Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
A %eCet-fyícymarorszáfl hétvégi mdteí&te 1991. szeptemßer 7. Széchenyi István naplója * Herceg Árpád: Kétszáz éve született a legnagyobb magyar A napló: eseményekről, élményekről, esetleg a hozzájuk fűződő gondolatokról, észrevételekről és érzésekről időrendben, általában naponta vezetett, rendszeres s többnyire nem a nyilvánosságnak szánt, személyes följegyzések. Széchenyi István naplóját pontosan ilyennek kell tekintenünk. Mégpedig olyan naplónak, amely ifjúkorától haláláig magyarázza a nagy férfiút. Ezek a számtalan füzetbe, könyvecskébe zárt gondolatok még akkor is „magánhasználatra” íródtak, ha közben részleteiket kinyomtatták. Vannak, akik úgy tartják, hogy Széchenyi írónak indult, s olyan költő vált belőle, aki versek helyett hajógyárat, hidat és intézményeket hozott létre. Széchenyi 1814-ben vetette papírra első naplófeljegyzéseit, talán atyja hatására, aki ugyancsak vezetett naplót, vagy a kor divatja adta kezébe a tollat. Naplóját németül írta, mért ez ment a legkönnyebben: a szülői háznál, a bécsi társaságban és a hadseregben egyaránt ez volt a napi érintkezés nyelve. Magyar szavak és mondatok 1820-tól bukkannak fel szövegében, s a harmincas évektől egyre gyakoribbak. Szándéka eredetileg az lehetett, hogy anekdotákat, tréfás történeteket és érdekességeket jegyezzen fel, olvasmányairól írt véleményt, és naplója csak fokozatosan vált életét és gondolatait rögzítő egységes, hatalmas opusszá. Bár az első években hosszabb-rövidebb időre fel-felhagyott vele, 1820. június 6-tól 1848 szeptemberében bekövetkezett idegösszeroppanásáig már folyamatos a naplója. 1856- ban ismét elkezdte naplójának vezetését. Széchenyinek a naplóírás az önismeret, az önmagával való szembesülés, önminősítés és a tökéletessé válás eszköze, a lélek magánbeszédének a kényszere. Naplójának talán legmeg- rendítőbb sorai azok a fohászok, amelyek az önmagát legyőző lélek és akarat nyilatkozatai. Gondosan óvta idegen tekintetektől a naplóját, s zárral ellátott, bőrbe kötött lapokra írta. Egy ideig arra gondolt, hogy halála után naplóit meg kell semmisíteni, de később megváltoztatta álláspontját, és naplóit titkárára, Tasner Antalra bízta könyveivel, jegyzeteivel együtt, hogy ,,ő azokkal belátása és szabad akarata szerint tegyen, meglővén nemes érzésről és tiszta leikéről annyira győződve, mikép semmi hatalom által nem fogja magát kényszeríttetni hagyni, hogy irományaim oly részét is köztudomásra adja, mely valakit comp- romittálhatna, de azt lángoknak adandja át.” Széchenyi halála után a család a soproni és cenki levéltárakban levő iratok nagy részét átadta Tasnernek. 1877-ben aztán a teljes hagyaték, a kiadás jogával együtt, a Magyar Tudományos Akadémiáé lett, amelynek épületében külön Széchenyi Múzeumot létesítettek, ahonnan az Akadémia kézirattárába került. A napló azóta több kiadást ért meg, de ezek leginkább fordított válogatások, mint az 1978-ban kiadott is. Széchenyi jélentőségét, de még csak a mának szóló üzenetét is lehetetlen néhány tárgyilagos sorba összefoglalni, hiszen minden vélemény, meglátás óhatatlanul egyéni, személyes. Azt azonban bátran leszögezhetjük, hogy Széchenyi működésének, életének és gondolatainak akkor is van jelentősége nemzetünk életében, ha eltekintünk gyakorlati alkotásaitól, mint aminők a Lánchíd, a folyamszabályozások, az Akadémia és így tovább. Széchenyinek kínzó' gondot jelentett az a tudat, hogy a magyarságnak csupa idegen állam vagy nép között kell fenntartania magát. Azért akarta nemzetét műveltnek és gazdagnak tudni, mert úgy vélte, ez az az erő, amelyről visszapattan minden magyarellenes törekvés puskagolyója. A nemzet vezetését csak „kiművelt emberfőkkel” tudta elképzelni. Ezért is szólnak művei elsősorban a magyar szellemi elithez, azokhoz, akiknek a mai és az eljövendő új világban is az ő értelmével, érzésével és őszinte nemzetszerete- tével kell dolgozniuk, hogy beteljesedhessék: „Magyarország nem volt, hanem lesz!” HUROK Kivárom mint aki sohasem nézett szembe önmagával s nem bámult még kíváncsian senki sírgödrébe rothasztó ölnyi ölelésnyi verembe kivárom... Megkapaszkodom akárha ismeretlen bolygóra lépve rácsodálkozik bogár háziállat ember jámboran s meg is billen akárki-isten gyarló teremtménye megkapaszkodom S mondom megriadt kölÖkkutya is így szűkölne ha elhagyná a gyermek s fáskamrába zárva vakon vaksin emlékezne vissza gyapjas kezekre mondom... S hiszem vajon ki mérhetetlen reménnyel remélte mint hurokra szántak hogy álmodik csupán mert az álom maradt végül