Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
1991. OKTÓBER 22., KEDD r MEMENTO '56 _ A KELET-MAGYARORSZÁG MELLÉKLETE 7 „A nép a kezdetektől fogva forradalomként tisztelte 1956-ot” Beszélgetés Pozsgay Imrével az események értékeléséről, a tanulságokról FILEP TIBOR — Pozsgay Imre 1989 januárjának végén, egy szombati napon a Magyar Rádiónak adott nyilatkozatában azt mondotta, hogy 1956 októberében Magyarországon nem ellenforradalom volt, hanem népfölkelés. Ma már tudjuk, hogy ez a bejelentés alapjaiban rendítette meg a posztkáaári Magyarországot. Milyen előzmények után szánta rá magát arra, hogy kimondja a nemzet által már régen várt igazságot 1956-ról? — Hosszú utat kellett bejárnom, amíg ezt kimondhattam. Kezdetben elfogadtam a hivatalos értékelést, azonosultam annak a pártnak a politikájával, amely végül is az ország problémáit nem tudta megoldani. De amikor erre a felismerésre jutottam, még mindig nem volt könnyű színt vallani. Az uralmon lévő párton belül működő reformerőknek akkor még kellő taktikai érzékkel kellett megfogalmazniuk minden gondolatukat. Hiszen nem lehetett tudni, él-e még Jalta, él-e még a Brezsnyev- doktrína. A nép a kezdetektől fogva forradalomként tisztelte 1956-ot. Az én állás- foglalásomban az újdonság az volt, hogy a történteket ellenforradalomnak minősítő és abból táplálkozó politikai párt nevében, valamint a pártvezetés és a tagság egy részének ellenkezése mellett fogalmaztam meg mondandómat. Azzal a szándékkal éppen, hogy az MSZMP megrendüljön. Hiszen, ha hatalmi eszközként működik tovább, akkor megakadályozza a reformokat és az átalakulást. Akkor én már rendszerváltozásban gondolkoztam. Úgy vélem, olyan lépést tettem, amely az ország érdekét szolgálta. Annak ellenére, hogy a cselekedetet magányos merénylőként hajtottam végre, azt mondtam ki, amit a reformerők vallottak. Azért döntöttem így, mert ha él a Brezsnyev-dokt- rína, és ha még képes a magyar párt hatalmi eszközökkel reflektálni az ilyen dolgokra, elkerüljem az összeesküvésnek még a gyanúját is. Úgy gondoltam, engem elintézhetnek, az országot nem érheti baj. Közismert, hogy az MSZMP létrehozott egy programot előkészítő kutatócsoportot, a történelmi albizottságot. Az avatott szakemberek, nagy tudású történészek, kutatók összegyűjtötték mindazokat a történelmi bizonyítékokat, amelyek megfelelő alapot szolgáltattak 1956 újraértékeléséhez. Egy nevezetes péntek délelőtti napon jutottunk el a végkövetkeztetéshez. Hogy magamhoz ragadtam a kezdeményezést, abban még az is közrejátszott, hogy ha a szabályosnak számító utat járjuk végig és bevisszük a Politikai Bizottság vagy a Központi Bizottság elé a dokumentumot — mint ahogy többen akarták, akkor az csak a dolgok elmaszatolásához vezetett volna. ‘— De később a Politikai Bizottság, illetve a Központi Bizottság mégis megvitatta a történelmi albizottság jelentését. Az eseményeket ismerjük, a konzervatív erők ellenállása megtört, és június 16-án megtörtént Nagy Imre és mártírtársai újratemetése. Hogyan élte meg ezt az időszakot? — A temetés, a gyászszertartás a lelki felszabadulást jelentette számomra. Úgy éreztem, korábbi tévedéseimtől is megváltottam magam. Átlépve a Rubicont csak azt kívánhattam, hogy a bejelentés valamennyi következményét baj nélkül és méltóságteljesen élhesse át az ország. Ami a politikai következményeket illeti, az MSZMP realistán gondolkodó erői felismertek, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. így arról a bizonyos központi bizottsági ülésről, amely február 11-én és 12-én volt, amelyet azzal a szándékkal hívtak össze, hogy leszámoljanak velem, végül úgy álltunk fel, hogy bejelentettük a többpártrendszert. Ezután gyorsultak fel a politikai folyamatok, amelyeknek