Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-07 / 210. szám

1991. szeptember 7. A 9(eíet-Afa/jijarorszájj hétvégi mdCéfjiete 9 Nehéz történelmi igazságtétel Özvegy Kiss Sándorné kálváriája Az érzékeny antennájú ember Latinovits születésnapjára Az utolsó filmszerep, Fábri Zoltán: Ötödik pecsét Dr. Fazekas Árpád Az ÁVH három nyíregyházi tisztje 1953. június 22-én éjjel 1 órakor Bocskai utca 12 alatti la­kásáról elhurcolta Kiss Sándor 29 éves megyei tanácsi osztály- vezetőt „kihallgatás” céljából. Az a gyanú merült fel ellene, hogy 9 évvel ezelőtt, 1944 októ­berében (akkor-még hadiállapot­ban voltunk a Szovjetunióval) részt vett szovjet katonák „meg­gyilkolásában.” A B. M. Sza- bolcs-Szatmár megyei Főosztá­lyának Á.V. Vizsgálati Osztálya ezért háborús bűntett gyanúja miatt (!) indított vizsgálatot elle­ne. Négy hónap múlva, 1953. október 19-én ugyanaz a három ÁVH-tiszt a lakásán közöl­te a szerencsétlen asz- szonnyal, hogy a férje a fő- kapitányság fogdájában meghalt. A nyíregyházi megyei kórház prosecturá- ján 1953. október 21 -én 16 órakor (vagyis a halál után 2 1/2 nappal) fogana­tosított rendőrorvosi bon­colás szerint: „A boncolás alkalmával észlelt elválto­zások a rendőrorvosi hűl-, laszemle jkv.-ben jelzett önakasztás következtében beállott fulladásos halál­nak megfelelnek, amennyi­ben a holttest előrehala­dott rothadásos állapota miatt egyáltalán megítél­hető.” A feleség természete­sen eddig is próbált érdek­lődni letartóztatott férjének a sorsa felől, de minden illetékes megtagadta a fel­világosítást! A temetés időpontját az ÁVH tudatta és a költségeket is viselte. Felszólították az özvegyen maradt asszonyt, hogy menjen el férje személyes holmijaiért, azonban ekkor is csak annyit kö­zöltek: túlkapás történt! Özvegy Kiss Sándorné magá­ra hagyottan és nagy nehézsé­gek közepette nevelte fel két fiát. A kisebbik nem is ismerte az ap­ját, mert a letartóztatás időpont­jában még csupán 5. terhességi hónapban volt vele az édesany­ja. Szomorúan jegyzi meg öz­vegy Kiss Sándorné: „Soha sen­ki, se a párt, se a tanács meg nem kérdezte, hogy miből léte­zünk, hogy van-e mit ennünk?... Még ma is vannak emberek, akik azt hiszik, hogy a férjem bűnös volt.” készület megvolt, Papus elszá- nása úgyszintén, csak a vezér nem jött meg — hát nem volt ki­hez odavágni! Mikor ezekről beszélt, mindig fölhergelte magát, a végén már kiabált, sorra szidta a kom­munista vezetőket. -Hadban állt a kinti világgal, mely elsikkasz­totta életét. És a bentivel?... Azzal, sem volt szerencséje. Egyik alkalom­mal, amikor meglátogattam a kertben, s már túl voltam a jatto­láson a kislánynál és a csacsinál — láttam, hogy a munkából ha- zaéérkezett egy szem fia. Megállt pillanatra az udvaron, s mogorván nézett hátra, a kert­ben foglalatoskodó apjára, nem köszönt neki, ki sem jött egész délután a kertbe. Ez nagy fájdal­ma volt az öregnek. Mert évek során át, nap mint nap megis­métlődött a jelenet. Papusnak megadatott az a gyengéje, hogy ősi erővel szerette fiát, miként saját apját-anyját. A fiú pedig ,,korszerű” gyerek volt, lenézte az öreget. Papus erről a sérelméről so­sem beszélt, a család becsületét nem adta senki szájára. Magá­ban őrizte drámáját. A feleség a mai napig meg van győződve, hogy férjét kiéhez­tették