Kelet-Magyarország, 1991. november (51. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02 / 257. szám
1991. november 2. Ä %e(et-9,{agijarország fiétvégi mettékíete j 7 Piros szőnyeg Nagy István Attila I gazán nem akarom meghökkenteni az olvasót. (Bár az is lehet, hogy az eltelt évek megedzették, és nem lepődik meg már semmin sem.) Azt se szeretném, ha az én gondommal bíbelődne. Mégis. Szeretném megosztani azt a felfedezésemet, hogy nem tudom, mi a demokrácia. Egyszerűbben: mi a demokrácia tartalma? Az is lehet persze, hogy nem volt szerencsém, mert rosszkor születtem. Gyenge gyermekségem évei azzal teltek, hogy végre megszabadultunk a kizsákmányolok uralmától, s önálló, szabad életet kezdhettünk. Aztán rájöttünk, hogy „élesedik a nemzetközi helyzet”, csak a közösségek menthetnek meg bennünket, a munkás-paraszt szövetség. Megjegyeztük, hogy a kollektív gazdaság sokkal fejlettebb, mint a magántermelés. Mindent megértettünk, hiszen a többség akarata érvényesült, és mindnyájan a népi demokráciát akartuk építeni. (Lehet, hogy most sokan azt mondják: nem, ők már akkor is tiltakoztak.) De lehetett-e annál fele- melőbb érzés, mint egyenlőnek lenni a többiekkel, a közösséggel? Aztán megint változott a világ, mert az — ahogy nekünk tanították — „ellenforradalmárok'’ fegyverrel támadták a népi demokráciát. Iskolás voltam már, amikor elém rakták a fehér könyvet, hogy okuljak, jegyezzem meg egy egész életre: a vörös csillag leverése és a felkoncolt emberek között egyenlőségjel van. Ezt teszik, akik a demokráciát fenyegetik. Az emberek többsége annyit tud a világról, a világból, amennyit megmutatnak neki. A békaperspketívából viszont eltorzulva látszanak a dolgok. Mindezt azért írom, hogy érzékeltessem: sok ember számára kegyetlenül nehéz most (máról holnapra) azonosulni a forradalommal. Nehéz megérteni, hogy az ötvenhatos fiatalok valóban demokratikus rendet, demokráciát akartak. (A működő terrorral szemben.) De a zavar nem szűnt meg. Napjainkban demokráciában élünk. Legalábbis a törvényes keretei megvannak. Rendelkezünk a szólás-, a gyülekezési, a gondolati szabadsággal. Mégis. Egyre erősebben hallani olyan hangokat, hogy leszámolni, az ellenfelet kidobni az ablakon. A mi törvényünk nekünk ítélkezik, s aztán jöhet a demokrácia. Mert ami most van, csak a vagyonátmentők- nek, a volt kommunistáknak jó. Azt hiszem, teljesen összezavarodtam. Valaki igazán megmondhatná, hogy mikor jön az a demokrácia. Szeretném fogadni az állomáson, s nem örülnék neki, ha csupa kockafejű ember tapsolna neki. Sőt, annak még jobban örülnék, ha csak azt venném észre, hogy már meg is érkezett. Fogadóbizottság nélkül. A hangos és a néma vers S zabadság, szerelem! E kettő kell nekem — kiáltott fel Petőfi. Bizonyára akadna olyan filológus, aki a költő életművét abból a szempontból elemezné, hogy melyiket tekintette Petőfi fontosabbnak: a szabadságot vagy a szerelmet. A sorrend azt sugallja, hogy a szabadságot. Közismert, hogy a koltói mézeshetek idején a költő kedvenc olvasmánya a szabadságháborúk története volt. Ezt még akkor is tanulmányozta, amikor Júlia Petőfi ölébe hajtva kis fejecskéjét, szundikált. Nem dőlt le mellé a kanapéra, nem simogatta Júlia kedves fürtjeit. Mintha érezte volna, hogy hamarosan szólítja őt is az idő, s