Kelet-Magyarország, 1991. szeptember (51. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-14 / 216. szám
M fáUptáamtmv&záff Hivw me&éifctz 1991. szcptmSer 14, A huszár huszár maradt Száz éve vonult be Nyíregyházára a 14. cs. és kir. huszárezred Az emlékkő avatása. A mikrofonnál dr. Vlrágh Pál köztársasági megbízott Ban* János Nyíregyháza (KM) — Száz esztende)# annak, hogy Nyíregyháza városa egy tel|es huszárezred befogadására alkalmas kaszárnyát építtetett, melybe 1891 őszén vonult be a császári és királyi 14. huszárezred. Ettől kezdve egészen az 1950-es évek közepéig mindig szolgált huszáralakulat Nyíregyházán. A centenáriumra készülve, az egykori nyíregyházi huszárokra emlékezve rendezett kétnapos találkozót a még élő huszárok számára a Jósa András Múzeum augusztus 21—22-én. E találkozóra, kellemes meglepetésként, mintegy 400 volt huszár érkezett szerte az országból, sőt külföldről, még a tengerentúlról, Amerikából, Kanadából, Ausztráliából is. 21-ón délelőtt már nagy volt a „forgalom” a múzeum előtt. Egymás után érkeztek az egykori huszárok. Meghatottan, örömteli kiáltásokkal ismerték fel a régen látott bajtársat, tisztet, sokszor persze csak a mellekre tűzött névkártyáról. Hiába, ez a majdnem ötven esztendő nagy idő! Sokan a háború, a hadifogság óta csak most látták viszont még élő társaikat. Pontban két órakor az egri honvédzenekar huszárindulókkal nyitotta meg az ünnepséget, majd megjelent a téren a Nyíregyházi Tangazdaság és a Sóstói Lovasklub tagjaiból szervezett bandérium történelmi egyenruhákba öltözve. Ők szórakoztatták a nagyszámú közönséget egy órán keresztül. Három órakor trombítaszó gyúlekeztette a huszárokat, majd Fodor Lajos ezredes, a Magyar Huszár és Lovas Hagyományőrző Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket, s felolvasta a találkozó fővédnökének, Für Lajos honvédelmi miniszternek üdvözlő sorait. Levelében a miniszter többek között ezeket írta: „S most Önökhöz fordulok, szolgálaton kívüli vitéz huszár bajtársakl Tudom, hogy egész életükben minden háborús és békés veszélyben becsülettel helytálltak, méltónak bizonyultak névadójuk, a nagy huszárgenerális, gróf Futaki Hadik András emlékéhez. Vesztes háborúkban rossz ügyért harcolva is csak egy cél lebegett a szemük előtt: megvédeni a szeretett hazát, s ha kell, életüket is feláldozni a haza védelmében. Sokáig kellett várniuk, sokszor kellett méltánytalanságot, törvénytelenséget elviselniük, sokan elhullottak soraikból, de Önök végül is megérhették, hogy szabad országban éljenek, amely megbecsüli Önöket." Az üdvözlő szavak után Fodor ezredes méltatta a nyíregyházi huszárok történetét, szólt a huszárszellem, a hagyományok ápolásának fontosságáról, majd megnyitotta a múzeum új, állandó, huszártörténeti kiállítását. Ezt követően Gencsy Tibor volt 4-es huszár főhadnagy szólt a jelenlévőkhöz, felelevenítve az ezred hősi harcait a keleti fronton, a Pripjet-mocsarakban, itthon, a Duna-Tisza közén, Budapest védelmében, majd a Vértesben. Sokan a feltoluló emlékek hatására könnyes szemmel hallgatták és lelkes tapssal jutalmazták a visszaemlékezőt. Gencsy főhadnagy után Dr. Szentgyörgyvötgyi Péter címzetes államtitkár a huszárok gyermekei, unokái nevében köszöntötte a jelenlévőket, s a beszéde végén elhangzott fogadalmat, mely így hangzott: „Mi, a volt 4- es huszárok gyerekei fogadjuk, hogy a huszárszellemet kialudni nem hagyjuk, azt tápláljuk, megőrizzük és megkíséreljük átplántálni gyermekeinkbe is. Isten minket úgy sególjen. ” — hatalmas óljenkiáltással köszönték meg a huszárok. Késő délután még egy ünnepségre került sor az Országzászló téren. Itt avatták fel a nyíregyházi huszárok emlékkövét. A barabási kőbányából hozott sziklatömbre Nagy Lajos szobrászművész készített egy bronztáblát, melyen a három volt nyíregyházi huszárezred jelvénye látható. A kőnél az avatóbeszédet Dr. Vi- rágh Pál címzetes államtitkár, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye köztársasági megbízottja tartotta. E beszédből idézünk most néhány gondolatot: „A magyar huszár huszár maradt akkor is, amikor a pergőtüzek és a géppuskák gyilkos golyózápora, a büszke, díszes ruházatú katonákat csukaszürkóbe bújtatva lövészárokba kényszerítette. A huszár huszár maradt a gépi háborúk korában is, a Pripjet- mocsarak őserdeiben tábori barnában, de a huszár huszár maradt a háború után civil gúnyában is. Huszár maradt, mert volt valami, ami megkülönböztette őt minden más fegyvemembéli bajtársától. Ez pedig az elődöktől örökölt és ápolt huszárszellem... Legyen ez az emlékkő a huszárszellem további ébren tartója, hirdesse a magyar huszár, a nyíregyházi huszárok küzdelmeit, önfeláldozó hősiességét, sziklaszilárd helytállását..." A koszorúzás után autóbuszok szállították ki a résztvevőket a sóstói múzeumfaluba, ahol igazi tábori körülmények között, a nyíregyházi Damjanich János Gépesített Lövészdandár szakácsai által mozgókonyhákban, „gulyáságyúkban” főzött vacsora várta a huszárokat. S itt valóban megállt az idő. Nem törődve korral, nyavalyákkal, a késői órával, éjszakába nyúlt a beszélgetés, az emlékek felidézése. S ez még folytatódott hajnalig a szálláson, a tanárképző főiskola kollégiumában. Másnap délelőtt a huszárkiállítás alaposabb megtekintése, majd a Damjanich laktanyában rendezett technikai bemutató után ismét a múzemfaluban, közös ebéden búcsúztak el egymástól a huszárok, azzal, hogy két év múlva, aki csak teheti, ismét eljön a következő nyíregyházi huszártalálkozóra. Tiszadadal huszárok Takács Imre: Kérdező arc Nem féltem én a jótól a szívemet, de a butaság elől elbújtatom. Most a saját butaság ellen óvom. Legyen a szívem a jóban remek! Értéke akkor is mennyi? Nem sok. Az idő nem észleli elmúlását, nem mutatja ki úgy se mását, mint az aranyrögöt a tál homok. Féltem a boldogságot, örvendezést. E félelemátok a bírhatatlan. Visszavesz tólem mindent, amit kaptam. Elméletileg nyit csak jövőbe rést. ElméletilegI Tudós tudománya egymagámra szakasztva, mivelhogy nincs kutatócsoport, aki összesegít. Hol vagyunk, kik fogódzkodhattunk egymásba? Igazságtalanság, hogy szennyezettnek tudom csak a világot látni. Hamis! Legfeljebb már csak kérdő az arcom is. A Voltakkal nem egyezők a Lettek. Nem törölheti, amit meg se jegyzett az ártatlan fiatalság, az élni dús, akiben akarat még a csont, a hús, s ezáltal érzi javát a jelennek. Kondor Jenő: Siklik fölöttünk... Múlik a nyár és sárga könnyekkel foszlik az ősz kezed szorítom s föléled szemedben a barna óz Elsiklik fölöttünk szél-korcsolyáján a tél is Tavasz lesz drága! S a mocsárban gólyahír fehérük Templom a kő rengetegben Nyíregyháza (KM.—P. L.) — Nyíregyházán a Jósavárost az elmúlt évtizedek szellemében építették. Kis helyre zsúfolódott sok ember, ahol kicsiny az élettér, sok a feszültség, nagy a szellemi, lelki és fizikai felfrissü- lési igény. Ezért határozta el a görög katolikus egyház, hogy templomot épít ebben a városrészben. Helyét a Bánki Donát Ipari Szakmunkásképző Intézet város felöli szomszédságában jelölte ki annak idején a városi tanács. A2 építendő templomnak egy zárt belső udvara lesz majd. Itt találkozhatnak a hasonló gondolkodású és korú emberek, fiatalok, gyerekek. Ezt szolgálja majd a hitoktatóterem is, melyben az egyház szeretné alkotó, foglalkoztató jelleggel átadni az élet és az Isten ismeretét, szere- tetét. Az épülő templomot a görög és a római katolikus egyház közösen használja majd. Két éve volt az alapkőletétel, a tervezés elhúzódása miatt azonban csak most indul az alapozás. Pénzügyileg az egyház sem áll jobban, mint a szabolcsi ember, így a legkisebb támogatás is segítséget jelent. Hogy a befizetett pénz levonható legyen az adóalapból, közérdekű kötelezettségvállalást hoztak létre a templom támogatói számára. A számlaszám: Postabank — Nyíregyháza 043-00807. Pillanatnyilag a Bánki Donát Ipari Szakközépiskola társalgójában végzik a szertartásokat minden vasárnap 1/211 -kor. A Túr Balogh Géza: r———, gy szitakötő ül a "I "1 horgászbotom vé- ' [TíH j 9^n-. Sonkád alatt, 1 1 , az Öreg-Túr partján i ‘ :'v- —’ támasztom egy vén szilvafa törzsét, s nézem a vizet, a szitakötőt. A Nap még fent bandukol az égen, de itt, a mély kanyonban, a hatalmas víz menti fák alatt már félhomály, egyre kövérebb sötétség. Meg persze rengeteg szúnyog. Barátom, Bandies Zsiga, a híres „halászfalu", Sonkád polgár- mestere figyelmeztetett már rájuk jöttünk előtt, ám most különös, mindent megbocsátó hangulatban vagyok. Miért haragudnék hát pontosan a szúnyogokra? „Isten teremtményei ők is, valakik biztosan hasznát veszik azoknak is" — figyelmeztetett valamikor egy öreg sonkádi halász, tartom hát magam az intelemhez. A kopott szalmakalapommal hessegetem őket..., azzal valóban még a légynek sem árthatok. A ritkább lombok között bebesüt egy-egy fénynyaláb, mintha csak aranyport vagy legalábbis kukoheadarát hintenének feneketlen vékásból a vízre. Áldott, augusztus végi csönd. A környező fákról, bokrokról rég kiröppentek már a madárfiókák, pókok szövik most az ágak közt a fészkeket. Mozdulatlan a folyó tükre, még a máskor fürge kü- szök, keszegek sem mutatkoznak. Elunja a nagy tétlenséget a szitakötőm is, fogja magát, s mint a hajnali ködök szokása, szótlanul elillan. Maradok hát újból magam. Szellő sem rebben, levél sem zörren. Csak a mezők örökös vándorzenészei, a tücskök bo- lyonganak a szikkadt, nyárvégi mezőkön, s veszik elő hegedűjüket egy-egy vaskosabb vadkörtefához érvén. Most is muzsikál néhány, a sötétülő lombokat nézve hallgatom őket. A folyó mintha csak befagyott volna, szenderegnek a botjaim is. Máskor ennyi tétlen óra már zavarná az embert..., de most? Egy hét teljes szabadsági A család fent tévézik a Kis- Bukónál, a kis bérelt faházban, öcsém meg fent kóborol valamerre az Új-Túr mentén. Tudom, hogy most a mélységet méri. Csak egy botot vitt magával, s egy hatalmas, tenyérnyi ólmot. A súlyt beveti a vízbe, s közben számol..., arasznyi pontossággal megmondja, hogy kettőtízes vagy mondjuk háromfeles ott a meder. Hajnalban már ott ül majd, valamelyik láthatatlan gödör fölött. S fogja majd a fölényeket, a pa- lusztokat, a*dévéreket. S ma este még azt mondja majd nekem: reggel aztán időben ébressz...! Hajnali ötkor tekerem meg a bütyökujját, s néz rám értetlenül... — Mi a baj.J? — Mi lenne...!? Semmi. Nagy, sűrű csend, s az ártéri füvek súlyos, buja illata. A töltés alatt könnyű, éjjeli ködök, s fent, a magasban egy-egy szálláshelyére iparkodó csillag. A nap még nem jött fel, kövér harmatok alatt nyögnek a sóskák, a perjék, a vadkaprok. A nyár persze még itt jár köztünk, de bő, lompos szoknyában rója a poros utakat, s álmos, ráncos szemével mind távolabbi tájakra figyel. A gát előtti tölgyes elszántan dacol még a közelgő ősszel, de az ébredő dongók tanácstalanul szitálnak az alvó tökvirágok fölött. — Hisz tegnap ezek még javában pompáztak! Bizony, így volt. Ám tegnap még javában sütött a nap, most meg vékony, füstszínö felhő kúszott észrevétlenül az égre, s messze, a lassan vénülő kaszálókon megszólalt egy fogoly. Tán 8 , i! \1TI7y§\A fC 'lift Tft ftI J**—^ “ —* ■ — •■‘TrfirTrrr-Tt-r-n-lTWTIV Csíz- ...dia Attii ■: Erdélyi táj ,fjj§