és megverték az ÁVH vizsgálótisztjei: „Tudom, hogy férjemet ártatlanul hurcolták el, azt, hogy a börtönben kínozták. Hajlandó vagyok a legnagyobb nyilvánosság előtt elmondani, hogy a férjemet az ÁVH kegyet­len módon megkínozta, hogy a felismerhetetlenségig verte. Ezeknek a kínzásoknak a nyo­mait a két szememmel láttam a holttestén.” A börtönben még csak számot sem kapott Kiss Sándor, tudták a verőlegények, hogy nem kell elszámolniuk az ilyen letartóztatottal. Végre 1989. szeptember 26- án már dr. Kulcsár Kálmán igaz­ságügyi miniszterhez fordulha­tott a feleség 36 éves panaszá­val, ekként: „Szeretném, ha az igazságot kiderítenék, az akkori dokumentumok, esetleges nyo­mozati jegyzőkönyvek alapján férjem ügyét újra tárgyalnák. Ké­rem ezt azért, hogy férjem ártat­lanul halt meg, és hogy az ellene felhozott vádak alaptalanok. Szeretném, ha erkölcsi, politikai és jogi rehabilitálása megtörtén­ne.” A „lelkiismeretes” ÁVH Kiss Sándor halála után is folytatta a nyomozást most már új szere­posztásban, ifj. Háda János és társaival szemben és ebben az ügyben 1955. május 18-án meg Fagyos családi körben élt, szűkén mérték a szót a házban, senkit nem érdekelt az öreg „ hü­lyesége”, ha netán olykor nekifo­hászkodott az emlékezésnek. Talán ezért folyt belőle a szó, valahányszor meglátogattam a kertben, végeérhetetlenül törtek elő belőle a régi emlékek, hol nevetett, hol sírt a megindultság- tól, apró részletekbe merült, az ember már-már beleszédült a nagy kuszaságba, ahová törté­netei szerteágaztak... Volt eset, hogy megléptem, amikor a szó­áradatba fulladoztam, ilyenkor a kisunokához oldalaztam, és oda­súgtam; — Tereld a csacsit Pa­pus mellé, tudod, a szamár állati türelemmel képes hallgatni... A kislány vonakodva mondta éles csengő hangon: — Jól van, de!... — No, mi az a nagy DE? — faggattam. — Az, hogy most nem lehet..., mert éneket tanítok a csacsinak, az első felét már tudja... — Igen? — színleltem a cso­dálkozást. — Talán az l-n meg az Á-n kívül más hangot is ta­nult? Az idén ősszel ismét bekö­is szüntette az eljárást. Kiss Sándorral szemben azonban a Kiss Sándor és társai bűnügyben „elfelejtettek” érdemi határoza­tot hozni. Ezt pótolta a megyei főügyészség 1990. február 19-i keltezésű nyomozást meg­szüntető határozata. Eszerint nem történt sem háborús bűn­tett, sem más bűncselekmény, mert: „Kiss Sándor a szovjet ka­tonák rejtekhelyét a magyar ka­tonák kifejezett felhívására mu­tatta meg, amennyiben a felhí­vásnak nem tesz eleget, megtor­lástól is tarthatott volna". Tehát hazafias tettről, illetve állampol­gári kötelesség teljesítéséről volt szó. Tény, hogy Nagyhalász ha­tárában a Rétköz-tanyaközpont kötelében rejtőzködő 14 fős szovjet utóvédcsoportból 2 katona meghalt, 2 meg­sebesült, 5 fogságba esett és ugyancsak 5 el­menekült. A feleség fellebbezé­sére 1990. április 23-án a Legfőbb Ügyészség egyebek között a követ­kezőket válaszolta: „A nyomozást folytató ren­dőrtisztekkel és az őrzést ellátó személyekkel szemben nem merült fel adat arra vonatkozóan, hogy bűncselekményt kö­vettek volna el... így ve­lük szemben büntető eljá­rás lefolytatására törvé­nyes alap nincs, illetve fel sem vetődik.” Eddig a jogi Az igazság pedig az, hogy a vétlen állampolgár 4 havi rabságában, bírói ítélet nélkül az igazságszolgál­tatás kebelén belül meg­halt! A magára maradt fele­ség és a csonka család tulajdonképpen a legfon­tosabbat vesztette el. Költői kér­dés feltenni, hogy ki halt meg voltaképpen: a férj, két kis gyer­mek apja, egy volt rendőr, egy tanácsi vezető, egy hithű kom­munista vagy egy hazafi. Mind­egy ma már. A sztálinizmus ál­dozata volt! A feleség igazság­érzete azt diktálja, hogy ha a há­borús bűnök nem évülnek el, ak­kor ugyanez kellene vonatkoz­zék a nép ellen elkövetett és ha­lált okozó bűncselekményekre is! A Történelmi Igazságtétel Bi­zottsága mindenesetre legfőbb feladatának tekinti, hogy a zsar­nokság áldozatait és megmaradt családját pártfogolja. szöntem Papus kertjébe. Hátul­ról mentem, a kis patak partjáról kanyarodtam be a szőlősorok közé, csendes, langymeleg őszi nap volt, a fény beragyogta a kerttel szemben magasodó hegyoldalt. A kislány az almafá­nál csimpaszkodott, a csacsi mellette strázsált... De Papust sehol nem láttam. Furcs-álltam, de semmi rosszra nem gondol­tam, noha láttam, a kertet fölver­te a gaz. Megkérdeztem az unokát: — Hol van Papuskád? jedten nézett rám, nem szólt semmit, fölhúzta vállát, s rémült arccal a csacsira lesett. Mintha valami félelmetes titok fedte volna el szeme elől Papus- kát. Hirtelen megsejtettem a tragé­diát. Ezután a kert hiába várja a gazdát. Lehet, hogy Papus már égi szőlőhegyen koccint öregap­jával, s megpaskolja a hűséges Pejkó nyakát, aki az égi legelőn fölkapja fejét, és felnyerít a régi kedves legénf láttán. Karádi Zsolt Holnapután lenne hatvanesz­tendős. Lenne ám csinnadratta, különterem, miniszteri mosoly, államfői kézfogáé, drágakövek­kel ékesített fityegőki-, ilyen-olyan kereszt (Jancsó is megkapta), pezsgő és interjú, barátok gratu­lációja, ünneplés meg tévémű­sor, vezércikkek, minden lenne, ha kibírta-volna idáig. De nem bírta volna ki. ❖ A filmanyag karcolódik, meg­fakul, a lemez sercegni kezd, a mágnesszalag elhalványodik; a szellemi hatás romolhatatlan. Ahogy a századok kiválasztottjai találkoznak, egymásba átsugár- zanak, fölerősödik a gondolat, az emberi öröm és tragikum. Sha­kespeare és Balassi, Csehov és Ady, Krúdy és József Attila, Ör­kény és Pirandello, Thomas Mann és Vörösmarty: valamen­nyiükre rezonált Latinovits, s ők mindannyian hatnak egymásra rajta keresztül. Az általuk betűk­be zárt létezés túlhabzik az időn. Benne vannak a Színészben, s ő általuk lesz valamennyiünké. ❖ József Attila, Soós Imre, B. Nagy László, Dómján Edit, Job­ba Gabi, Zala Márk, Bódy Gábor, Latinovits Zoltán. Vasúti töltés. Balatonszemes. Balatonszárszó. Vigília. Depresszió. Közeledő vonat. Nagy Gáspár: „Vándor, ki erre jársz, / sírj vagy nevess / zokogó víz / Balatonszemes / fái görcsben a tóra hajolnak / hatal­mas nagy fia holtán / ki voltál / LATINOVITS ZOLTÁN / Pünkös­di lángnyelv / júniusi szélben / lecsap a habokra / hazányi va­kokra / Napfogyatkozás egy jú­niusi éjben”. A borítón világos nadrágos, sötét zakós, nyakkendős, krisz­tusi korú férfi. Tekintetétől nem lehet szabadulni. Határozott, el­szánt, de lágy és odaadó. Latino­vits. Még innen az Őrnagy, Szindbád, Ványa bácsi megfor­málásán, de az indulat, amely majd szétfeszíti, már készülődik benne. Hetek óta olvasom-forgatom Összegyűjtött írásait, az Em­lékszem a repülés boldogságára