nagy baj lenne, ha készületlenül érnék az események, vagy még inkább: ha nem tudna beleszólni az események alakulásába. De ugyanúgy versek sorakoztathatok amellé a kijelentés mellé is, hogy a költő egész életében szerelmes volt. Talán annyi napig nem is élt, ahány ifjú leány arcocskájára — a legendák és a visz- szaemlékezések szerint — puszit adott, vagy ahányat megölelt. Mindegy. Nem ez a fontos, hanem az, hogy Petőfi felismerte: szükség van politizáló költőre, szükség van azokra a versekre, amelyek mozgósítanak, amelyek felkorbácsolnak. A maguk módján ugyanolyan sikeresen harcolnak, mint a honvédek a csatamezőn. Petőfi nem sejthette, hogy az évtizedek során sok követője akad, sőt lesznek olyan „történelminek” kikiáltott időszakok is, amikor a „költészet”, a „vers” köznapi feladatokat old meg: mozgósít a magasabb termelési eredmények elérésére, vagy éppen a vonakodókat serkenti aktivitásra a téeszszervezések idején. Talán Petőfi is tudta, hogy a költészet ennyire direkt módon csak ritka kivételes pillanatokban szólalhat meg, s csak akkor, ha a verssorokon rajta van a zseni ujja. Az előfizetett, a megrendelt költészetnek nincs létjogosultsága, ha a hatalomhoz törleszkedik, ha kiszolgál egyes politikai érdekeket. Ha a hatalom ezt elvárja, rögtön színre lépnek a verskufárok, a fűzfapoéták, a szellemi prostituáltak, akik egyetlen simogatásért mindenüket felkínálják. Mindez azért kívánkozik elő, mert mostanában ismét tapasztalni, amire évtizedekkel ezelőtt volt utoljára példa. A „vers” napi politikai érdekeket akar megfogalmazni. Miközben a költő felidézi keserves pillanatait, átcsap direkt politizálásba. Hangoskodik, olykor saját magát szavalja. Fegyverek közt nem hallgatnak a múzsák. A halál árnyékában nagy költészet születhet. Példa lehet erre Radnóti Miklós Bori notesze. De a hazugság, az álság légkörében egészen biztos elnémulnak. Ezért lenne jó, ha a hatalom Lear királyai elsősorban Cordéliára figyelnének, mert egyedül ő mond igazat... Egy hívő természettudós Nyíregyháza (KM — Baraksó Erzsébet) — Nagysikerű előadást tartott a közelmúltban a nyíregyházi tanárképző főiskolán Tóth Tibor, a műszaki tudományok doktora, a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Informatikai Intézetének igazgatója. A professzor úr az MTA több tudományos bizottságának tagja, rendszeresen részt vesz a nemzetközi tudományos konferenciákon, számos publikációja ismert idegen nyelveken is a műszaki informatika köréből. Előadása előtt fogadta e sorok szerzőjét és színes beszámolóban ismertette életútját, attól kezdve, hogy gépészmérnökként ott végzett az egyetemen, ahol tanít, egészen addig, milyen kérdések foglalkoztatják leginkább az emberi lét és a világ dolgairól. Amint elmondta, az utóbbi időszakban érdeklődése megkülönböztetett figyelemmel fordult az élet keletkezésének problémái iránt, ennek eredményeként a korábbi, majdnem materialista nézetektől eljutott a hitélethez. Az élet hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján? — Ezzel a címmel hirdették a főiskolán az előadását, amelyben tudományos alapossággal tárta fel és ütköztette nemzetközileg elismert kutatók, tudósok álláspontját a címben felvetett kérdésekről. A kiindulópont az volt, hogy embermilliók hisznek az evolúcióban, további milliók