Kelet-Magyarország, 1991. október (51. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

8 A KELET-MAGYARORSZÁG MELLÉKLETE _ MEMENTO'56 1991. OKTOBER 22., KEDD Ellenállási akció a gócponton A világhírnévre szert tett magyar szabadságharcos: Szűcs Sándor „Zászlóbontás” Ibrányban Csak az apja verte el az egyik főszereplőt Az 1956-os forradalom idején nagy hadászati jelen­tősége volt Záhonynak, és kitüntetetten fontos szemé­lyiséggé vált Szűcs Sándor allomásfőnök-helyettes. A megyei Fehér Könyv 37. ol­dalán erről ez olvasható: „Záhonyt fontos gócnak te­kintette az ellenforradalom, s ezért nagy erővel látott ak­cióhoz. Az ellenforradalom vezér­alakja Szűcs Sándor állomás- főnok volt. Szűcs azzel kezd­te, hogy 6 sohasem volt kom­munista, hanem szociálde­mokrata érzelmű. Nemcsak a vasúti irányítást vette a kezébe, hanem átvette a pa- rancsnoklást a katonai egy­ségek felett, és nemzetőrséget szervezett, s ő maga is fegy­veresen járt-kelt. Minden ere­jével azon volt, hogy meg­akadályozza a szovjet csapa­tok magyarországra érke­zését. A vágánykeresztezések közé vasércet, kokszot és egyéb árut borított, vasúti kocsikat állíttatott keresztbe, sőt még fegyveresen is ellen akart állni. Őt is elhurcolták E 77 oldalnyi és a megyei tanács vb által megjelentetett könyvecske közismerten alig tartalmaz igaz adatokat, azonban a fenti idézet kivéte­lesen megfelel a valóságnak. Tény az is, hogy a nyíregy­házi rádió már 1956. október 30-i, rendkívüli, 22 óra 15 perckor kezdődött adásában közölte: „Záhonyból jelentet­ték, hogy egy hadosztály már átkelt a Tiszán, egy másik hadosztály a zátonyi tüzérsé­gi laktanya és a tiszai átkelő­hely között kompon kel át, míg más hadosztályok Zá­tony és Tiszabezdéa között várakoznak az átkelésre." Amikor a ponto-hídon be­jöttek a „baráti segítséget" nozó szovjet tankok, 1956. november 4-én hajnalban a záhonyi tüzérlaktanyát min­den további nélkül egysze­rűen szétlőtték. Természete­sen ezután Szűcs Sándor is azok közé került, akiket el­hurcoltak a szovjetunióbeli Ungvárra, és vallattak. Sor­suk itt csak akkor fordult jobb­ra, amikor a fiatal magyar felkelőknek a Szovjetunióba történt tömeges deportálása lelepleződött, főleg a vasuta­sok és a környék lakosságá­nak a segítségével, és azon­nali visszahozatalukat a nyír­egyházi üzemek munkás- tanácsai 1956. november 15- én elemi erővel követelték(l) Münnich Ferenctől, a fegy­veres erők teljhatalmú mi­niszterétől. így először a tata­bányai Bányasziskola 16-17 éves tanulóit, majd a nőket (a Nyugati pályaudvar taka­rító személyzetét) engedték haza, s ezután következtek csak a „kemény ellenforra- dalmárok". Visszafelé Szűcs Sándor és társai Beregsu- ránynál lépték át a hatart, s a papírforma szerint már nem is letező AVH tisztjei le- ponyvázott teherautón szál­lították őket a nyíregyházi börtönbe. Itt újabo szovjet— magyar kihallgatások követ­keztek, s végül elengedték őket. Persze csak átmeneti­leg, s inkább csak taktikából: az otthoni kapcsolatok, is­merősök leleplezése céljából. Szerencsére Szűcs Sándornak sok jóakarója is volt, s egyi­kük jelezte: azonnal hagyja el az országot, mert rövidesen újból letartóztatják. Buda­E :stre utazott ekkor társaival öztük: Kovács István nyír­bátori állami közjegyző, má­tészalkai lakos), maja dél felé vették az irányt és Jugo­szláviába szöktek. Innen Ke­rült Szűcs Sándor a távoli Norvégiába. Itt eleinte gyár­Ttdene forandrer «eg; Fof 30 arside« udvarit* m>rsk ptdíti NSB>t»j>t;n>t»r Sándor N/ius fi midit-nj a*t-curopd.skv ambassador. De rrvktci af lián kuitne -fursvinnc»/blt kidnappet \á Kiír din i»< Samuit* amhavsadcu. Her hilscr hau pú Ungarns »tje iilcnriksmtuislti (it*/a Jeszenszky U.v.J, ambassador i Norge Dr. (iabor Nagy. Szűcs Sándor 1991 áprilisában az oslói követségen fo­gadja Jeszenszky Géza külügyminiszter