részét képezte Nagy Imre és mártírtársainak temetése éppúgy, mint a politikai egyeztető tárgyalások előkészítése. Mi már íegális, legitim partnernek tekintettük az ellenzéket és a szabad választások előkészítésén dolgoztunk. — Az ön nyilatkozata '56- tal kapcsolatban az MSZMP és a hatalom identitását kérdőjelezte meg. Grósz Károlyék megpróbáltak-e leszámolni önnel és xnsz- szanyúlni a kemény diktatúra eszközeihez; és megvédeni Kádár János nimbuszát, kitartva a korábbi álláspont mellett? — Hogy személy szerint akkor ki mennyire látta világosan a januári bejelentésem következményeit, nehéz megállapítani. De kétségtelen, hogy voltak, akik úgy gondolkoztak, mint amire ön célzott. Még a Politikai Bizottságban sem ment köny- nyen a dolog, de meg nem történtté tenni a bejelentésemet nem lehetett. A BBC- nek akkor azt nyilatkoztam, olyan ez, mint mikor a fogtubusból kinyomja valaki a pasztát és később mások megpróbálnák visszagyömöszölni. Nem fog menni. Grósz Károlynak voltak kísérletei. Mozgósította a párt- szervezeteket, tiltakozó gyűléseket szerveztetett. Előfordult, hogy ő maga tette elém azokat a dokumentumokat, amelyek ezekről számoltak be. Tudtam, hogy a párttagság bár fájdalmasan éli meg, s mindez iszonyatos megha- sonlással és traumával jár, de ezen át kellett esnünk. Ettől kezdve viszont az MSZMP már nem volt működőképes, mint hatalmi tényező. Voltam olyan gyűlésen, például február 3-án Hódmezővásárhelyen, amikor a többezres tömeg ujjongva ünnepelt, pedig azt híresztelték, hogy le fognak számolni velem, mert 1956-ot a nép ellenforradalomnak tartja. De volt olyan is — amikor '56-os pufajká- sok voltak együtt —, hogy majdnem meglincseltek. Tehát én a közvélemény minden aspektusát érzékeltem. Az általános következtetés nem lehetett más mint az, hogy igazam volt. A nép várta a hatalom részéről az igazság kimondását. — Hogyan látja 1956 történelmi jelentőségét a kelet-európai változások tükrében? — 1956 volt az a világ- történelmi jelentőségű tett, amelynek következményeit a Szovjetunió sohasem tudta többé kiheverni. Bár utána is voltak hódítási kísérletei, eltipró szándékai a progresszióval, a kezdeményező reformerőkkel szemben — legázolták a prágai tavaszt, a szovjetektől való félelem mozgatta Jaruzelski lépéseit 1981 decemberében. Megismétlem, 1956 gyógyíthatatlan sebet ütött a szovjet birodalom testén. Az egész világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy nem a nép által választott rendszerek keretei között élnek Kelet-Európa nemzetei. Félreérhetetlenné és világossá tette, hogy az emberek problémáit ez a hatalom nem tudja megoldani, kérdéseikre nem tud válaszolni. A nemzeti szuverenitásért pedig a magyar nép hajlandó vérét, ontani. — A demokratikus ellenzék érdemei 1956 emlékének életben tartásában elvitathatatlonok. De a döntő fordulatot az ügyben az ön bejelentése hozta meg. Napjainkban viszont már nem esik szó erről, nem érzi-e úgy, hogy méltatlanul háttérbe szorították? — Különösebben nem vagyok elkeseredve, mert politikai szerepem van, és dolgozom. A nagyobb baj az, hogy az ilyen megnyilvánulásokban benne van az is, hogy magát 1956-ot is el akarják felejteni. Azok a reformerők, amelyek a változást előkészítették és vállalták '56- ot, most megfosztatnak '56 értékeitől. Felbukkannak olyan politikai nézetek, amelyek 1956 októberének jelentőségét kétségbe vonják, Nagy Imrééket pedig szeretnék olyan mélyre temetni a 301-es parcellában, hogy onnan vissza se sóhajthassanak. Az értékelés már-már hasonló a Kádárékéhoz. Azok törekszenek erre, akik nem tudnak választ adni arra, hogy 1989-es politikai átalakulás egy része hol sikkadt el. Hová lett az a harmadik erő, amely meghatározó szerepet vállalt az átalakításban, hiszen