minden reménye hiszem vajon... Balogh Ödön: PAPUS KERTJE | Bertók László: | Beteljesül | | a pillanat | Mert választani kénytelen \ | tudja hogy sose lesz | szabad | | áll a tétova mérlegen | próbálgatja a másikat I l | s mint nyakkendőben a vadak ^ | torkára forr a szerelem | | nézi a fehér urakat | akik ide sem oda sem $ $ $ í: x $ | hát akkor el kell döntenem | | és minden fillért odaad | | csörög az idő a helyen | beteljesül a pillanat | s hogy megint magára marad | | már nem olyan reménytelen. \ inden ősszel elsétáltam Papus kertjébe. És rendszerint ott találtam a szőlőben matató öreget, a fára csimpaszkodó kislányt, meg a fa mellett ácsingózó szamarat. Velük sorra lejattoltam, a szamár ilyenkor megrázta bozontos fejét, a kislány büszkén mutatta mászástudományát, az öreg meg a szőlőterméssel dicsekedett. A kert volt az élete. A gyárból hazatérve ide vezetett első útja, itt fújta ki a könyvelés idegfáradalmait, meg a sok őrültséget, melyet a gyári vezetés rákényszerített. Mióta nyugdíjas, reggeltől estig itt téblábolt, olykor délutáni álmát is a kertben aludta. A kert közel van az éghez. Meg égi apjához, aki konok parasztgazda volt, míg élt, a kommunista hatalommal hadra kelt a földért. Papus büszke volt karakán apjára, valahányszor róla mesélt, a szeme könnyes lett. Csak akkor húzta mosolyra száját, amikor huszár mivoltát szóba hozta. Nyeregbe termett ember az ő apja, talán még az égbe is lóháton kaptatott föl. ♦ No, miután tisztelettudóan lejattoltam a Csacsival, köszöntöttem Papust is. Komoran végigmért, majd fanyarul elmosolyodott: — Hát ilyen firkász naplopókat is lehet látni errefelé? — kérdezte, hosszasan megnézett, aztán reszkető kézzel kikotort a dús szőlőbokorból egy szép fürtöt, Átnyújtotta: — Tessék, fogyaszd, ilyet tán még a nagyapád se kóstolt..., ha egyáltalán volt szőlő arrafelé, ahonnan téged szalasztottak... Tudtam, a csúfondároskodás nála a szeretet jele. Megbecsülését évtizeddel előbb kivívtam, amikor kezembe nyomott egy kaszát, hogy lám, tudok-e vele mit kezdeni, s amikor a lucernarendek szépen dőltek a kaszasuhintás nyomán, rábólintott: — Ejha, úgy látszik, nemcsak a népbutítás diplomáját osztogatták az egyetemen, hanem apjától is tanult valami emberi tudományt — mondta, és ezek után érdem szerint kijárt a saját bor, meg a saját tisztelet. Papus az évek során gyakran traktált életével, félresikeredett sorsával. Felvidéki parasztfiú volt, diákként nemcsak az ismeretekből, de a búzakévékből is pompás asztagot rakott. Egyik nyáron kedves tanára éppen asztagrakás közben találta az udvaron, elismerően kérdezte: — Fiam, te ehhez is értesz? Papus órákat tudott beszélni diákéveiről, szüleiről, tanárairól. Másféle diákoskodás volt az övé: paraszti munkával és iskolai szorgalommal ékes. Életútján az első gáncsot a háború vetette elé: mint eminens diák ösztöndíjat kapott Dániába, mezőgazdasági stúdiumokra, aztán 1941-ben, a világháborús hadüzenet miatt, kútba esett a nagy lehetőség. Alighogy kiért Dániába, közölték, vissza kell térnie'. Helyette, pár év múlva kijárta az életre szóló iskolát: a szovjet hadifogságot. Mondhattak neki később akármit a szovjetvilág dicsőségéről — tudta, amit tudott! Az embertelenség mélységeit itt élte meg... Ez volt az a beszédtéma, amit szívesen hallgattam: hogyan vágták a fát a tajgában, hogyan szedték össze a krumpli héját éhségük csillapítására, hogyan csepülte a tónál az öreg muzsik Sztálint, meg az egész kommunizmusát... És végül, hogyan jöttek haza a fogságból, és mit érzett, amikor estefelé az udvaron meglátta az édesanyját... Itt mindig elakadt a hangja, a szőlősor felé fordult, s testének remegéséről lehetett látni, mit él át. Életének ez a fele, ami a gyermekkorhoz, a szülőkhöz, a testvérekhez, a felvidéki tájhoz kapcsolódott — mesésen emberarcú volt. ♦ A háború utáni életében sok keserűséget elraktározott, ezek lassan rákövesedtek lelkére, megmérgezték öregségét. Utálta a szélsőséges politikát, a szálasistákat éppúgy, mint a rákosistákat. Mindkét híresség ellen volt egy-egy meg nem kísérelt hőstette: — Pesten, a laktanyában 1944 őszén fölsorakoztattak, hogy jön Szálasi, és föl kell esküdnünk rá. No, én odamentem a parancsnokomhoz, és azt mondtam: „Százados úr, adjon nekem egy kézigránátot, én Szálasihoz vágom, ha ide mer jönni!" Pechjére: Szálasi nem ment oda, így Papus szegényebb lett egy hőstettel, a magyar történelem pedig „gazdagabb" egy Szálasival. Ugyanilyen balszerencsés volt a Rákosi-látogatással a hatalmas gyárudvaron. A nagy elő8 ■ lllll Apokalipszis||||| Egy lap a naplóból
