tűnik elérhetetlennek a rekord. És van, aki kifogást keres, nem vállalja. Más szívósan küzd. Ezekből lesznek a bajnokok. A döntéshozók szeme előtt is lebeghetne kissé kontrasztosab- ban például a millenniumi kiállítás képe: fővárosunk legszebb létesítményei közül sók még ma is ahhoz kötődik. Csinálni kellene már valamit, nem kifogásokat keresni, s csak azt vitatni, miként nem lehet! Helyi nyilvánosság K özismert, hogy az elmúlt három-négy esztendőben nagyon sok helyi újság jelent meg hazánkban, községek, városok, különböző közösségek hoztak létre új közéleti fórumokat — általában havilapokat. Megyénk sem kivétel ez alól: nemcsak a városok többségének van rrw havi újságja, hanem több nagy községnek — mint például Újfehértónak, Nagydobosnak, Tiszadobnak és másoknak. Nyilvánvaló kifejezése ez annak, hogy felértékelődött a helyi információ, a választópolgárok szeretik tudni, mi történik szűkebb hazájukban. Érdekes szála a közérdekű információáramlásnak, hogy a nagy hazai népvándorlás által a szülőföldről eltávozott emberek közül milyen sokan igénylik e helyi lapokat — éljenek akár a fővárosban, az ország távoli részén vagy éppen a földgolyó másik oldalán. Egyként lehet érdekes, kinek született kisgyermeke, kit temettek, mi épült, milyen nevezetes vendége volt a falunak, egyáltalán, ki vesz részt mostanában a közéletben, ki és mit ír. Figyelemreméltó, hogy e lapokért — amelyek egy része nem is nyomdai, hanem csak házi sokszorosítással készül — milyen szívesen áldoznak az emberek. Nézem az árakat: öttől, harminc forintig terjednek, de az előfizetési díjat sokan még meg is fejelik kisebb-nagyobb összegekkel, hogy anyagi lehetőséget teremtsenek a lapok folyamatos megjelenéséhez. Mivel a lapkiadás korábbi zsilipjei ’89-ben nyíltak fel, az új lapok többsége mostanában készít két-hároméves mérleget. Szerencsés időszakot éltek meg, hiszen alkotó résztvevői voltak a rendszerváltásnak. Most ismét új helyzetben vannak, hiszen a parlamenti — majd helyi választások sodró lendülete, intenzív politikai élete után azt az évekig tartó munkát kell megkezdeni, amely a választások előtt tett ígéretek megvalósítását jelenti. Ez az aprólékos, sok küszködéssel is járó munka talán nem lesz olyan látványos, mint az elmúlt két esztendő. De bízvást elmondhatjuk: éppen a hétköznapok egymásutániságában fontos, hogy ezek az új fórumok a tájékoztatás mellett őrködjenek is a helyi közélet tisztaságán. Most alakul az újságok karaktere. Nagy kérdés: legyenek-e ezek a lapok képviselőtestület-pártiak, netán éppen a képviselő- testületi munka nagyító alá vételével és gyakori bírálatával járuljanak hozzá a kör épüléséhez. Általános recept erre aligha adható, hiszen ahány ház, annyi szokás és gyakorlat. Úgy vélem azonban, kár lenne csupán a gazda jogán — hiszen a költségek nagy részét mindenütt az önkormányzatok fizetik — azt kérni, hogy többnyire az új, a helyi hatalom intézkedéseit, a képviselő- testület többségi pártjainak érdekeit népszerűsítsék. Csak úgy maradhat pezsgésben a helyi politika, úgy lehetnek színvonalasak, a szűkebb haza gazdagodását segítők a helyi lapok, ha írásaik a legkülönbözőbb irányzatokat jelenítik meg, s kellő toleranciával teret nyitnak a segítő szándékú bírálatnak is. Szentesen Rembrandt, Rubens, Goya és Velazques képeit restaurálják, kiállításra készítik elő. No nem az eredeti, dollármilliókat érő, képeket, hanem azok „megszólalásig hü” másolatait, amelyeket Balló Ede festőművész készített a századforduló környékén. A Szépművészeti Múzeum tulajdonába kerülő képek 90 százaléka negyven éve nem volt kiállítva, eldugott raktárakban porosodott. A Szentesi Hegedűs László Helyőrségi Klub vezetői felkutatták, Katona Imre és Biró József szentesi festőművészek pedig restaurálják azokat Böröndi Lajos Közelítő tél november lassan itt a tél kiül a láz a fákra ez az év is körbeér jövőre maradt a hátha a mindig csempészáru remény meg annyi megváltásra váró lélek és megiratlanul mennyi költemény! és a mindig elmaradt feltámadás meg az elnapolt simogatás és száz szerelmes szeszély november lassan itt a tél de szétfolyt s hatott mennyi méreg s véreztek el szelíd remények! Igazi értékek a jövő asztalán Eszmecsere a vidéki Magyarországról Réti János Az ország legnagyobb tája, területének több mint felét teszi ki még azon állapotában is, hogy százezer négyzetkilométeréből 50 ezer határainkon túlra terjed. A törmelékkupok, hátságok, árterek és süllyedések e hatalmas szőttesén terem több mint évezrede immár a magyarság kenyere, fájdalma, indulata, miként dala, tánca és vigalma is. Itt, az Észak- Közép-hegység, és a Duna között születtek, éltek, alkottak a szellemi élet olyan kiválóságai, akiket ez a táj csiszolt a nemzet tündökletes ékköveivé. Az Alföld — a mi alföldünk — válságban van. A Föld elérkezett az ökológiai fejlődése határához; a természet megtorpanni látszik az ember gazdasági, üzleti érdekből elkövetett meg-megújuló támadásaival szemben. Ennek a világválságnak árnya vetül fokozatosan az Alföld jövőjére. Kényszerhelyzet szül cselekvési kényszert: menteni, ami menthető!---------------------------------------|— Táj és ember Ugyanekkor a történelem — ezen belül nemzeti történelmünk is — fordulójához érkezett. A politikai és gazdasági rendszerváltás folyamatában újrafogalmazódnak a nemzet sorskérdései, a mindezeket megválaszolni hivatott tennivalók. így kapcsolódik össze a magyar táj iránti felelősségérzet, és a magyar szellemiség újbóli felvirágoztatásának ügye napjaink történelmi léptékű elhatározásaiban. Az idén áprilisban a parlament határozatot hozott az Alföld tájvédelmi és tájhasznosítási koncepciójának kidolgozásáról, amelyet azóta több mint húsz tanácskozás követett. Ezek mindegyikén neves szakemberek fejtették ki véleményüket a tájegység jelenéről és jövőjéről. A sorazat lezárásaként tudósok, politikusok, művészek találkoztak a Hortobágyon, hogy kétnapos találkozójuk keretében helyzetelemzést végezzenek a társadalom — különösen a vidék társadalmának — állapotáról és körvonalazzanak stratégiát, taktikái új nemzeti felemelkedésünk érdekében. — Az Alföld program átfogó feladatrendszer. A tennivalók nem kormánytámogatások részeként kerülnének napirendre,' hanem összehangolt tervezésben, döntésekben és cselekvésben nyilvánulnának meg — mondja dr. Tóth Albert, ország- gyűlési képviselő, a parlament környezetvédelmi bizottságának tagja, az Alföld munkacsoport vezetője. — A terv a meglévő adottságok kihasználásának támogatására épül, ennek' szellemében az Alföld eredeti természeti sajátosságaira helyezi a hangsúlyt. így kerül előtérbe a mezőgazdaság átmentése az ökológiai válságon az iparfejlesztéssel szemben, és az idegenforgalmi meggondolások is másodlagosak lesznek, hiszen egy táj értékét nem turisztikai szempontok határozzák meg. A tájhasznosítás több és összetettebb feladat, mint a területfejlesztés. Értékeink védelme csak a természet és a gazdaság bölcs összebékítésében valósulhat meg. Milyen konkrét feladatok jelentkeznek majd ebben a folyamatban? * Uj szellemiség — Újra kell gondolni az eluralkodott nagytáblás mezőgazdaságot, a mennyiségi szemlélet helyett megfelelő rangot adni a minőségnek, a termékek sokféleségének, rekonstruálni a gyógynövénykultúrát, a kertkultúrát az ártéri gyümölcsösöket és a farmer jellegű tanyai gazdálkodást, de ide sorolható a természetvédelem számos feladata is. A természet értékei mellett meg kell menteni a paraszti kultúrából is mindent, ami új tartalommal,' megújuló formában jelenhet meg a jövőben: a falusi önszerveződéseket, gazdaköröket, olvasóköröket, egyszóval mindazt, ami a magyar élet, a vidéki életmód értékét és szerves részét jelentette valaha. — Ennyire fontosnak ítélik a jelen feladatai között az új tartalmú magyar szellemiség kialakítását? — kérdeztem Kosa Ferenc filmrendezőt, Szabolcs- Szatmár-Bereg megye ország- gyűlési képviselőjét. — A rendszerváltás békés jellege az egyetlen fontos érték, ami eddig megvalósult. Ezen túl kevés okunk van az elégedettségre, ha konkrétan nézzük a társadalom tudati, lelki, szellemi állapotát. Márpedig ha rosszul mérjük fel, hogy honnét jöttünk, kik vagyunk és mit akarunk, akkor előfordulhat, hogy a folyamat nem a kívánt arányban fog kiteljesedni. — Milyen konkrét kérdéseket érintettek a találkozón? — Az oktatást, a magyar kultúra őrzésének, életben tartásának problémáit, a világkiállítás ügyét, a modernizációt, a történelem újraértékelését, de a tulajdonviszonyok kérdését is. A népfőiskola-hálózat kiépítésével igyekszünk létrehozni olyan szellemi és erkölcsi műhelyeket, amelyek pártok fölött álló-nemzeti elvű, erkölcsi elvű, ember elvű gondolkodásra adnak lehetőségét, vagyis pótolhatják mindazt, ami a parlamenti, sajtó-, rádió- és tévéviták során elsikkadni látszik. — Hogy látja e nagyszabású vállalkozás esélyét? Főváros és vidék ____ — A nemzet igen nehéz történelmi feladatát csak úgy tudja megvalósítani, ha felülemelkedik a pártérdeken és megérti, hogy sokkal többről van szó! Ez nem azt jelenti, hogy semleges legyen, hanem azt, hogy kötődéseiből az igazi értékeket tegye a jövő asztalára. Ha az ország népe látja majd, hogy nem minden Budapesten történik, hogy a magyar szellemi élet igyekszik „meglakni ezt a hazát” — Ratkó Jóska kifejezését használva —, akkor fölerősödnek olyan folyamatok, amelyekből nyilvánvalóvá válik: Budapest nem egyenlő az országgal, és a vidék sem érezheti, hogy kiszorítják sorsdöntő ügyek intézéséből. Kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy ellentét feszüljön főváros és vidék között. Azt már ez az ország nem bírná elviselni. A tanácskozás résztvevői abban a hitben köszöntek el egymástól, hogy 1992 meghozza szép, szigorú elveik gyakorlatát.