gratulációját Meg sem álmodhatta, hogy még ezt megéli! Eleinte a norvég vasutasok hivatalos delegációjának tagjaként (Bu­dapest, Győr, Mátészalka, Debrecen, Miskolc, Záhony), majd most már szabadon, sőt ünnepelten. Itt bemutatott fényképünk a tőle kapott norvég vasutaslap: a Jernba- nemanden című újság 1991. év 5. számának a 10-12. ol­dalain róla közölt cikk 9 fény­képének egyike. Ezen a kül­ügyminiszterünk gratulál 1956 egyik hősének, a vas­utas ellenálló Szűcs Sándor­nak az oslói magyar követ­ségen. A legfőbb ideje, hogy itt­hon is megjegyezzük ennek az immár világhírű magyar vasutas szabadságharcosnak a nevét és hősies tevékeny­ségét! Tudják meg a fiatalok az igazságot! Az oroszok elengedték, a magyar bíróság elítélte Baraksó Erzsébet Hét személyt állítottak bíróság elé és ítéltek el 1958 januárjában az *56-08 ese­mények nagykállói szerve­zői közül. Egyiküket, a 82 éves Vass Menyhértet ott­honában kerestük meg. Ta­valy rehabilitálták és léptet­ték elő tartalékos alezredessé a TIB közreműködésével. Nem kis büszkeséggel mondja Menyus bácsi, hogy régi nemesi család az öve, őseit II. Ferdinándig vezeti vissza. Hasonlóképp büszke azért, mert a nemzeti radi­kális nézeteit még akkor sem adta fel, ha attól függőt; kap-e állást. Húszholdas kisgazdacsaládból ment a jo­gi egyetemre, 1937-ben diplo­mázott és munkában telt eve­it zömmel a Belügyminiszté­rium kötelékében töltötte. Legmagasabb beosztásában Zemplén megye főkapitánya volt. Századosként rokkanttá nyilvánították betegsége miatt, azóta, 1950-től gazdál­kodik. Gazdag földbirtokosnőt vett feleségül, két fiuk van. Nagykállóban a budapesti forradalom hírére kétszer volt gyűlés, illetve felvonulás, a legjelentősebb megmozdulá­sok november 3-án és 4-én történtek. Megalakult a nem­zetőrség, elővették és hasz­nálható állapotba hozták a ré- i fegyvereket, hogy kőszen­eiben legyenek, ha szükség lesz rájuk. A megmozdulá­sok egyik vezetője azt in­dítványozta, készítsenek ben­zines palackokat, amiket majd radobhatnak a szovjet I tankokra. Ezt többen ellenez­ték, köztük Vass Menyhért is. így emlékszik most visz- sza, mi történt: — Jövök haza a határon, a feleségem szalad velem szem­ben és azt mondja: felsza­badultunk. De már akkor olyan zúgás volt, három irányból jöttek a tankok és Nyíregyháza felé tartottak. Megállt az egyik tank, kér­dezem a benne ülő katonát, hát ti hova mentek, erre azt válaszolja: „— Szuez, Szuez". A kállósemjéni erdőben vol­tak az oroszok, amikor a nemzetőrség vezetője átüzent a római katolikus lelkésznek, hirdesse a templomban, hogy a szovjetek a templomot fel akarják robbantani és ezért a támadást itt meg kell szer­vezni. Én azelőtt már a Kaszi­nónál is próbáltam megértet­ni az emberekkel, eszükbe ne 1 'üssön robbanó palackokkal císérletezni — nem is gyár­tottak ilyet, az én tudtommal — mert az semmit nem ér a tank ellen. Ha csinálnak itt valami butaságot, az orosz szétlövi egész Kállót. Azelőtt már mondtam kétszer beszé­det a kisgazdák gyűlésén. November 4-én úgy éreztem, nekem, mint rendőrnek kelL felelősséget éreznem a tele­pülésért, lakóiért, ezért mint rendőrtiszt parancsnok, han­gosbeszélőn felszólítottam a népet, hogy senki ne fogjon esztelen akciókba, mindenki őrizze meg nyugalmát. Ha a szovjet támad, nem szabad ellenállni. Ennyi miatt vitték el először az oroszok: Nyíregy­házán orosz hadbíró ezredes vizsgálta az ügyét, ami azzal zárult, hogy elengedték a ki­hallgatás után. A magyar bí­róság „a népi demokratikus államrend megdöntése ellen irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel büntette miatt" ítélte el. Egy évet ka­pott, amibe beszámították az előzetest is, a második bün­tetésből 1959. februárban sza­badult. Megjárta az ávo hír­hedt Sóstói úti laktanyáját, ahol még a folyosó falán is csurgott a vallatottak