Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-05 / 234. szám
10 __ A %e,(et-<Magyarorsz0ß hétvégi meCCékjíete 1991. október 5. Búcsúfia Az orgona fenegyereke Teljesen belefeledkezik a darabba. Én égyébként az orgona misszionáriusának érzem magam. — Ha már itt tartunk, úgy tűnik, hogy a példátlanul jól szervezett reklámkampánya mellett a meghökkentő kijelentései is tudatosak. — Sok mindent össze- hordtak rólam az újságok, és valljuk be, profi reklámra is szükség van. Mert ugyan hogy a csudába lehetne becsalogatni manapság egy orgonakoncertre nagy tömeget. A lényeg a figyelemkeltés, és ha már ott van a közönség, úgyis kialakíthatja a véleményét. — Varázslatosan improvizál, zenét miért nem szerez? — Talán a lustaságom miatt. Le kellene írni azt a sok hangjegyet, a sok kotta, meg minden. A munka egyébként is igazából a közönség előtt ragad magával, minden művészt ez inspirál igazán. — Koncertjei sem mindennaposak. Meglepi játékával, eredeti előadásmódjával a közönséget. Olykor még koncert közben beszél is. — Borzasztónak találom az olyan hangversenyeket, ahol egyfelől frakkban a művész, a másik oldalon a feszengő közönség. A művész kínosan ügyel arra, hogy el ne vétse valamelyik hangot, a közönség pedig pisz- szenni sem mer. — Koncertjeit legtöbbször templomban tartja. Vallásos emberön? — Igen, az vagyok, de nem hiszek a röpködő angyalkákban, meg ilyesmikben. Nagyon is racionalizált ez a világegyetem, a rendező elve sem lehet önmagától való. Xaver Vernus szavaiból kitűnik, hogy huzamosabb ideig akar most Magyarországon élni. Hamarosan elkészül a hatodik nagylemeze, amelyet karácsonyi ajándéknak szán, és a müveket Magyarország legrégibb orgonáján mutatja be. Jövő évi tervei között szerepel egy különleges show-műsor. Budapesten a Hősök terén egy elektromos orgonán szeretne majd koncertezni, amelyhez lézershow is csatlakozna. nítványától tanult ő. Ez egy kicsit bonylult, és el is időzünk ezen, majd Bachról kérdezem, akiről kissé ellentmondásosan nyilatkozott. Egyfelől Bach nagysága mellett mi úgymond „csak patkányok vagyunk”, másrészt viszont következetesen jó öreg Bach papának nevezi, aki szerencsére megírta a műveit, de „mostantól csak én rendelkezem fölötte”. Szóval hogy is van ez? — Nyilvánvaló, hogy nem szabad úgy játszani Bachot, ahogy a saját korában játszották. Azóta már eltelt vagy háromszáz év. A mester egy száraz, akadémikus világban élt, amikor még boszorkányokat égettek. Ma már egészen más tempójú, felgyorsult világban leledzünk. Azt hiszem, hogy Bachot valójában úgy kell kezelnünk, ahogy a görögök kezelték az isteneiket. Nem olim- poszi áhítattal, hanem olykor incselkedni is vele. Bach is húsvér ember volt, valahogy így kell őt értelmezni is. — Gyönyörű ez az orgona itt a római templomban, akár egy fából készült hatalmas műalkotás, de ez mégiscsak a XVII. vagy legföljebb a XVIII. század hangszere volt. Mit kezdjünk most a XX. század végén vele, amikor egy kis elektronikus doboz is képes hasonló hangokat megszólaltatni. — Tudja, a múlt század eleje óta az orgonák is megváltoztak. A franciák egészen csodálatos orgonákat építettek. Egyébként tanítgattak engem is a dög unalmas német stílus szerint, aztán Franciaországban tanultam meg, hogy az orgonaművészet menynyire romantikus dolog. Csodálatos hangszer az orgona. Ahogy az ember kezd játszani, az agyát elborítja valami köd, és nem is veszi észre, mi történik körülötte. Széchenyi és Crescence Bodnár István Egyedülálló tünemény korunk orgonaművészetében. Egyike századunk zenei csodájának. Az orgona Horowitza. Ilyen és ezekhez hasonló jelzéseket olvas- natunk Xaver Varnus orgonaművész példátlanul ügyesen szervezett sajtökritikáiból. Meglehet, ezek a vélemények túlzóak ugyan, és kissé reklámízűek