viszont a teremtésben hisznek, ismét mások pedig nem tudják, mit higgyenek. Az előadás, több résztvevő véleménye szerint, főként azokhoz szólt, akik az élet nagy kérdéseire választ keresnek, de azok előtt egyelőre tanácstalanul állnak. A hívő természettudós úgy véli, az élet számos megválaszolatlan kérdése között az egyik legnagyobb az: honnan jöttünk és hová megyünk. Hogyan keletkezett az élet? Tóth professzor cáfolja azt az állítást, miszerint volt egy ősrobbanás, amelyből az élet létrejött. Érzékletes példát hozott: ha felrobbantják a British Múzeum-könyvtárát, a robbanás révén a Biblia nem fog összeállni. Ennyi a valószínűsége annak, hogy robbanásból rend lesz. Robbanásból csak káosz lesz, rendetlenség. — Márpedig — fejtette ki — a világ annyira rendezett, a makro- és a mikrovilágban is, az ember űrhajókat képes felvinni és lehozni, az ember egyetlen sejtje bonyolultabb, mint a legbonyolultabb gyár, és ilyen sejtből 12 billió található az emberben. Nem hihető, hogy ez csak úgy, önmagától, véletlenszerűen kialakuljon. Ha ez véletlen volna, megkérdezhetjük: ha most elegendő időt adunk a hidrogénmolekulának, egyszer majd ember lesz belőle? Sokkal inkább hihető az, hogy ezt a bonyolult világot, az embert, a rendszereket egy külső teremtő — mindegy minek nevezzük: Jahve-nak, Allahnak, vagy világésznek — valamikor kódolta. Csak azt nem tudjuk, ki volt az, aki kódolt... A legszemélyesebb töprengéseibe is beavatta hallgatóságát a professzor úr. Elmondta, korábban gyakran gyötörték halálfélelemmel vegyes érzések, mit ér az egész küzdelem, az erőlködés a szebb lakásért, kocsiért, pozíciókért, ha mindez hiábavaló, mert az ember után csak a matéria, a por marad. Ez késztette a keresésre: kell, hogy legyen valamilyen túlvilág. Tavaly nyáron egy autószerelő barátja felhívta a figyelmét egy könyvre, amit elolvasva egyre inkább úgy érezte, kitágul előtte a világ, rájött, hogy nem kell félni. Eljutott az Istenbe vetett hithez, és ahhoz, hogy a teremtő az alkotásaiban megismerhető. Ez a rá- döbbenés vezette tovább odáig, hogy az ember megszerezheti magának a belső békét, ha hisz abban: érdemes itt a Földön erkölcsösen és minél szebben élni. Normája szerint azt szeretné, ha ma jobb ember tudna lenni, mint tegnap és holnap jobb, mint ma. Újabban küldetésszerű elhivatottságot érez közreadni felismerését, ezért vállalja a nagy nyilvánosság előtti előadásokat, hogy „hallgáttassék meg a'másik fél is", és az ősróbbanáé'hívei mellett a teremtés hívei is esélyt kapjanak tanaik terjesztéséhez. Dönteni úgyis mindenki maga fog, miben higgyen... Zagyva László: Anyaság i. A falu üzenete Tóth M. Ildikó zabolcsbáka úgy ül a jó szabolcsi homokban, mint régmúlt időkről mélázó öregjei a házak előtti padokon. Takarosak, tiszták a porták, buján pompáznak az őszi virágok az útszéli ágyásokban. A kertekben-pirosán mosolyognak az almák — néhol most szüretelik —, s a lugasokon még lógnak szőlőfürtök. Nyugodt, békés az alig ezer- háromszáz lelkes kis falu. A főutca hatva- | nas években épült házairól nem is sejteni, hogy minden második bákai ember nyugdíjas. Öreg néne csesztet az egyik ház kapujában. Seprűjével ide-oda suhint, a porszemeket kergeti. — Hogy tetszik élni?