vére, Márianosztrát, majd a nyír­egyházi börtönben töltötte a többi időt. — Sokat szenvedtem a börtönben, hányán felakasz­tották magukat, mások meg­ették a szeget, amit innen-on- nan kihúztak, de szenvedtem azután is. Társadalmilag lehe­tetlenné akarták tenni a csalá­dot, a volt „kulák, Horthy- rendőrtiszt" gyerekeinek éle­tét. Ez részben sikerült is — mondja könnyekkel küsz­Történt pedig, hogy a for­radalom leverése után a ma­gyar zászlókat nyomban eltá­volították a tanácsháza fa­lairól, s helyettük a vörös lo­bogókat tették ki a község ve­zetői, a faluban is cirkáló pu- fajkások. Ám akkor a levél írója, két tizenéves társával éjszaka fellopózott a faluba, s hogy a szovjet „magyar cin­kosai lássák, a magyar népet nem lehet megtörni" kalan­dos körülmények között azo­kat a zászlókat onnan leszed­ték. A tűzzel játszottak. Annak a novemberi éjsza­kának a főszereplői közül Vásárhelyi Bertalan ma is Ibrányban él, s élénken tilta­kozik, hogy az újság „hőssé avassa." Nincs is szándékunkban, nyugtatjuk. Csupán arról van szó, hogy kaptunk Debre­cenből egy levelet, s a régi pajtása javasolja, kérdezzük mar meg a társakat, hány ke­serves hónapot, évet kellett eltölteniük novemberi éjsza­ka miatt. — Az már más — mondja megkönnyebbülten. — Bár az igazat megvallva, nem na­gyon dicsekszem én azzal ma sem... mert ki tudja még, hogy mi jön holnap. De ha mar itt tartunk, elmondom, mikor néhány hét múltán kiderült, hogy mi voltunk azok a „zászlósok", hát akkor engem az apám kegyetlenül eltángált. Mert olyan világ volt, hogy vadásztak a győ­zők a magamfajtákra... sok­kal kevesebbért is hurcoltak el embereket. Mi is úgy úsz- tuk meg, hogy mindhárom családban titkolták azt az éj­jelt, mintha meg sem történt volna, sohasem beszéltek róla... ködve — az egyik fiam ki­vándorolt Amerikába, „elve­szítettem" az egyik gyerme­kemet. .. Megszenvedte a történte­ket a felesége is, s amint el­mondják, ma is úgy érzik, a környezetükben élők egy részének megítélése, vélemé­nye róluk mostanra sem vál­tozott, úgy tapasztalják, nincs rendszerváltás. Az egykori rabok és hozzátartozóik kö­zött vannak, akik ma is fél­nek. Az elítélteket és család­tagjaikat még most is valami­lyen gyanús alakoknak gon­dolják azok, akik nem tudják, mi is történt valójában. Azért kell megszólalniuk a hiteles szemtanúknak, mert elérke­zett az az idő, amikor szen­vedéseikért elégtételt kaphat­nak, szabadon, félelem nélkül élhetnek. El kell mondaniuk, mi, hogyan történt, hogy a fiatalok tudják meg, mi volt az igazság. Keresték persze őket is, ám később sokkal nagyobb „vét­keseket" is találtak. Voltak, akik csupán három-négy esz­tendő múltán tértek naza a börtönből, de Vásárhelyi Ber­talan még az idő tájt is gyak­ran azon kapta magát, hogy nem szólta-e el véletlenül valahol magát. Fent, a borso­di ipartelepek egyikén kita­nulta a csőszerelő szakmát, majd visszajött a szűkebb hazájába. A nagyhalászi zsák- gyárban helyezkedett el. Azt tervezi, ha majd nyugdíjba megy, azon fog gazaálkoani. Bár ahogy a zsákgyárban kinéz a helyzet, lehet, hogy korábban... — A régi vezetők meg­szedték magukat, aztán a lo­vak közé dobták a gyeplőt — legyint. — Most ott állunk tanácstalanul, nem tudjuk, milyen sors vár ránk. Ha már a munkástanács vezetőjét is el merték küldeni a gyárból, mondják meg, mire számít­hatunk mi, kétkezi munká­sok...!? Akik közül bizony egyre többen kérdezik meg: hat ez volt az a nagy rend­szerváltás...? Hát itt a kör­nyéken ugyanazok dirigál­nak, mint eddig... csak még magabiztosabbak, mint ko­rábban voltak. Már búcsúzkodunk, mikor Vásárhelyi Bertalan vállamra teszi a kezét. — Uram... én tisztelem ezt a kormányt, mert kutyául ne­héz munkába fogott, de bi­zony azt kell mondanom, hogy gyorsítson a tempón, s ne védje a vétkeseket. Segít­sen rajtunk, vidéken élőkön, mert