Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-07 / 210. szám

1991. szeptemßer 7. A ‘Ke(e.t-íMagyarország hétvégi meííékCete Az ohiói Angyal Sándor M ég kellemesen perzsel a déli nap hétvégén, a nyitott strand „nyugdí­jasmedencéjében”. A törzs­vendégek most is esküsznek rá, hogy áldott ez a sóstói víz. Másról is folyik a szó: szép­ségversenyről, a megélhetés­ről, meg az ellehetetlenülésről. A medence jobb sarkában a víztől és a naptól kipirult arccal ül a hatvanan túl lévő ember, s ha megszólal, többen odafi­gyelünk az akcentusára: sem­mi kétség, külföldről érkezett, ahol ritkán beszél magyarul. Nyomban ki is derül: jó 40 éve vándorolt ki a tengerentúlra, ott él a családja, de az utóbbi időben szinte évente hazaláto­gat a rétközi faluba egy—két hónapra. Ő is bekapcsolódik a diskurzusba. — Azért mégsincs itt olyan rossz élet. A falumban min­denki rendes házban lakik, jól öltöznek a gyerekek, van mit enni, s higgyék el nekem, ez nem is olyan kis dolog. Fel is idézi rögvest a rég­múlt időket, amikor ő megér­kezett Ohióba, s hogy mi mindenen ment keresztül, amig tisztes megélhetéshez jutott. „Volt nekem vagy 30 ál­lásom az életem során, de mindig feltaláltam magamat”. Ez adja a további témát. Az ohiói magyar is tapasztalja az itthoni nagy riadalmat a mun­kanélküliség miatt. Lépten- nyomon elnézést kér az ösz- szehasonlításért, mondván, nem egy súlycsoport a két ország, de ő mégsem érti ezt az össznépi fájdalmat. „Én úgy látom, itthon még mindig az a szokás, hogy ha valaki egyszer bekerült egy állásba, úgy képzeli, onnan is mehet majd nyugdíjba. Nálunk, kint Amerikában ez olyan ritka, mint a fehér holló. Ott nem csak pályát, szakmát változtat az ember nagyon sokszor élete folyamán, de még lakóhelyet is, mert a munka miatt máshová kell költözni, s nálunk Ohióban ezt a legtermészetesebb dolog­nak tartjuk, hiszen ott naponta mennek tönkre cégek, kisüze­mek, s az ember még nem is háboroghat. Siránkozás helyett a magunkfajta máris ezerfelé kacsintgat, hol talál egy újabb kapaszkodót, hogy megél­hessen”. Messziről jött, sok mindent mondhat — súgja az egyik tár­salgó a szomszédjának, hozzá­téve, hogy azért ő még mindig elcserélné az itthoni helyzetet az amerikaival. Mégis, lassan- lassan kezdenek hitelt adni a külföldi szavainak. Sőt! Egye­sek meg is toldják azzal, hogy fene rossz dolog ez a bizonyta­lanság, a munkanélküliség réme, de hát itt van például az ősz: sok helyütt keresik a segí­tő kezet, van, ahol már naponta ezer forintot is fizetnek egy al­kalmi munkásnak, aki mellesleg közben felveszi a munkanélkü­li- segélyt is. „Én tudok olyan­ról, aki segélyen van, s közben saját Ladájával jár napszámba almát szüretelni.” A krónikás, aki oldalról szem­léli, hallgatja mindezt, maga is eltöpreng a hallottakon: lehet ebben sok igazság, miként a megszokás, a biztonságérzet is nagy úr, P ersze, ehhez az igaz­sághoz még hozzá kell számítani azt, hogy sok szempontból kibillent vilá­gunkban nem egyformák a le­hetőségek, s hogy a mostani átmeneti, nehéz esztendőkben bizony, sokan hiába keresnek, kutatnak új lehetőségek után, sehol seni találnak. Mégis: leg­alább keresni illik és kell a leg­kisebb alkalmat is arra, hogy valahol talajt foghasson az, aki alatt most érezhetően mozog a föld. Bodzaszörp A kartok valami eredetit? — kérdezi a csendes névestén a ház asszonya. Mert akarunk, térül- fordul, s az