— kérdezem. Meghökkenve bámul rám, rekedten válaszol: — Megvan, ami kell, nem panaszkodom... — Volna mire? — Van ennivalóm, ruhám, szűkösen kijövök a nyugdíjból... Nem vagyok panasz- kodós fajta. Vannak itt olyanok, de nem ölbe tett kézzel kell ülni, segélyre várni, és színes tévét venni... Négyszázharminc család lakja a falut, maroknyi gazdag és nagyon szegény van ? köztük. Kétlaki életet élnek a legtöbben: Kisvárdára, Vásárosnaményba, Záhonyba, de még Nyíregyházára is járnak dolgozni. Szabad idejüknek nagy részét földjeiken, almáskertjeikben töltik, így pótolják a jövedelmüket. Csak hát egyre nehezebb eladni a termést, az árak meg a csillagos eget rúgják. De itt is, mint a nehéz sorsú megyerészeken, még élnek a régi, paraszti erények: fogcsikorgatva, izzadva is dolgozni kell, megbecsülni a keveset, amit már megszereztek... Ebben a pár utcácskányi faluban igen nagy a munkanélküliség, két év alatt száz ember veszítette el a kenyerét. László József, a fiatal polgármester, mégis arról számol be, hogy öt embert kerestek közmunkára, hármat találtak, nagy nehezen. Az óvodában is sokáig volt egy üres állás... — Mintha a munkanélküliek megalkudtak volna a helyzetükkel — mondja. — Inkább otthon töltik a napokat, nem dolgoznak ötezer forintért, mert legtöbbjének ennyi a járadéka. Nagyon sok család az utóbbi tizenöt évben átépítette a lakásokat, OTP-kölcsönöket vállaltak, s most nagyon nagy gond az adósság törlesztése. Az önkormányzat komoly öszszeget osztott szét kamattérítésre, az első lakáshoz jutók támogatására. A többség erején felül vállal munkát, szinte kizsarolja magát, hogy ne szegényedjen el, néhány ember viszont a régi módon gondolkodik, segélyekből akar megélni, mert az neki jár... A kilenctagú szociális bizottság húsz családnak juttatott rendszeres nevelési segélyt, s most ötven kérelmező van. Az éves szociális segélykeretük hatszázezer forint. Sok a rokkantnyugdíjas, nem kevesen szorulnak segítségre; adnak szociális étkezési lehetőséget, köz- gyógyellátási igazolványt, rendszeres és kivételes szociális segélyt. Minden bákai iskolásgyereknek megvették a tankönyveit. Vastagh Mihályné jegyző úgy tapasztalta, hogy korábban a faluközösség felkarolta az elesetteket, most viszont feltámadt az emberekben egyfajtta irigység, ellenérzés: — Haragszanak arra, aki segélyt kér, és tőlünk azt várják, függesszük ki a kérelmezők névsorát — mondja az okokon tűnődve. — Emberileg meg is értem azt, aki megkérdi, ez vagy az miért kapott teljes összegű rendszeres szociális segélyt, amikor végigülte a kapuban az életét, nevetett azon, aki izzadt a téesz- ben, és kapott négy kiló búzát egy munkaegységért... Lám, ennek az embernek havonta ötezerkétszáz forintot ad az állam, de neki mit ad, amikor belerokkant a robotba, és nem tudta megszerezni a rokkantsági nyugdíjhoz szükséges időt?! A bákai emberek évszázadok óta a földből éltek. Sajnos, a helyi Búzakalász Termelőszövetkezet széthullott, káeftékre bomlott. A helyiek közül kilencven dolgozó és száznegyven nyugdíjas tagja van. Eddig még kaptak kedvezményes tűzifát, most már ez sincs. Sokasodnak a problémák... A falu békésen sütteti magát az októberi napfénnyel. A templom harangjának kon- gása hosszan rezeg a levegőben, s mesz- szire szól. Mintha a falu ezáltal üzenne: vár és reménykedik, mint kis és nagy testvérei ezen a vidéken.