különben rajtunk senki sem segít... Azt a zászló­ügyet meg hagyjuk... nem voft az olyan nagy dolog. Két koporsó története Balogh József Egyikük 58 éves lenne, a másik 56. Egyikük villa­mosmérnök lenne, a másik közgazdász. Egyikük neve Ferenc lenne, a másiké Ta­más. De nincs egyik sem, csak két síremlék 35 éve, s úgy beszélne^ róluk Nyíregyhá­zán az Északi temetőben, hogy itt nyugszanak a Tárnok fiúk. Ennyi év után kevesen tudják már felidézni alak­jukat, legfeljebb azok, akik Fidler tanár úrnál együtt tor­náztak velük, de sokan em­lékeznek a gyászoló tanár úr­ra, Tárnok Ferencre, akivel naponta találkozhattak a 4-es iskolában vagy a Hatzel téri szakmunkásképzőben. És na­ponta találkozhatnak sokan az elhunyt Ferenc útját, élet­pályáját Követő Istvánnal, a villamosmérnökkel. Nekik családi tragédia volt, ami 35 éve történt, másoknak egy történet 1956-ból. — Mindhárman fenn vol­tunk 1956-ban Pesten — em­lékszik vissza a sokszor fel­idézett történetre Tárnok István, a Titász osztályve­zetője. — Feri akkor nyáron végzett a műszaki egyetemen, villamosmérnök volt, Tamás a közgázra járt, én pedig el­sős voltam a villamosmérnö­ki karon. Október 23-án a felvonuláson a két bátyám tel­jesen véletlenül találkozott. Volt ott pár százezer ember, így érthető, hogy még csak nem is keresték egymást. — Másnap, október 24-én reggel mondták a háziné­ninek, hogy elmennek körül­nézni a rádió környékére. Feri nem a rádiónál dolgozott, de valamilyen munkakapcsolat­ban volt velük és tudta, hogy ekkor már ott fontos ese­mények zajlanak. És onnan már nem jöttek többet haza. — Valahol olvastam, — mondja tovább István —, hogy a Parlament előtt hal-. tak meg. Ez nem pontos infor­máció. A Parlament előtti lövöldözés október 25-én csü­törtökön volt, és én 24-én este már tudtam, hogy meghal­tak. Hogy hol találtak rájuk, senki nem tudta megmon­dani, de a Róbert Károly kör­úti katonai kórházba vitték be őket. Ott volt egy orvos, aki ugyanabban a házban lakott, ahol a nagyobbik bá­tyám, Feri. Ez az orvos szólt a házinéninek, hogy testvé­reim ott vannak. Tehát Tárnok Ferenc és Tamás 1956. október 24-én meghalt. Mikor? Hány óra­kor? Hol? Nincs válasz. De nagyon valószínű, hogy a rádió környékén, mert ott ezen a napon már lőttek, és a testvér szavai szerint ők oda mentek. — Egy sorozatot kaptak. Egyiküknek a mellkas aljától a válláig szóródtak a löve­dékek, másikuknak a fején folytatódott. Egy sorozattól haltak meg mind a ketten. Az orvos azt mondta: nem szen­vedtek, azonnal meghaltak. A legifjabb Tárnok fiú elin­dult végigjárni a bátyjai útját, mert a katonai kórházból kivitték őket a köztemetőbe. — Másnap meg is találtuk a testvéreimet. Ezután vala­honnan szereztünk egy teher­autót, s elindultunk a két ko­porsóval Nyíregyházára. A kocsi két napig jött, mert a Pest felé vonuló szovjet csapatok állandóan leszorí­tották őket az útról. Jó pár helyre be sem akarták őket engedni. Szolnokra is csak úgy jutottak be a tankok és gépfegyverek között, hogy meg kellett mutatniuk a ko­porsót, sőt fel is kellett nyit­ni, hogy nem fegyver, hanem halott fekszik benne. Novem­ber 3-án este értek Nyíregy­házára, s a két testvért itt helyezték örök nyugalomra ban dolgozott, tanult, egye­temet végzett (már itthon is járt a műegyetemre). Pár év múltán így már tudták alkal­mazni a norvég vasutak ve­zérigazgatóságán, s irányítá­sával modernizálták Osló pályaudvarait. Menedék Norvégiában Két éve nyugdíjas, de fel­kérésre tanácsadóként bejár a hivatalába és az utódját bevezeti a vasútirányítás tu­dományába. Most 72 éves és meglepően fiatal, tevékeny. Norvégia nemcsak menedé­ket adott a Kádárék által kö­rözött magyar szabadsághar­cosnak, hanem feleséget is: Unni Berger Madsen szemé­lyében. Az utóbbi két évben több­^7Ör iárf MaorvRrnrc7á(Tnn

Next

/
Thumbnails
Contents