is, de tény, hogy kitűnő virtuózképességgel és tehetséggel megáldott művész Varnus. Meggyőződhettünk erről Nyíregyházán is. Sokan voltunk kíváncsiak a római katolikus templomban a múlt héten adott koncertjére. Műsorában elsősorban Bach- nűvek szerepeltek és néhány egészen bámulatos improvizáció. Mesteri kézzel játszotta Bachot, némi romantikus felfogással. Technikai tudása is tökéletes, a hangszer lehetőségeit merészen kiaknázza. Fölöttébb kedveli a harmóniákat, és szinte újraértelmez minden egyes zenei motívumot. Műsorának koronája kétségkívül Bach D-moll toccata ■S fúga című műve volt, amivel ztán végképp meghódította a özönséget. Azután varázslatos íprovizációk kezdődtek, pazar ariációs sorozat megszületésé- iek lehettünk a tanúi. Felfokozott kíváncsisággal kerestük fel a művészt a koncert után. Ki lehet ez az ellentmondásos orgonista, aki előszeretettel rúg fel konvenkciókat, eredeti módon értelmezi a klasszikusokat, és meghökkentő nyilatkozataival tele van a sajtó? Az első neglepetés a művész fiatal kora - 27 éves. A másik: a magabiz- os művészi kvalitásának nagyágával nagyon is tisztán lévő művészi fotóval ellentétben egy ■ endkívül közvetlen, már-már kisfiúsán kedves fiatalembert fogad. Beszélgetésünk elején elmondta, hogy ő tulajdonképpen már nem is tudja igazán, hogy magyar, francia vagy kanadai-e. Mint mondja, kozmopolita. Az rgonaművészet alapjait Magyarországon sajátította el, aztán a francia származású nagya- >a által keltett nosztalgia után Párizs következett, ahol a Notre- Dame orgonistájától tanult, majd ét évig Kanadában élt. Paskai László bíboros hívására jött haza tavaly, azóta sorozatban itthon koncertezik. Aztán egy családfához hasonlíható magyarázatba kezd, hogy ő végső soron Bach egyik időben távoli tanítványa, hisz Bach fiától tanult az a mester, akinek időben a hatodik taBodnár István M ost, amikor a Széche- nyi-emlékév alkalmából több filmet, rádió- és tévéösszállítást láthattunk a múlt század*e kiemelkedő magyar egyéniségéről, talán érdemes felhívni a figyelmet arra a regényre, amely Széchenyi és Crescence címmel a távoli Ausztráliában jelent meg magyarul. A könyv szerzője, Kelp Anna már nem érte meg regénye kiadását, de a háború után Ausztráliába került, s hosszú évek múlva először hazalátogató unokahúga, Oltványiné Kabay Ilona (a tisza- vasvári Alkaloidát alapító Kabay János lánya) magával vitte a -nagynénje hagyatékában megőrzött több száz oldalnyi kéziratot, hogy sajtó alá rendezze és közreadja a regényt. A szerző, dr. Kelp Anna — aki a század elején művészettörténetből szerzett doktorátust a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen — szívesen foglalkozott a magyar történelemmel is. Különös érdeklődéssel és kitartással gyűjtötte a Széchenyire vonatkozó adatokat, hogy szórakoztató, fordulatos regény formájában tárja elénk nemcsak Széchenyi és Crescence bonyolult viszonyát, hanem a múlt század nagy eseményeit, s azt, hogy mindezt hogyan élte meg a magyar nemesség. Az országgyűlés, a pesti árvíz vagy a Duna szabályozásának gondolata elválaszthatatlan Széchenyi életének hétköznapjaitól. Ugyanakkor belecsöppenünk a magyar és osztrák nemesség bécsi és pozsonyi társaséletébe. Mindezeket az eseményeket női szemmel kísérhetjük figyelemmel. Széchenyi felesége, Crescence is jó példája annak a női eszménynek, amely — érezvén a felé irányuló szeretetet — képes arra, hogy a nagy dolgokban igazi társa és támasza legyen a férjének. A könyv közreadója, Kabay Ilona, egy ötven évvel ezelőtti pompás ünnepre emlékezik visz- sza az előszóban, amikor 1941- ben kislányként ragadta magával a látványos felvonulás, amelyet Széchenyi születésének 150. évfordulója tiszteletére rendeztek Budapesten. Talán a kedves gyermekkori emlék is szerepet játszott abban, hogy a nagynénje által megálmodott, fordulatos és regényes Széchenyi-életrajzot közkinccsé tegye. S bár a regény bizonyára nem emelkedik a legnagyobbak sorába, mégis szép példája annak az összefogásnak, amelyet a tőlünk távol élő magyarok tesznek óhazájuk kultúrájának, hagyományainak megőrzésére és továbbadására, hogy ébren tartsák az olykor már magyarul is nehezen beszélő ifjabb nemzedék magyarságtudatát. (Dr. Kelp Anna—Oltványi Ilona: Széchenyi és Crescence. Dezséry Publications. Adelaide. Australi. 1985.) Dankó Mihály Matyinak nagyon egyszerűen múltak el gyermekévei. Mint mezítlábas tanyasi lurkónak, ahogy bezárult az iskola kapuja, a disznók legeltetése lett a feladata. Jöhetett eső, szél, ő reggel hatkor és délután négykor kihajtott. Egyedül vasárnap volt kivétel, ilyenkor a déltől estig elhúzódó focimeccsek jelentették a szórakozást és a kikapcsolódást. Nem nagyon zúgolódott, a korai ébredés nem zavarta, megszokta, hisz a 3 kilométerre lévő iskolába is jókor el kellett indulni. A jószágok mellett pedig lehetett játszani, vagy a libapásztor lányokat csúfolni. Az igazi paradicsom a kalászosok learatása után köszöntött rá. Az árpa- vagy búzatarlón — hiába gereblyézte össze a gazda — maradt annyi szem, hogy degeszre ehették magukat az állatok. Elég volt arra vigyázni, el ne kóboroljanak a kukoricásba, ki ne túrják a szomszédos krumplit. A nyár megszokott hétköznapjait a nagy esemény, a faluban tartott Anna-búcsú színesítette csak. Egy ilyen alkalom emlékei mélyen beleivódtak. Kilencéves lehetett, s ahogy közeledett július 26-a, úgy fokozódott az apróságok között az izgalom. Egyre többet beszélgettek a sergőről, a céllövöldéről, a mézeskalácsról, vagy épp a templomi körmenetről. Napokkal előtte gyűjtögette társaival együtt a kalászokat, hogy vasárnap reggel se szenvedjenek hiányt a kedves állatai. Ő pedig nyugodtan tudjon a búcsúba menni. Felvirradt a várva várt reggel. Fényesre lenyalt hajjal, fehér ingben feszítve indultak útnak édesanyjával. A nadrág szárát feltűrte, szandáját kezében lóbál- ta. A házak közé beérve az egyik kútnál lemosta a port, s csak így vette fel a lábbelit. Ez volt évek óta a regula. Anyja alig győzte követni, úgy sietett. A zeneszó távolról jelezte, a téren zajlik az élet. Mikor megérkeztek, a sátorokra csak egy pillantást vethetett. Irány a templomudvar, ahol már nagy tömeg énekelt diktálás után. A szabadtéri oltár szépsége mindig lenyűgözte. A miseruhába öltözött papokat, az összekulcsolt kezű embereket olyan áhítattal csodálta, hogy még a szája is tátva maradt. Csak akkor jött zavarba, amikor a térdeplő férfiak és nők előtt megjelent a tisztelendő és mindenkinek a szájába egy-egy ostyát tett. Ellenállhatatlan vonzalmat érzett, hogy ő is közéjük álljon. Valami mégis visszatartotta. Nem értette, mit csinálnak, s félt, hogy neki nem jár abból a „finomságból”. A körmenetben igyekezett elő- refurakodni. Kicsit irigyekedve nézte a vele egykorú kispapokat. A csengő éles hangja, az énekek dallama rá is ünnepélyesen hatott, úgy lépkedett, mintha nem is a földön járna. Csaknem dél lett, mire véget ért a mise. Míg az anyja az asz- szonyokkal beszélgetett, elindult a sátrak közé. Mennyi csecsebecse, édesség — csodálkozott el. Vajon miért adják el ezeket az árukat, ő bizony mindent megtartana magának. Először a mézes- kalácsoshoz rohant. A kétforintos díszes huszár ott lapult kezében. Ki tudja hányadszor számolta már össze pénzét; vett fagylaltot..., egy üveg Bambit. Élvezte, hogy senki sem szól rá: „ebéd előtt ne egyél édességet”. A körhintára nem ült fel. Szédült, egyszer kipróbálta, majdnem hányás lett belőle. A céllövölde rózsái annál jobban vonzották. Figyelte a nagy legényeket, akik hangos vihogással, kurjantással fogadtak egy-egy találatot. A széles jókedv csak akkor csapott át kuncogásba, ha a zsákmány egy piruló lányhoz vándorolt. Hamar eltelt az idő. Visszafelé jött az árusok között, amikor egy hangosan kiáltozó eladóra lett figyelmes: „Itt a törhetetlen fésű! Hajtom jobbra, hajtom balra..., nézzék milyen rugalmas..., csavarhatom, tekerhetem, nem törik el.” Megakadt a szeme a fekete, szép kis zsebbe illő darabon. Mivel még a zsebében csörgött pénzének legalább fele —• mert valami nagy dologra tartogatta — boldogság öntötte el. Régen szeretett volna magának vásárolni egy saját fésűt. Hisz a családnak csak egy kétoldalas kis szarufésűje volt. Mindenki ezzel igazította frizuráját, és bizony a sok hajszál, a használat már nagyon megviselte, de míg anyja hosszú haját el bírta simítani, nem cserélték ki. Most itt a soha vissza nem térő alkalom, gondolta. Ez a gyönyörű jószág az övé lehet. Az alku hamar létrejött, a férfi megkérdezte, mennyi pénze van, pont annyiba is került a fésű. Alig ment odébb, máris a hajába túrt vele. Forgatta, nézegette az egymás utáni sűrű és ritkább fogakat, körmével „megpengette”. Anyja már várta. „Na, mit vettél magadnak búcsúfiának?” — szegezte neki a szokásos kérdést. „Ah, semmit, tudja összeverekedtek a boltosok” — ismételte huncutul a szülőktől oly sokszor hallott mentegetőzést, ha üres kézzel jöttek haza a városból. Hazafelé egész úton faggatta a mama, de hiába, kitartott mellette, hogy csak otthon mutatja majd meg. A vasúti töltés mellett gyalogoltak végig. Most már nem számított, hogy koszos lett a szandál. A tornácon az egész család találkozott, ő elérkezettnek látta a pillanatot: mint a varázsló a cilinderből a nyulat, oly titokzatosan vette elő a farzsebből a magának szánt ajándékot. „íme: a törhetetlen fésű. Hajtom jobbra, hajtom...” — kezdte kántáló hangon a boltost utánozni. Csakhogy a balra már nem volt szükség, mert a törhetetlen fésű úgy tört ketté, mintha sohasem tartozott volna egybe. Némán állt. Szája sírásra görbült, csak szorongatta kezében a két csonkot, majd megpróbálta összeillesztgetni, de hiába. Pedig az eladó azt mondta: törhetetlen! „Jól becsapott, megyek visszacserélem’’ — hajtogatta, s egyre nehezebben tudta köny- nyeit eltakarni. Anyja nézte egy darabig, aztán magához ölelte és csak annyit mondott: „Ne menj sehova, így legalább lesz három fésűnk.” Erre már Matyi is elmosolyodott, de az orra alatt egy szitkot azért el mormolt: „A fene a törhetetlen fajtáját, azért mégiscsak jól becsapott!” Mizser Lajos Az aradi vértanúk című kétkötetes dokumentumgyűjtemény előszavában Katona Tamás a következőket írja: „...valljuk be, még a vértanúk nevét sem nagyon ismerjük, sokszor tévesen is írjuk. Poeltenberg például óévéi írta a nevét, nem ö-vel, Láh- ner többnyire hosszú ékezetet illesztett az a-ra, Knezic mindig horvátosan írta a nevét, egy kis vonással a c fölött.” Jelen írásunkban nem a helyesírással akarunk foglalkozni, hanem a nevek eredetével. A Kiss név egyéni tulajdonságra utal, a Lázár ke- resztnévi eredetű, a Vécsey pedig helynévi (Vécse Zemplén megyében található, a mai neve: Vojcice). Népnév van a Török vezetéknévben. Nagy Sándor pedig a névadó ős teljes nevét őrizte meg. Dezső fia a jelentése a Dessewffy névnek. A szerb eredetű Damjanich Damján fiát jelenti, a horvát Knezic pedig a fejedelem leszármazottját. A német eredetű vértanúk közül Schweidelé sziléziai eredetű (jelentése: zsákvarró). A többiek nevében egy-egy helynév található: Leiningen-Westerburg (Délnyugat-Németország), Aulich (Szászország), Láhner (Tirol). Poeltenberg — vagy ahogy ő használta: Poelt von Poelten- ger, azaz Poeltenbergi Poelt. Ez utóbbi a Hippolit név becézett változata, a Poeltenberg pedig helységnév Morvaországban.