egyik fehér üvegben zöldes színű szörpöt, a másikban autószi­font hoz, poharakat rak az asztalra, s mondja: ezt kóstoljátok! Úgy is teszünk, s a felhígított szörp ízétől, illatától szinte megmámoro- sodunk. Pedig közönséges bodzaszörp — mondja diadalmasan vendéglátónk, majd elújságolja, hogy még virágzáskor készített vagy 30 üveggel, fillérekbe került az egész, hiszen a bodzavirág ott van mindenütt az út mentén. Cukor, némi kis citrom kellett hozzá, s jobban üdít, mint a tévében agyonreklámozott legmar­kánsabb frissítő. Nem csinál titkot belőle, hogy mindennek gazdasági megfonto­lás is a célja. „Már nem győztem mindennap adni az 50 meg száz forintot a gyerekeknek Pepsire, meg Coca colára, .ezért úgy dön­töttem, valami olcsóbb megoldásra van szükség.” így tanulta meg a bodzaszörpkészítést, aztán, hogy most olyan nyomott a para­dicsom ára, 5 forintért vette kilóját, abból is passzírozott vagy 60 üveg italt a téli hónapokra... Dicsérem a kisfiú divatos ingét, mondom, biztosan rászolgáltál, azért vették a szüleid (akik mellesleg jól fizetett értelmiségiek). Nem vették — válaszol a kislegény — a bátyámtól örököltem, mert ő kinőtte. Más. Nagy családi vita kerekedett, amikor a gázszámla megér­kezett, merthogy ez több ezerre rúgott. Fény derült a rejtélyre: akkor őrül meg a gázóra, amikor meleg vizet akarnak nyerni fürdéshez vagy mosogatáshoz. Fürdeni kell, ez nem vitás és mosáshoz, s főleg mosogatáshoz a gáztűzhelyen is meg lehet melegíteni azt a vizet, s akkor az óra alighogy moccan. El is zárták nyomban a mosogatóban a melegvízcsapot, azóta harma­dával kevesebbet mutat az óra... A magas infláció, s a keresetek stagnálása a családok túl­nyomó többségét arra szorítja, hogy szerényebben, taka­rékosabban, célszerűbben alakítsa életvitelét. Akik már ezt felismerték, s nem akarják felélni máról holnapra a kínkeser­vesen összekuporgatott kis takarékbetétet (nem tudni, hogy mikor jön még nehezebb helyzet, amikor valóban hozzá kell nyúlni), azok nem restellik felkeresni a depókat, a diszkont áruházakat, ahol talán csak 5 vagy 10 forinttal olcsóbb a cukor, az olaj, az ecet vagy a makói hagyma kilója, de mégis mennek, mert sok kis forint megfogásával valahogy elviselhetőbbé lehet tenni a háztar­tási kiadásokat. Hallani házgyári lakásban élőkről, akik — mert nincs megfelelő spájzuk, ismerősüket kérik meg, hogy elhelyez­hessék kertes házuk pincéjében, kamrájában a télire eltenni szán­dékolt zöldségfélét, befőtteket. Akad, aki beiratkozik varró -tanfo­lyamra, megtanul hímezni, hogy maga készíthesse a szükséges holmikat. Egyre több háziasszony kér elnézést, ha váratlan ven­dég érkezik, mert becsavarta a haját, magának készíti a frizuráját. Persze sokkal kényelmesebb volna, ha telne a készre. De nem telik. „Az erős polgárság stabilizálja a gazdaságot” A gazdasági környezet egyelőre nem vállalkozásbarát — véli a VOSZ egyik társelnöke Sinka Zoltán-----------------------#----------------------—— Budapest (ISB) — Lassan már minden gyermek kívülről fúj­ja: a vállalkozásoké, a vállalko­zó emberé a jövő. Tudjuk, hiszen ettől hangos a közélet, ezt mondja a tévé, a rádió, ezt olvas­suk az újságokban nap mint nap. Néhány lappal arrébb a vállalko­zók is megszólalnak: nehezen vergődnek át a bürokratikus aka­dályokon, nem jutnak hitelekhez, vagy csak lehetetlen feltételek­kel. • Milyen hát az a gazdasági környezet, amelyben napjaink vállalkozóinak meg kell ala­pozniuk a jövő magyar piac- gazdaságát? Kovács Istvánt, a Vállalkozók Országos Szö­vetségének egyik társelnökét, az Economix Közgazdász Egyetemi Részvénytársaság elnök-vezérigazgatóját kér­deztük. — Addig már eljutottunk, hogy hagyják az embereket vállalkoz­ni. Megteremtettük azokat a jogi formákat, amelyek konformak a már működő piacgazdaságokéi­val, s így kezelhetők a nyugati szakemberek számára is. Már az előző kormányok idején — úgy a nyolcvanas évek első felé­től kezdődően — megjelentek a kisvállalkozások kezdetleges formái. Erre az alapra fel lehetett építeni egy jó, korszerű gazda­sági-jogi intézményrendszert, amely — a befektetésvédelmi törvénnyel együtt — végre a kül­földi befektetők számára is von­zó lehetőségeket teremtett. Egy dolog azonban hiányzik, az, hogy a kormány stratégiai kér­désként kezelje a vállalkozások ügyét és ne csak hitegesse a vállalkozókat, ne mézesmadza­gokat húzzon el az orruk előtt: hanem valóban forrásokat köz­pontosítson, súlypontot képezve, elvonva más területekről, hogy az új vállalkozások korszerűek, ígéretesek és versenyképesek legyenek. Ezzel szemben a kor­mány ma még nagyobbrészt csak a politikai zsargon szintjén vállalkozásbarát. • Véleménye szerint miért nem kezeli a kormány stratégiai kérdésként a vállalkozók ügyét? — Azért, mert egyelőre nem elég kiforrottak a pártok — így a kormánypártok — gazdaságpoli­tikai, gazdaságideológiai kon­cepciói. Jórészt szólamok gyűj­teményei ezek, s még a kormá­nyon belül is találkozhatunk elté­rő nézetekkel. A háttérben dolgo­zó és meghatározó szellemi bá­zis, ha lehet, méginkább meg­osztott. Úgy érzem, sokan azt szeretnék, hogy a kecske is jól­lakjon és a káposzta is megma­radjon. Legyen piacgazdaság, ugyanakkor tartsuk meg az egyenlősdinek a múlt rend­szerben is fikciónak számító ér­tékeit. Én ebben nem hiszek. • Miben hisz? — A piacgazdaság kemény farkastörvényekre »épül. Rendkí­vül kellemetlen a vállalkozók számára, rendkívül kellemetlen a munkavállalók számára. Piac- gazdaságban dolgozni nagyon gyötrelmes dolog, mert sokat követel, állandóan meg kell újul­ni, helytállni a versenyben. Ugyanakkor a piacgazdaság meglehetősen ígéretes az em­ber, a polgár mint fogyasztó szá­mára, hiszen nagy a kínálat, jól működő gazdaságban jobban kereshet, s viszonylag jobban élhet. Ez óriási ellentmondás, amit a mai napig nem sikerült az emberek gondolkodásában felol­dani. A különféle hitelkonstruk­ciók — újrakezdési kölcsön, E- hitel, Start— csődje pedig abból a sokat hangoztatott és szá­momra érthetetlen kormányzati megfontolásból fakad, amely azt mondja: ha kedvezményes hite­leket adunk a vállalkozóknak, s amellé adókedvezményeket, majd sokan meg fognak gazda­godni. Hát nem azt akarjuk, hogy legyen minél több jó vállalkozás, minél több gazdag, sikeres em­ber — alakuljon ki a középosz­tály?! Az erős polgárság stabili­zálja a gazdaságot, finanszíroz­za az új erőket, vagyis rendkívüli értéke a nemzetnek, mozgatóru­gója a társadalmi fejlődésnek. • Sokan azért bírálják a kor­mányt, hogy túlzott közpon­tosításra törekszik a gazda­ságban. Az ön által elmondot­tak mennyiben illenek bele ebbe a vélekedésbe? — Nem hiszem, hogy a kor­mány szándékosan rosszat akarna. Inkább arról van szó, hogy a politikusok nem tudtak még változtatni az elmúlt évtize­dekben kialakult ösztönös visel­kedésformáikon — hiszen ők is ebben az országban éltek —; azt hiszem, minden hatalom egy ki­csit atyáskodó, mert minden ha­talom elhiszi magáról, hogy ,,ő” a legokosabb. El tudja osztani'a keveset is, úgy, hogy az minden­kinek jó legyen. A kormánynak, a kormánytagoknak természete­sen az a dolguk, hogy rendele­tekkel, a parlament által hozott törvények végrehajtatásával irá­nyítsák az ország gazdaságát, de nem minden társadalmi kont­roll nélkül. Az új hatalom pedig láthatóan nehezen barátkozik meg az érdekképviseleti lobbik­kal, csak formálisan vesz róluk tudomást, csakúgy a munkaadók képviselőiről, mint a szakszerve­zetekről, amelyeket — sajnálat­tal mondom — sikerült tökéle­tesen szétzilálni a rendszervál­tás során. Aggódom amiatt, hogy a munkavállalói oldalon ennyire széthúznak az érdekképviselők, s ezáltal nagy tömegeknek nincs igazán lehetőségük az érdekeik kifejtésére. Félő, hogy ez olyan feszültségek kialakulásához ve­zethet, amelyek végső soron nem jók sem a munkavállalók­nak, sem a munkaadóknak, sem a kormánynak. Uj munkajog az új évre Krecz Tibor Budapest (ISB) —1992 kulcs­év lehet a magyar gazdaságban: a kormány szándékai szerint ek­kor válhat meghatározóvá a ma­gántulajdonú termelőeszkö­zök aránya. E folyamat velejáró­ja, hogy átalakul a munkaadók és a munkavállalók kapcsolat- rendeszere, melyet a jövő év ja­nuár 1-jétől új munkatörvényk­önyv szabályozna. A kódex ter­vezete az előkészítés szakaszá­ban van. A munkavállalók testületé Februárt jeleztek a naptárak, amikor a Munkaügyi Miniszté­rium szakértői elkészültek az új munkatörvénykönyv tervezeté­vel. A kormány átfogó gazdasági programja előirányozza az állami tulajdon radikális csökkentését, természetesen ezzel párhuza­mosan a magántulajdon növeker dését. Minden külön fejtegetés nélkül is nyilvánvaló, hogy a munkaviszony megkötésére, fel­bontására, a munkaviszonyban állók juttatásaira, a dolgozói ér­dekképviseleteknek az üzemi ügyek vitelében biztosított rész­vételére vonatkozó modern sza­bályok megalkotására aligha al­kalmas módszer a ma még hatá­lyos, ám vitathatatlanul az ál­lamszocialista gazdaságra sza­bott munkatörvénykönyv toldo- zása-foltozása. A tervezet egyik lényegi eleme az üzemi tanácsok intézménye. (A munkavállalók részvételi jogait gyakorló testületnek van­nak előképei a ma hatályos mun­kajogban is.) A munkavállalók maguk közül titkos szavazással az egyes munkahelyek létszá­mától függően legalább 3, legfel­jebb 15 tagú üzemi tanácsot vá­lasztanak. A tervezet három esetben biztosítana vétójogot az üzemi tanács számára a munkál­tatóval szemben: a szociális ala­pok felhasználása tárgyában, a szolgálati lakások, illetve lakás- támogatások odaítélésében, az üdülési támogatások elosztásá­ban. Egyebekben — pl. nyere­ségfelosztás, a belső szabályza­tok kialakítása, a munkaköri kö­vetelmények meghatározása, az esetleges létszámleépítés, mun­karend — véleményezési jog ille­ti az üzemi tanácsot. Külön előí­rás, hogy a tanács nem szervez­het sztrájkot, sőt semleges állás­pontot kell képviselnie, ha mégis munkabeszüntetésre kerül sor. A munkavállalók gazdasági és társadalmi érdekeinek képvisele­te természetesen a szakszerve­zetek feladata. A szakszervezeti alapszervezetek a kollektiv szer­ződések feltételeinek kialakulá­sával játszhatják a legfontosabb szerepet. A munkaviszonyból eredő alapvető jogok és kötele­zettségek kerülnek a kollektív szerződésbe, feltéve, ha azt a munkáltató és a munkavállalókat képviselő szakszervezet szük­ségesnek tartja megkötni. Mint minden szerződésre, erre a megállapodásra is jellemző a nagyfokú szerződéskötési sza­badság. Rendkívüli felmondás Az egyes munkavállalók mun­kaviszonyának speciális szabá­lyait továbbra is a munkaszerző­dések tartalmazzák. A munka- viszonyból eredő jogviták azon­nal bírósági útra kerülnek, így megszűnnének a munkaügyi döntőbizottságok. A munkáltató rendkívüli felmondással élhet, ha a munkavállaló szándékosan vagy súlyos gondatlanßäggal megszegi kötelességeit, illetve ha a munkaviszony fenntartását lehetetlenné tevő magatartást tanúsít. Természetesen akár bí­rósághoz is lehet fordulni a rend­kívüli felmondással szemben, azonban így is elég képlékeny megfogalmazásnak tűnik a „munkaviszony fenntartását le­hetetlenné tevő magatartás” ki­tétel. A munkanélküliség növekedé­sére figyelemmel nagy jelentő­séggel bír a végkielégítés intéz­ménye. A végkielégítés rendes felmondás illetve a munkáltató jogutód nélküli megszűnése ese­tén jár, legkisebb mértéke egy havi, legnagyobb mértéke — le­galább húszévi munkaviszony esetén — hat havi személyi alapbér. A munkaügyi tervezet rendha­gyó egyeztetési folyamatban for­málódik. Hónapok teltek el úgy, hogy az Érdekegyeztető Tanács munkavállalói tagszervezetei úgy vették kritikai sortűz alá a kormány anyagát, hogy közben egyetlen konkrét, szövegszerű alternatív javasjattal sem álltak elő. Berzenkedő szakszervezetek A szakszervezetek általános berzenkedésének oka az, hogy vélekedésük szerint az új nor­mák nem biztosítanak széles mozgásteret a munkaadókkal való párbeszédre, illetve azok döntéseinek befolyásolására. Más vélemények szerint a szakszervezetek a szocialista jog által biztosított vétó bűvkö­rében élnek, s elfeledkeznek ar­ról, hogy a gyakorlatban egyéb­ként nem alkalmazott intézmény nem szolgált másra, mint az el­vont sztrájkjog kompenzálására. A kormány és a munkaadók egyetérteni látszanak abban, hogy a sztrájktörvény kínálta le­hetőségek, a szociális vonatko­zásban rendelkezésre álló köte­lező egyeztetési mechanizmus, a kollektív szerződési rendszer fenntartása elegendő eszköztá­rat jelentenek a munkavállalói érdekek védelmére, minden to­vábbi engedmény magában hor­dozná a tulajdonnal való szabad rendelkezés elvének sérelmét. Munkanélküliek segélyezése A legutóbbi hetekben kapott hangsúlyt a munkaviszony megszüntetésekor számítandó felmondási idő tartama. Érte­lemszerűen a munkavállalók mi­nél hosszabb, a munkaadók mi­nél rövidebb felmondási időt sze­retnének a törvényben látni. Egy, a munkaadói oldal által alkalma­zott szakértő figyelemre méltó, albizottsági vitában elhangzott észrevételek a felmondási idő körüli huzavona mélyebb oka nem más, mint hogy egyik fél sem látja világosan a rövid távon garanciálisán működő munkae­rő-gazdálkodási rendszer ele­meit: a munkanélküliek stabil hátterű segélyezését, az átkép­zés intézményi feltételeit. Az Érdekegyeztető Tanács augusztus utolsó hetében tartott plenáris ülésén előrelépés tör­tént a tekintetben, hogy minden fél kifejezte: kívánatos, hogy a munkatörvénykönyv tervezete a lehető legkevesebb vitás pontot tartalmazva szeptemberben a Parlament elé kerüljön, s ezzel lehetővé váljon az 1992. január 1 -jei hatályba lépés. 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents