Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02 / 257. szám
Valóság nélküli álom Egy cifra este a színházban Az álom kezdete. Cziffra János temetésrendező munkában. Zubor Ágnes és Kövesdi László HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE Nagy István Attila Ha nem álmodnánk, bizonyára megbolondulnánk, mondta egykor Sigmund Freud osztrák ideg- és elmeorvos. Az álmok levezetik azokat a feszültségeket, amelyek napközben keletkeznek bennünk, kiéljük azokat a vágyainkat, amelyeket a „józan" tudat nem enged érvényesülni. Kompotthy Zsigmond álomjátéka, amelyet a Móricz Zsigmond Színház mutatott be Schlanger András rendezésében, nagy teret szentel az álmoknak. ,,A cselekmény egy napra, annak egyetlen éjszakájára összpono- sul: Cziffra János, a példás és unalmas életű temetésrendező találkozik hasonmásával, az Álommal, és ez rádöbbenti eddigi élete haszontalanságára és ürességére. Egy esküvő részeg mulatásában, majd egy bordélyház vadul erotikus légkörében járja végig a poklokat, hogy aztán egy prostituált újszülött gyermekének örökbefogadása meghozza számára a megtisztulást” — írja munkájáról a szerző. Az Egy Cziffra nap csak részben a szerzőé, mert egyrészt Krúdy-hősöket szerepeltet, másrészt eredeti Krúdy-szövegek is elhangzanak a színpadon. Egyfajta montázs született, amelyben jelen vannak Kompolthy gondolatai is, s így az egész szól az életről és a halálról, az elmúlásról és az életörömről. Krúdy mindeddig (s úgy tűnik ezután is) ellenállt a színpad kihívásának. Igaz, Nyíregyházán is láttunk sikeres Krúdy-munkát Kapás Dezső rendezésében. A Rezeda Kázmér szép élete szól valamiről. A valóságot és az álmokat, a múltat és a jelent egyetlen főhős személye kapcsolta össze. A Rezeda Kázméré. Cziffra János azonban nem ilyen figura. Az első felvonásban még jórészt ő a főszereplő, a másodikban már csak részt vesz az eseményekben, míg a harmadikban szinte teljesen kiszorul (még a színpadról is). De Krúdy Gyula impresszionista, szecessziós világa nem is igényli a színpadot, mert abban csak másodlagos szerepet játszik a cselekvés, az akció, amely nélkül azonban a színpadi játék, a dráma nem lehet meg. Krúdy mondatai olyanok, hogy meg kell állni, ízlelgetni kell az ízüket, a zamatukat. Mint szüretkor a szőlőszemeket, hogy teljesen fel tudjuk fedezni mindazt a harmóniát, ami egyetlen szőlőszemben található. Krúdy metaforikus gazdagságáról sokat írtak már. A művészi metafora szabadon születik, az alkotót nem kell, hogy befolyásolja a befogadók jelenléte. Ha most nem értik a verset, a szobrot, a festményt, a zeneművet, majd megértik száz év múlva. De a színpad itt és most közvetít gondolatokat, érzéseket, érzelmeket. Nincs idő, egy-egy mondat ízén merengeni. Kompolthy darabja nem sikeres alkotás. Az első két-felvonás még szervesen kapcsolódik egymáshoz, de a harmadik olyan, mint a leszakadni készülő kabátgomb: egyetlen cérnaszál tartja. A szerző felfogása szerint 1914- ben az ország ,,a vég felé tart”, hamarosan meggyilkolják a trónörököst, Magyarország belesodródik a háborúba. Pedig nagy az öröm: sokan várnak új sikereket ettől a háborútól. A fenyegető jövőt, amely mindent maga alá gyűr, a darabban időről időre megszólaló lövések jelzik. Ez az a háttér, amely előtt Cziffra János temetésrendező órái telnek. A darab sovány gondolatiságán az se nagyon segít, hogy a rendezés ötlet- gazdagon nyúlt a játékhoz. A papírdíszletekben olykor elvesző színészek az utat vesztő magyarságot is jelképezhetik, míg az első felvonás pantomim jelente az élettelenség metaforája is lehetne. A zene, a tánc és a szó együttes jelenléte nem idegen a színháztól. De a groteszk mozdulatok szükségszerűen eltávolító hatása, és a Krúdy-szövegek meleg líraisága ellentmondanak egymásnak. Több mint húsz színész követett el mindent, hogy a darabból előadás legyen. Furcsa módon, miközben mindvégig a nőkről, a szerelemről volt szó, a darab nőalakjai meglehetősen halványak voltak. Ezen még Szabó Tünde és „csapata” sem segített (Pregitzet Fruzsina, Gábos Katalin, Csatári Éva, Körösi Tünde); Bíró Krisztina menyasszonya sokat sejtetően érzéki volt, Czif- ra Krisztina Natália szerepében hitelesen formálta meg a figurát. Cziffra János temetésrendezőt Kövesdi László alakította tehetségesen, olykor magabiztosan. Bajomi Nagy György az örökös korhely szerepében gazdagon árnyalt karaktert formált. Bárány Frigyes trafikosának volt néhány kifejező gesztusa. A harmadik felvonás inkább a mai politikai viszonyokra kacsintó pamfletnek tűnt, mint a darab szerves folytatásának. Szabolcs vezér és hadnagyai groteszk és nevetséges tükörben mutatták meg a magyarság identitáskeresését, illetve a csodavárást, ami ebben az esetben Attila kincsének a kutatását jelenti. Ez a kincs emelné ki az országot a gazdasági csődből. Az előadásban sok-sok művészi energia rejlik. Figyelemre méltó az együttes játék, amely úgy látszik, a színház új stílusjegye lesz. Mégis. Sok múlik az irodalmi alapanyagon, amely ebben az esetben gátja volt a hatásosabb művészi kisugárzásnak. NÉPEK KOHÓJA: RR DRT >Y Területek túl a Király-hágón Hajnal Béla Erdély népességének alakulásáról jelent meg kitűnő dolgozat a Statisztikai Szemle legutóbbi számában Kiinger András tollából. Nincs hely itt arra, hogy a 30 oldalas dolgozat legfontosabb megállapításait idézzem, az általános érdeklődés kielégítése iránti igény azonban arra késztet, hogy a legérdekesebb tendenciákat felvázoljam. A mintegy 140 évet átívelő tanulmány a trianoni békeszerződés előírásai alapján Romániához csatolt terület történeti demográfiai viszonyait dolgozza fel, így a történelmi Erdélyt (régebbi szóhasználat szerint a Király-hágón túli területeket) a Tisza—Maros szögét és a Tisza bal parti részét (a Partiumot). Háromnegyede ma már román Az adatok legfontosabb mondanivalója az, hogy a magyar, román és a német anyanyelvűek eltérő népességfejlődése eredményeként a magyarok aránya az egész területre nézve együttesen 22 százalékra csökkent az 1910. évi 32 százalékról, amikor legmagasabb voit, arányuk. Erdélyben 25 százalék (35), a Partiumban 26 (41), a Tisza— Maros szögében (Arad, Krassó- Szörény, Temes megyék) arányuk 10 százalék körüli (17). (A zárójelben az 1910. évi arányok szerepelnek.) A hivatalos adatok szerint a magyarok száma 70 év alatt mintegy 140 ezerrel nőtt, így most kb. 1,8 millió, de becslések szerint legalább 2 millióra tehető a Romániában élő magyar kisebbség. Ugyanerre az időre számítva a román anyanyelvűek száma az említett földrajzi egységben megkétszereződött. így a Romániához került területek 8 milliós lakosságának mintegy háromnegyede ma már román, ami 1910-ben még csak 54 százalék volt. Az 1977-es romániai nép- számlálás szerint legmagasabb a magyarok aránya a Székelyföldön, a mai Hargita megyében (régen Csík és Udvarhely) 85 százalék, és Kovásznában (régen Háromszék) 78 százalék. Maros megyében (Maros-Torda, Kisküküllő, Nagyküküllő) már a románok vannak többségben, a magyarok aránya 44 százalék. Szomszédunkban a Partiumhoz tartozó Szatmárban 38, sőt Biharban csak 31 százalék. Jelentősebb számú magyar él még Kolozs (Kolozs, Szolnok-Dobo- ka, Torda-Aranyos) és Szilágy megyékben, de arányuk már 25 százalék alatti. Érdekes megjegyezni, hogy a legnagyobb arányú elrománosodás Szatmár megyében következett be, ahol a magyarok aránya 1910-ben még 62 százalék volt. Megváltozott városok Az urbanizáció megváltoztatta a városok nemzetiségi összetételét. 1910-ben a vizsgált területen a magyarok 35, a németek 28, de a románoknak csak 8 százaléka élt városokban. 1941-ben ezek az arányok 37, 32 és 16 százalékra növekedtek. A városokban lakó románok száma 1941 és 1977 között megötszöröződött. A magyarság városi népessége 1941 és 1977 között közel egyharmadával emelkedett, de a falusi népesség száma majdnem egynegyeddel csök- kent. 1910-ben és 1941-ben még a 20 mai nagyváros közöl 11 lakosságának többsége magyar volt: 80 százalék körüli volt a magyar anyanyelvűek aránya Kolozsvárott, Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben. Kolozsváron már csak a lakosság egyharmada, Nagybányán egynegyede magyar. A magyarság római katolikus püspöki székhelyén, Gyulafehérváron az első világháború előtt a magyar és a román anyanyelvűek aránya egyaránt 45 százalék volt, de 1977 re már 90 százalékot tett ki a román anyanyef- vűeké. Nem állnak rendelkezésünkre az első világháborút kővetően adatok a különböző anyanyelvű lakosság összetételében mutatkozó különbségek bemutatására. Csak az 1910-es népszámlálás alapján, és csak a szűkebb értelemben vett Erdélyre, a Király-hágón túli területekre vonatkozóan tudunk ilyenekről beszámolni. Legnagyobbak az eltérések a népesség iskolai végzettség szerinti megoszlásánál. Az analfabéták aránya a románoknál 1910-ben még 67 százalékos volt, a magyaroknál 29, a németeknél pedig 12 százalékos. A vallási megoszlás is erősen eltért az anyanyelvi csoportok között. A románok 52 százaléka görögkeleti, 48 százaléka görög katolikus volt. A németek 86 százaléka evangélikus, 7 százaléka római katolikus és 7 százaléka zsidó vallást gyakorolt. A magyarok 43 százaléka református, 38 százaléka római katolikus volt, de 7 százalékot tett ki közöttük az unitárius, 5 százalékot a zsidó és 3 százalékot az evangélikus vallásé. Nyelvtudás tekintetében ieghomogénab- bak a románok voltak: 88 százalékuk csak saját anyanyelvét beszélte, ugyanez a magyaroknál 73, a németeknél 32 százalék volt. Az értelmiségi foglalkozások körében egyértelmű magyar többséget találunk. Erdély 545 orvosából 335 volt magyar, 137 német és 70 román. A 3089 lelkészből 1939 volt román, csak 877 magyar és 269 német. így több román anyanyelvű lelkész volt mint elemi iskolai tanító. Ízelítő a tanulmányból E cikk keretében csupán ízelítőt szándékoztam adni arról a hiánypótló munkáról, ami most a szerző jóvoltából megjelent. Szívem szerint nemcsak minden földrajz- és történelemtanárnak, hanem valamennyi középiskolásnak — és már nem középiskolásnak — olvasásra ajánlom. Herceg Árpád: Szemem, szemed Szemem kifosztott fecskefészek barangolásunk önzője most már végleg és leverhetetlenül megragadt a meszelt tűzfalon Szemed megrabolt madárszemed barangolásunk örizöje meghasadt most már végleg és foltozhatatlanul megfeszült az álmokon Kezem sziklákat görgető kezem álmomban még motoz babrál keres Kezed madárcsont kezed óva int más Jóidét más földgolyót keress Hajam lefelé görbülő tincseim esőben jégesőben hiába ázanak Hajad három szál kívül rekedt hajad az őszülő szálak gyökérré válanak Gyökérré gyökerekké görcsökké fonódik tett ábránd gondolat hová visz el ki elvisz s hol maradok meg milyen ég alatt Koppanva hull a gesztenye cirógat megcirógat egy eltévedt levél mi susogja megint fülembe legyél ne legyél legyél Balogh Géza ■ Imos, borús őszi délelőtt. Kihalt a parasznyai főutca. Csak . a szikkadó tarlók illata bóklá- szik a poros akácok között, s egy kis csapat veréb fürdik az út menti tócsában. Egy öregember figyeli őket. Ül háza előtt a lócán, ölében újság, kezében görbebot. Arra támasztja az állát, s nézi a verebeket. Régi, elmúlt nyarakra gondol, amikor olyan dinnyék nőttek az apja kertjében, hogy tíz ember se bírt el velük. Autó jön, felrebben a sok veréb. Az öregember, Iván Mihály kinyitja újból a lapokat, s nézi, mi újság a világban. Hát abban semmi érdekes. Csak a szokásos. Földrengés, árvíz, háborúk... Mint húsz, ötven, száz évvel ezlőtt. Mióta csak megjelent az ember a Földön. Iván Mihálynak már semmi újat nem mondanak ezek a mai hírek. Ő már vagy megélte mindet, vagy hallott mindenről. Nyolcvanhét éves, Nyírparasznya egyik legidősebb lakója. Nyírparasznyát mondunk, pedig nem is idevalósi. Nagydoboson született, iskolába is ott kezdett járni. Ám az apja juhász ember volt, vándorlásra, felfedezésre termett fajta. Kóborolt a nyájjal, s meglátott Parasznya alatt egy tündéri völgyet. Ház, legelő, erdő... meg is vette nyomban a hozzá tartozó nyolc holldal együtt. TELE POHÁR Hét gyermeke volt, azt gondolta, hogy Mihály fiából juhászt farag. No de...! — Én a gazdálkodásért bolondultam meg- fele... — mosolyog Iván Mihály, s felemeli a botját a járdáról, mert egy magányos hangya poroszkál arra. — Nem szerettem azokat a büdös birkákat. A földet, a jószágokat... azokat nagyon. Aztán eljött a házasodás ideje. Egy „amerikás” magyar lányával esett szerelembe, de az öreg juhász megmakacsolta magát. „Mindenki mást igen, de azt az amerikás jányt meg ne lássam...!” Mi lehetett ennek a nagy fenekedésnek az oka? — Nem a jányra, hanem az apjára haragudott az én apám. Mert a földet mindet a fia nevére íratta. A jányának meg nem adott semmit. Ám a házasság megköttetett. S idővel megbékélt a vén juhász. Olyannyira, hogy összeköltözött a fiatal meg az idős pár. S együtt is éltek, egészen az öregek haláláig. Ám közben, meg előtte, történt azért még egy s más. Iván Mihály még a börtönt is megjárta! Nem csalt, nem lopott, nem hazudott. Három hónapig mégis tömlöcbe csukták. Egy lány volt annak is az oka. Bál volt Parasznyán, s Iván Mihály nagyon táncoltatott egy barna szemű kislányt. Igen ám, de volt ott egy pusztadobos! legény is... S nem hagyta őket békén. Alig fordultak kettőt, máris megjelent, hogy „Szabad lesz...!?” Szó szót követett, majd pofon pofont. Rá egy esztendőre aztán még a bicska is előkerült. Igaz, nem Iván Mihály szúrt csak a sógora, ám bezárták őt is. Nem sokra, csupán egy fertály esztendőre. De elég volt abból annyi is. Hatvanöt év telt el azóta, de amíg él, azokat a napokat el nem felejti. Ma már egyedül él, de van neki egy drága unokája. Kislány korától ő nevelte, s hogy a lányka felnőtt, férjhez ment, a nagypapa pedig megöregedett, eljött az ideje, hogy vísz- szaadja azt a sok-sok jót, szeretetet, amit egykor kapott. Egy kis pálinka éhgyomorra, s jöhet a sült szalonna, a rántotta. Tíz óra körül megjön a postás is, hozza az újságokat. S mire végez a lapokkal, meg az erre kószáló idegenekkel, már húzzák is a delet. H gy kis pálinka megint, s lehet tálalni a húslevest, a sült csirkét. De a lucskos káposztát, a paprikás krumplit is, mert Iván Mihály nem válogat. Pláne, ha egy-egy pohár riziíng is jut az asztalra. Az pedig majdnem mindig kikerül. Legyen is tele mindig, ameddig csak élnek az Iván Mihályok. S majd aztán is... 8 J3 9(e(e t - ‘Magyarország hétvégi meííéfíete ................ 1991. november 2.