tudjuk, belülről bontotta szét a rendszert. Végül is miért ítéltetett el a reform- mozgalom a politikai elismerés helyett. — Milyen szerepet kaphat '1956 októbere a magyar politikai közgondolkodásban? — Úgy hiszem, hogy az 1848-as forradalomhoz hasonló, illetve azt megközelítő szerepet. Két dolog mindenképpen megőrzendő belőle. Az egyik, a társadalmi progresszió gondolata. Forradalom volt és nem restaurációs kísérlet. A másik a nemzeti függetlenség eszméje. — Sokan mondják, ha előre látta volna, hogy ön kiszorul a hatalomból, nem vállalkozott volna arra az emlékezetes nyilatkozatra. — Természetellenes a logika, hogy lett volna más megoldás is. Eljött az idő, amikor valakinek ki kellett mondania az igazságot a hatalom részéről is. Ha akkor nem ingatjuk meg az MSZMP-t és a párt ellenáll a változásnak, akkor véres események keretében söprik el, s könnyen polgárháborús helyzet alakulhatott volna ki az országban, így pedig az elkerülhetetlent sikerült egy más alternatíva felé terelni, békés útra. Amennyire lehetett, sürgettem az eseményeket azzal a kossuthi gondolattal, hogy nem az a bölcs politikus aki ellenáll az elkerülhetetlennek, hanem az, aki elébe megy. Nagy Imre újratemetésén NAGY IMRE 1896-1958 A függetlenség bejelentése Magyarország népe! A magyar nemzeti kormány, a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép a függetlenség és egyenjogúság alapján, az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi népével. Nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és fejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék. A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság és függetlenség ügyét! Ez a hősi küzdelem tette lehetővé, hogy népünk áílamközi kapcsolataiban érvényesítse alapvető nemzeti érdekét, a semlegességet. Felhívással fordulunk szomszédainkhoz, a közeli és távoli országokhoz, hogy tartsák tiszteletben népünk megmásíthatatlan elhatározását. Most valóban igaz az a szó, hogy népünk olyan egységes ebben az elhatározásában, mint a történelme során talán még soha. Magyarország dolgozó milliói! Védjétek és erősítsétek forradalmi elszántsággal, önfeláldozó munkával, a rend megszilárdításával hazánkat, a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot!" (1956. november 1., 19 óra 50 perc, Szabad Kossuth rádió) A miniszterelnök november 4-i, hajnali rádiószózata Figyelem! Figyelem! Figyelem! S ímre, a Magyar Népköztársaság Miniszter- iák elnöke szól a magyar néphez! „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével." (A közleményt 5 óra 30 perckor angolul is leadták. Ettől kezdve kétpercenként angolul, franciául, németül, magyarul és szláv nyelveken is megismételték.) „Sorsomat tehát a nemzet kezébe teszem” Nagy Imrének az utolsó szó jogán elmondott beszéde „Bűnperemben sajnálatosan elmaradt a bizonyításkiegészítés és csak a vád tanúit hallgatták meg, a vád bizonyítékait vizsgálták. Szerény véleményem szerint a bűnpernek a bűnösség megállapítása mellett az igazság felderítése is fontos feladata. A bizonyításkiegészítés elmaradása tükröződik a vádiratban éppúgy, mint a vádbeszédben, amelyek nem az objektív tények és nem a történelmi igazság szellemében világítják meg tevékenységemet, felelősségemet. Ezen az általános megállapításomon túl részletekbe én nem kívánok bocsátkozni, bízom abban, hogy a tisztelt bíróság az ügy és az anyag ismeretében vizsgálja meg az ellenem emelt vádakat és a felelősségemet is, és ezt a legjobb lelkiismerete szerint teszi. Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat tehát a nemzet kezébe teszem. Védőm felszólalása után az utolsó szó jogával elhangzott megjegyzéseimen túl nem kívánok élni, védelmemre semmit felhozni nem kívánok, várom az igazságos ítéletet."