címűt. A lélek meztelen önfelmu­tatását. Harcai, leverettetései, feltámadásai igaz-rettenetes tör­ténetét. Összeférhetetlen volt? Igen. Izgága volt? Igen. Elviselhetetlen volt? Igen, az volt, ha dilettánsok és féltehetségek akartak ural­kodni rajta s a színházi életen. Álljon itt néhány idézet ez egy­szeri tüneménynek, e korai vég­zet felé sistergő nyughatatlan­nak, a színpad önemésztő megszállottjának gondolataiból. Soraiban az embert, a költészet szenvedélyes apostolát, a szere­tet áhítozó gyermekét láthatjuk meg. ❖ „Sohase nyertem, de amit magam megküzdöttem, meg is tartottam... Megmaradtam em­bernek, szigetnek, csodálkozó- nak, reménykedőnek, győzelem­re törőnek, gondolkodónak. Meg­maradt szívem szeretete; gyűlö­letem, és minden felett megma­radtam folyton-keresőnek, '„te- repfelverőnek”, lázadónak, élet­mentőnek, értelmezőnek, lassan bölcsülőnek, igazságkeresőnek, nevetőnek” — írja a Ködszurká- lóban. A Tóték bemutatójakor mondja 1967-ben: ....Én vala­honnan Délről érkeztem magyar­nak. Napfény-üzenetet akarok hinteni mindannyiunk agyába: a szerelem és a szolidaritás fenn­síkjáról, a boldogság megszen­vedett állapotából: a gyermeket szeretném előpiszkálni magunk­ból, hogy okos-mosolyos tiszta­sággal tudjunk végül egymás szemébe nézni”. Mit ír Latinovits a művészről? Több helyen szól róla: „A poéta­életű ember érzékeny antennájú, égi fogantatásé, mégis emberfor­májú gyérekember... Hasonlít a többi emberhez, de érzéke­nyebb, furcsább, nyugtalanabb. Van benne valami a föld állan­dóan változó zamatéból, a fák imbolygó titkaiból, az állat szi­matoló ösztönéből... Valahogy a múltat ülteti lázas szemeibe, és kezében a jövőt morzsolgatja”. Másutt, egy Jancsó Miklósnak 1966 őszén küldött levélben azt vallja: „A művész idegérzékeny, szenzibilis, „érző-tudó” ember. Évmilliárdok távolságát magába sűrítő ember... a művésznek erősnek, boldognak kell marad­nia a kietlen és kies számok vilá­gában. Életet kell teremtenie, az éltető tüzet kell élesztenie, a re­mény gyógyító fényét sugároz­nia az ember felszabadulásának és meggyalázásának heroikus- és korcs korszakában...” Himnikusan beszélt a költé­szetről is: „A vers az ember leg­töményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb repülése, leg­forróbb vallomása a létről. A leg­szentebb, a legszebb játék. A ki- fejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami szü­letésének pillanatában a halha­tatlanságra tart igényt." A játék és a gyermekség vé­gigkíséri pályáját; a Köd- szurkálóban így fogalmaz: "A já­tékban van valami legyőzhetet­len. Állandóan újrakezdődő és folytatódó. A játék időn kívüli. Nemzetközi. Ósztályon kívüli... Az együtt játszók közösséget al­kotnak. Gyermeki közösséget.”-> A művész-színész titkainak kutatója, a nemzeti színjátszá­sért viaskodó kérlelhetetlen, a mindenünnen-kiszorított, a végül Bozzi úrként szűkölő halhatatlan, Petőfi és Ady soha-nem-alkuvó osztályosa holnapután lenne hat­vanéves. Lenne kitüntetés, kü­lönterem, miniszteri kézfogás. Ő azonban már csak mosolyog raj­tunk. Vergődéseinken, tévedé­seinken, akarásainkon. Szindbádként a végtelenben lépked. Mellette Éva, körülöttük pedig Bagó futkározik... Kiss Sándor 29 éves tanácsi osztályvezető

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents